Tibi bácsi meséi 10.: Suresz, az arc

Nagyon furcsa, hogy ma már van egy olyan generáció, akinek fogalma sincs róla, ki volt Suresz – vagy Susu, ki hogy becézte Surányi Pétert. Sosem dolgoztunk egy helyen, viszont sokat voltunk összezárva sajtóutakon, hogy mást ne mondjak, életem első autóbemutatóján (békalámpás Honda Civic, jesszus!) is együtt voltunk. Suresz már bő egy éve nincs köztünk, igaz, már az utolsó pár évben alig lehetett vele találkozni: élete vége felé ideje minimum felét Angliában töltötte, vettek ott egy házat a feleségével. Aztán már csak a hírek jöttek a betegségről, majd a haláláról. Péter 73 évet élt, de azt nagyon.

Ez persze nem nekrológ. Ám Péter meghatározó szereplője volt sok-sok kolléga életének, ő volt Magyarország második Év Autója zsűritagja, előbb az Autó2 című tévéműsor egyik arca, majd az azonos nevű újság főszerkesztője. És az Autó2 névért zajló perek al- vagy felperese, Dömsödi Gábor ellenében. Emlékeim szerint ez a pereskedés vagy 20 évig tartott, persze Dömsödi Gábor megmondaná óra-perc pontossággal, de nincs most erre szükség. Anélkül, hogy igazat adnék bármelyiküknek, egy biztos: mindkét fél jobban járt volna, ha valahogy megegyeznek.

Igaz, az újság fennmaradt, jogutódja ma AZ Autó címen kapható, de a logójában az „AZ” szóban a Z inkább jobban hasonlít egy 2-esre. Csakhogy az egymás gyilkolászása közben a nyomtatott sajtó és később a tévé is lejtőre került, de ki tudhatta ezt akkor még? Mindenesetre a sajtósok vigyáztak, hogy Gábort és Pétert lehetőleg ne hívják meg egyszerre. (Bár megesett, hogy ez nem sikerült, és még sem kerültek elő a bökők.) Természetesen Susu a mi német motor-pressés főnökünket sem csípte, és még volt jó pár emberrel konfliktusa.

Ez persze már a múlt, Dömsödi Gábor az Autó Q nevű csatornájára elkezdte felpakolni a régi tévéműsorokat, mint például ezt a gyöngyszemet, ami az Opel Astra hazai gyártásának a 30 évfordulója kapcsán épp aktuális.

Azért ezeket úgy kell nézni – és ez Dömsödi zsenialitása – hogy nemigen volt minta, milyennek kellene lennie egy autós tévéműsornak. Gábor azt is felismerte, hogy hiába szereti a kocsikat, kell valaki, aki ért is hozzá, így találta meg Péteréket. Dömsödi tévézni tudott, a három újságíró meg felismerte, hogy az Országos Közlekedésbiztonsági Tanács hangnemében megírt cikkek, a hiánygazdaságra belőtt barkácsolási tippek és a Merkur-sorszámok lehozatala helyett már egy piacgazdaságibb autós lapot kell készíteni, szolgáltatásokkal, más termékek tesztjeivel – és persze az autókéval. És nemcsak az álmodozóknak, hanem a leendő autóvásárlóknak. Ezzel hozták fel az Autópiac című újságot, majd amikor ott nézeteltérésük lett a német kiadó vezetőjével, megalapították a saját lapjukat. Innen indult a háború, picivel előbb, mint ahogy én belecsöppentem ebbe az egész autós újságírósdiba.

Péter első írásaival az Autó-Motorban találkozhattam a nyolcvanas években, gyerekként. Kapásból találtam is párat a régi lapszámokban. A három Autó2 alapító mind itt dolgozott, Földvári András úgy látom, volt főszerkesztő-helyettes is, Csikós Gábor fotós volt a lapnál (de milyen!), ám írt is. Péter az impresszum szerint a motor- és sportrovat vezetője volt.

