Border collie négy keréken

Bár eredetileg nem voltam a klasszikus Mini fanatikus rajongója, de annyi eljutott hozzám is, hogy ügyességi kihívásokban, agilitást igénylő feladatokban nincs párja. Legalábbis az interneten végtelen számú tartalom érhető el arról, ahogy unatkozó brit jómunkásemberek trükkös kézifékes parkolásokat mutatnak be, szűk helyeken lavíroznak, olasz aranykészletet fújnak meg a maffia orra alól, szlalom pályákon veszik nagyobb és erősebb autók fejét, vagy épp Goodwood versenypályáján cikáznak bivaly túrakocsik között, minden kanyarban visszavéve a hátrányt, amit egyenesben rájuk mértek az üvöltő V8-ak.

Úgyhogy amikor Sturcz