Péter nem volt a barátom, sem az ellenségem, és bár jóban voltunk, olyan nagyon mélységekig nem ismertem. Sem üzlettársa, sem alkalmazottja nem voltam, és szerintem ez jobb is így. Vagyis aki meg akarja tudni, milyen ember volt, biztos nem kap tőlem elég infót, csak pár sztorit. Persze a rá nézve kellemetleneket nem szeretném elmesélni, mert nem voltam ott és nem tudok minden részletet, de távozott pár ember sérelmekkel az Autó2-től - azért ott sem volt fenékig Hawaii mindenkinek. Kettőnk között viszont sosem volt konfliktus. Illetve komoly nem. Persze amikor rabosítottak, mert lebuktatott csempészésért, ezt nem pont így gondoltam, de ott és akkor úriemberként viselkedett, és amit lehetett, azt jóvá tette. 

Suresz azon kevés újságíró közé tartozott a szakmában, akinek az apukáját is ismertem. Surányi Endre (Bandi) bácsi a maga korosztályában szintén élő legenda volt, épített törpeautót, voltak találmányai, több könyvet is írt, rendszeresen publikált az átkosban kereskedelmi forgalomban megvehető egyetlen autós lapba, az Autó-Motorba. Amikor megkezdtem a gyakornokoskodást az Autó-Motornál, Bandi bácsi rendszeres vendég volt a szerkesztőségben. Egy Honda Gyróval járt, annak is a fülkés változatával.

Valami megmagyarázhatatlan okból a motor szélvédőjén elhelyezett egy tükrözött Tűzoltóság-matricát. Aki nem ismeri az életművét, Bandi bácsi nagy barkácsoló volt. Megoldotta a téli járást is: állítólag a kabát alatt körbetekerte magát slaggal, aminek az egyik vége a nyaka mögött nézett ki hátrafelé a kabátból, míg a másik végét rádugta a kipufogóra. Így a háromkerekű, kanyarban bedőlő, ablaktörlős motorral télen is be tudott robogni hozzánk, bár ezt a fűtési megoldást a saját szememmel sosem láttam.

Szégyen vagy sem, amikor megláttuk a Blaha Lujza téren, a Lapkiadó Vállalat páternoszteres irodaháza előtt a Hondát, nem volt őszinte a mosolyunk. Ocskay Zoli (az akkori főszerkesztő, ma a Veterán Autó és Motor főszerkesztője) néha leközölte egy-egy írását, amiken elég sokat kellett még dolgozni, hisz Bandi bácsi már bőven nyolcvan felett járt. Szintén a Zoli-féle gondoskodás része volt, hogy Bandi bácsi a szerkesztőségből intézhette egy-két órás telefonjait. Remegő, magas hangja az első 70-80 perc után már zavaró volt, és mindig a mi nagy irodánkba ült be, ahol vagy hat-nyolc ember próbált meg dolgozni közben.

De néha sztorizgatott is, az érdekes volt, bár érzésem szerint kissé kiszínezte a sztorikat, de kit zavart? A szoci időkben egy barkácszseni, autós-motoros műszaki ember fiaként felnőni nem kis dolog, pláne úgy, hogy a papának nem szimplán autója volt, hanem egy hidrós Citroënje! A műszaki beütés Péternél is megmaradt, a végzettsége mérnök volt. (És a fia, Marcell is mérnök lett, épp Grazban írta a doktoriját, amikor legutóbb megírta, hogyan kell nem létező méretű O-gyűrűt gyártani. Hiába, a Surányi-vér!)

Viszont már az előtt tudtam, kicsoda Suresz, mielőtt megismertem volna. Egyrészt 7-8 éves koromtól olvastam Autó-Motort, utána meg Autópiacot, néztem az Autó2 tévéműsort és olvastam a hasonló nevű újságot. Sosem gondoltam, hogy azzal az emberrel ott a tévében valaha találkozni fogok. Igaz, azt sem, hogy autós újságíró leszek.

A sajtóeseményeken Péter kifejezetten nyájas, vidám ember volt, volt egy spéci humora, bár néha idegesítővé tudott válni. Az is hozzátartozik, hogy az Év Autója zsűri tagjaként és tévésként nagy embernek számított a szakmában, a sajtósok többsége a kegyeit kereste, a Fiat pl. előszériás, fekete fóliás tesztautókat hozott be, kizárólag neki. Csak azért nem utaztatták el a Holdra is autóbemutatóra az autós cégek, mert nem lehetett. Mi tagadás, érezve fontosságát, néha primadonnáskodott is az utakon, ha valami nem volt ínyére. Ezek a dolgok gyorsan rendeződtek is.

Péter élvezte ezt, fürdött a népszerűségben és imádott utazni, minden valamire való légitársaságnál a legcsillogóbb törzsutaskártyája volt. Imádta a szivarokat, megmutogatta, melyik szivart kell megvenni a zürichi reptéren, mert olcsó és jó; meg a jó konyakokat, engem is ő ismertetett meg a Carlos Primero (I. Károly) nevű spanyol konyakkal, pardon: brandy-vel. Vicces jelenet volt egy Ford úton, ahol egy fordos csóka hurcolta oda az italokat, Péter rendelt egy ilyet, majd hozzátette, hogy ezek a spanyol konyakok sokkal jobbak, mint a franciák. A csávó lefagyott. „Are you French?” – kérdezte Susu, látta, hogy baj van. A csávó egy mogorva igennel válaszolt és igyekezett mosolyogni, de ez nagyjából annyira volt őszinte, mint a vonat kerekei közül kivillanó mosoly: mintha egy magyarnak azt mondanák, hogy a vegyigyümi szar. Susu jó érzékkel megtalálta tán az egyetlen franciát, aki akcentus nélkül beszélt angolul.

Az Év Autója zsűritagság, az egyik legjobban futó újsággal és az egyetlen tévéműsorral nagyon jó kombináció volt. Suresz előtt Dr. Nádasi Antal volt az, akit először beválasztottak, akkor még az Autó-Motor főszerkesztőjeként. Miután kirúgták a laptól, és tudni lehetett, hogy nagyon beteg, Péterék adtak neki munkát, majd halálával Péter kapta meg a zsűritagságot. Később lett egy második magyar hely, Péter ezek után Gajdán Mikivel utazgatott nagyon sokat COTY-rendezvényekre. Suresz 2014-es visszavonulása (a COTY-nál 65 éves korban kötelező) lett egyébként egykori kollégánk, Csikós Zsolt a másik magyar zsűritag.

A COTY mind a mai napig kivételes lehetőség egy újságírónak és az ő lapjának, korábban ismerkedhet meg újdonságokkal, sőt, bullshit helyett igazi információkat is elárulnak nekik. Rendszeresen szerveznek extra utakat, jóval a premier előtt bemutatva. Életem egyik legemlékezetesebb útja egy ilyen volt, mivel a Motor-Pressétől Gajdán Miki nem tudott elmenni a Toyota Prius II. bemutatójára Los Angelesbe, a Toyota belement, hogy engem delegáljon maga helyett. Itt egyébként bemutatták a Toyota új fiatalos márkáját Amerika számára, a Sciont, amit azóta beszántottak, mert nem jött be a buli.

Az út több szempontból is emlékezetes volt, és nem az autók miatt. Kapásból egy négyórás immigration office szívatással indultunk, mert volt egy tízéves vízumom, amit az első hat évben nem használtam. A WTC támadások után voltunk, 2003-ban, ekkor már nem is adtak ennyi időre vízumot és mindenki gyanús volt. A történet az volt, hogy eredetileg utaztam volna a detroiti autószalonra, csak közben átmentem a Motor-Presséhez dolgozni. A fénykép is elég vacak volt a vízumon, ráadásul a vízum egy olyan útlevélben volt, amiben akadt még izraeli, jordániai és egyiptomi vízum is. Úgyhogy hiába írtam a kérdőívre, hogy nem tervezek terrorcselekményt, egy kicsit magyarázkodni kellett. És ez még csak a kezdet volt.

Aztán jött a mészárlás. Santa Monicában laktunk, a szálloda állítólag rohadt menő volt, de kívülről úgy nézett ki, mint egy SZOT-üdülő. Esküszöm, a franciaerkélyek korlátját is falfestékkel mázolták le. Az előcsarnokban eleve lepattogzott foncsorúra gyártott, kamu-régi tükrökkel volt borítva a fal egy része. Annyi volt a dolog szépséghibája, hogy a lepattogzásminta 30 centinként ismétlődött. Volt egy fal, amelyre porcelántányérokat szegecseltek százszámra, a liftek mellett meg méteres porcelán agarak álltak, szóval a belsőépítész kitett magáért. Amúgy a szálloda ezt leszámítva jó volt, medencével, jó kajákkal, köztük a sokkoló, édes bundáskenyérrel, amire az amcsik még nyomtak egy kis juharszirupot. Ez, meg a literes mekis kólák magyarázatot adtak arra, hogy miért látni annyira elképesztően dagadt embert az utcákon. Őszintén szólva a tengerparton sem pont olyan volt a közönség, mint a Baywatch-ban. Nagyon nem. (Jóval több kép van a galériában, mint ami a posztba befér, érdemes átlapozni)

Péter szeretett a medencéknél ejtőzni, szivarozni, ilyesmi, ezen az úton volt is az elején pár lyuk a programban, kivételesen nem kellett mindig rohanni. Épp egy ilyen vasárnap délelőtti ejtőzésbe rondítottak bele a tévétársaságok helikopterei: ott lebegtek majdnem felettünk, de vagy három-négy. A helyi erők szerint biztos valami baleset van, nézzük meg a tévében. Hát az volt: a hétvégi piacot tarolta végig egy 80+-os öreg, aki már annyira rosszul koordinálta a mozgását, hogy amikor riadtan a fékezni akart volna, akkor a gázt nyomta, de volt olyan elmélet is, hogy elgurult a gyógyszere. Mire fennakadt valahol, megölt tíz embert és hetven sérült is maradt utána – mindezt 300 méteren hozta össze, miközben 60-100 km/h tempó között volt a sebessége. Ez úgy tőlünk két saroknyira, igaz, arrafelé nagyok a sarkok. De ez erősen megülte a hangulatunkat. Előző este még arrafelé sétálgattunk, egy nappal később mindenhol virág és az áldozatok képei.

Amúgy a program jó volt, elvittek minket limuzinokkal East Hollywoodba vacsizni, egy olyan menő étterembe, amit azóta viszont is láttam valami filmben – és azóta tudom, micsoda gányolt hulladék egy sztreccslimó. Volt egy vitorlázós kirándulás is a Kaliforniai-öböl vizén, továbbá benéztünk az Universal Studios élményparkjába. Amúgy pedig vezettük a Prius amerikai kivitelét a hegyekben – az európai még nem volt ekkor kész – és beleszerethettem a Scion xB-be, vagyis a Toyota dobozautójába. A Scion márka talán a Smartra akart válasz lenni, és olyan, japán belpiacos autókat árultak, amiknek a Yaris technikája volt az alapja. Klasszak voltak, de Amerikának nem jött be, hiába pakoltak döngő basszládát a csomagtartóba. Sőt, az USA piacán a Toyota GT86-ost is Scionként árulták, majd amikor beszántották a márkát, ez maradt meg egyedül a kínálatban, persze már Toyotaként.

Ám nekem volt egy gonosz tervem. Bár már volt digitális fényképezőm (2 megapixel!!!), azért az újságba még diafilmre fotóztunk, ha igazán nagy képre volt szükség. Akkoriban nagyon sokkal olcsóbbak voltak Amerikában a fényképezők, kb. féláron lehetett beszerezni őket, már ha nem számoljuk a helyi 6 vagy 7 százalékos adót (ez felelt meg a mi aktuálisan 27, akkoriban csak 25 százalékos áfánknak), amit sehol sem adnak hozzá az árakhoz az árlistákon. De még így is piszkosul megérte, már ha az ember gondosan elfelejti levámoltatni.

Nekem sem szerepelt ilyesmi a terveim között.

Péter mondta, hogy ne vegyek már filmes gépet, mert baromság, de mondtam, hogy tudom. Ő amúgy is nyitott volt minden újdonságra, az újságíró-kompániában neki volt először Psion kéziszámítógépe, a Nikon tekergetős testű fényképezőjét is az ő kezében láttam először. Később meg megjelent egy olyan, icipici Minolta Dimage X géppel egy sajtóúton, amiben olyan periszkópos zoomobjektív volt, amilyeneket nemrég kezdtek beépíteni a mobilokba, valódi periszkópos optikai zoom mal. De Péter más dolgokban is rákattant az újdonságokra. Hogy mást ne mondjak, vett egy háromkerekű Piaggio MP3-at és azzal járt a városban, és mobilokból is az aktuális legjobbakat használta.

Viszont nem tudott lebeszélni a vásárlásról, így együtt mentünk el a helyi újságból kinézett fotó-műszaki áruházba. A célba vett típus az Canon EOS 33 volt, egy középkategóriás, gyors kamera, kiváló autofókusszal. Mindössze annyi volt a különbség, hogy Amerikában EOS ELAN7-nek hívták, de kit érdekelt? Megvettem. Péter ugyanott vett egy MP3-lejátszót, mert jó árban volt, és valóban alatta volt a vám-határértéken. Szemben az én Canonommal.

A furfangos terv, amit Péter dugába döntött, az az volt, hogy ellövök egy tekercs filmet, elvégre tök normális, hogy valaki Amerikába visz magával egy gépet, a vámáru-nyilatkozatokat meg akkor már annyira nem erőltették. Persze hazafelé kidobom majd a csomagolást, meg a blokkot, és a nyakamba a géppel besétálok az országba. Odáig azonban el is kellett jutni. És ez nem volt túl egyszerű.

Londoni átszállással jöttünk, a gép már leszállni készült. Ekkor bemondják, hogy valami kis problémácska van a Heathrow-n, mintha sztrájk lenne. Valóban. Mi még leszálltunk, de volt valami előre be nem jelentett, hatalmas sztrájk. A budapesti gép nem indult, és más sem. Varga Peti, a Toyota magyar sajtósa élete mentését hajtotta ekkor végre, azt hiszem. Kénytelenek voltunk Londonban aludni, hogy másnap hajnalban beállhassunk életem leghosszabb sorába a heathrow-i jegyátíró pulthoz. Úgy pár tízezer ember volt ott, és ez nem túlzás, hanem tényleg ennyi. Éppenséggel inni adtak, végtelen hosszúságban kígyózott a sor, bekanyarodott termekbe, majd kijött, majd egy újabb végtelen folyosón oda-vissza, be egy terembe, satöbbi. A hajnali érkezés jó ötlet volt, mert már valamikor késő délutánra sorra is kerültünk, és át is írták a jegyünket. Emlékeim szerint úgy este 6-7 óra táján indult volna a gép, közeledett a beszállás időpontja, kicsit leültünk enni-inni végre és lestük a kijelzőt.

A gépet ekkor törölték.

Ekkor, ott Londonban jött el a pillanat, hogy most dobom ki a csomagolást és a blokkot. Adtak egy ajándék Canon fotóstáskát is, azt meg begyűrtem a csomagomba, amit később feladtam. A boltban egyébként a garanciához ráírták az ember nevét is a blokkra, de hát kit érdekelt egy olyan garancia, amit csak az Atlanti-óceán túloldalán lehetett érvényesíteni? Hát Sureszt.

– Tiborkám, nem hagyhatom, hogy kidobd a blokkot! Mi van, ha elromlik a gép?
– Péter, nem fogom visszavinni Amerikába...
– Én ezt akkor sem hagyom, sosem tudhatod, hogy épp melyik ismerősöd utazik ki.
– De Péter, ez egy Canon gép. Ezek nem szoktak elromlani.
– Tibor, ezt én akkor sem hagyom, akkor inkább add ide a blokkot, és beviszem én.

Életem hibáját követem el ekkor. Odaadtam. De a szopórolleren nincs fék, mint tudjuk. Sajnos nem vettem figyelembe, hogy Suresz olvasószemüveget használ, és mint később kiderült, ez nagy probléma.

Amikor törölték a gépünket, már padlón voltunk. A csomagjainkat, amiket már feladtunk, visszaszereztük valahogy, hogy aztán beállhassunk egy valamivel rövidebb sorba, és egy-két óra után ismét tárgyalhattunk a földi személyzettel. Varga Peti folytatta az ártárgyalásokat a pultnál, és két alternatíva volt: még egy éjszaka Londonban, vagy elmegyünk valami kései géppel Frankfurtba, és másnap onnan irány Budapest.

Bármit, csak el innen, mondtuk egybehangzóan Susuval, és Varga Peti is így látta. Aki volt már Frankfurtban, az ismeri az ottani repülőtér méreteit. Mi olyan későn értünk oda, hogy már kapcsolták lefelé a villanyt. Bezsuppoltak minket egy kisbuszba, elvittek valami bagószagú reptéri szállodába, ahonnan három-négy óra múlva már indulhattunk is. BUDAPESTRE!

Úgy két nap késéssel hazaérni nem jó dolog. Alvajáróként jöttünk át a zöld folyosón. Naná, hogy lecsapott ránk a vámos. Így utólag arra tippelnék, hogy ők pontosan tudták, kik és hányan jönnek az USA felől, és eleve vártak egy háromtagú csapatot. Megkérdeztek engem és Varga Petit, hoztunk e valamit, ímmel-ámmal benéztek a csomagokba, kész is voltunk. Akkoriban azért már a vámosok sem vették túl komolyan a kisebb értékű dolgokat, a fényképezőmön sem akadékoskodtak, meg hogy is bizonyíthatnák be, hogy kint vettem? Tényleg igazán balf.sznak kellett lenni, hogy lebukjon az ember.

Már csak Péter volt hátra, Varga Petivel rá vártunk. Így legalább zavartalanul megfigyelhettem minden mozzanatát a lebuktatásomnak. Péter, ha egy szót sem szólt volna az MP3 lejátszóról, már készen is vagyunk. De mondta, hogy vett egyet, és ez a vámköteles összeg alatti értékű.

– Nézze csak, itt a blokk!

És előhúzta a farzsebéből az én blokkomat! Nem vette fel az olvasószemüveget, anélkül nyomta a vámos kezébe a blokkot. Az MP3-lejátszó blokkja a másik farzsebében volt... Erre mondja a művelt német, hogy fuck!

– Ezen nincs semmiféle MP3-lejátszó, ez valami fényképezőgép – mondja a vámos. És nézegeti tovább: – Van maguk között egy Papp Tibor?

Nem részletezem, ezután kis papírmunka következett. Éppenséggel az Amerikában ellőtt tekercs filmet ki tudtam könyörögni a gépből. Elkobozták a Canont, de itt még messze nem volt vége a dolognak. A legbosszantóbb az volt, hogy a Canon fotóstáskát meg kilopták a feladott csomagomból. Mit lehet csinálni? Reklamálni, hogy a csempészáru egy részét ellopta a személyzet?!

Nem sokkal később Suresz felhívott, hogy elnézést kérjen, és igen, tudja, hogy ezt ő baltázta el, vállal minden anyagi konzekvenciát, a gépet és a büntit fizeti.

Azonban a dolgok hivatalos része még rám várt. Úgy egy hónappal később behívtak valami vámközpontba a festői nyóckerbe, ahol a papírmunkán kívül is várt valami: a rabosítás.

Ez a dolog, a hivatalos nevén bűnügyi nyilvántartásba vétel az amerikai tinivígjátékokban vicces, én is úgy indultam neki. Hihi, lefotóznak, majd tartani kell a sorszámot? De a magyar VPOP ennél modernebb technikát alkalmazott, volt erre egy állvány, ami oldalról tartotta a sorszámodat. Amit a vámos egy scrabble-készletből komótosan kirakott az állvány rúdjára. Ha nincs ügyesen vágva a film, hanem át kell élni, elkezdődik az örökkévalóságig tartó folyamat, aminek a végén minden felületedről vesznek lenyomatot. Iszonyatos maszatolás.

Amúgy a vámosok rendesek voltak, nem néztek kemény maffiózónak vagy hasonló. Először az ujjaid jönnek. Egyenként belemártják nyomdafestékbe, szépen végiggörgetik a papíron. De itt nincs vége, mert a bűnügyi nyilvántartás kíváncsi a tenyérlenyomatodra is. Meg a csuklódra is, meg egyéb részekre a kezeden. És közben még viccelnek is a vámosok, hogy ha majd betörsz, ez alapján kapnak el. Életem legkínosabb félórája volt, amit a VPOP műintézményében töltöttem, majd a végén megtörten ballagtam el a budiba, ahol eleve be volt készítve az Ultra Derm, hogy a betérő kliensek lemossák magukról a nyomdafestéket. Hogy honnan tudom, mit használnak? Megkérdeztem, volt rá időm.

Tévedés ne essék: semmiféle felelősséget nem kennék Sureszra, hisz én voltam itt a bűnöző, ő max. az én bűnsegédem akart lenni. Utána már csak röhögtünk az egészen, ő haragudott magára, meg én is magamra, de legalább volt mit mesélni. Ha összefutottunk, előbb utóbb-előhozta, hogy ő mentett meg a filmes fotográfia béklyóiból, megmondta ő, hogy nem szabad megvenni azt a gépet. Amit természetesen kifizetett, és később a büntetést is, így az elkobzással és ezzel az összeggel azt hiszem, levezekeltem az állam felé a bűnömet, és (elvileg) töröltek a bűnügyi nyilvántartásból.

Az is igaz, hogy a pénz önmagában nem lett volna tragikus, az ember kifizeti, és él tovább. Ami megviselt, az a rabosítás. Picit olyan volt, hogy érezted: azért itt te most egy alattvaló vagy, szembeszálltál a fennálló társadalmi renddel, és bár nem volt szükség erőszakra, volt az egészben valami megalázó, noha szinte kedvesek voltak velem. Talán az embernek szüksége is van arra, hogy elkövessen stikliket, hátha tanul belőle, s ha ezek kisebbek, annál jobb. Nekem ez a fél óra kicsit olyan volt, mintha börtönbe kerültem volna, (persze zuhanyzó meg szappan nélkül), az igazságszolgáltatás termékmintájaként bőven elegendő volt ahhoz, hogy eldöntsem: soha többé nem kérek az ilyenből. Ha mással nem, ennyivel tartozom Surányi Péternek.

És igen, a végén a visszakapott pénzt kipótolva vettem egy digitális gépet, nyolc megapixellel. Magyar garanciával.

Természetesen semmiféle felelősséget nem vállalok a helyszínek és az események pontosságáért, de nagyjából így történtek a dolgok. Enyhítő körülmény, hogy azóta eltelt sok év. A korábbi Tibi bácsi meséi-posztok: az első rész a Peugeot 406 Coupé jordániai és izraeli bemutatójáról (Kétszázzal a Kalasnyikovok elől), a második pedig a repülős kalandokról (Légügyi kiruccanásaim az autós világból), a harmadik a Rolls-Royce/Bentley-túrámról a linkeken olvasható, a brazil kalandozásaimról pedig itt a poszt. Továbbá ezek voltak a kedvenc autótöréseim. Itt pedig kiderül, hogyan menekültem Brassóból, egy terepraliról, hogy a frankfurti autószalonra odaérjek. Azt is elmeséltem, hogyan romlott meg a nyers szarvasgombával a viszonyom, illetve milyen volt a jövő autóit vezetni a múltban. Bemutatom a munkánkat, elvégre ezt is meg kell csinálnia valakinek. Persze folyt. köv.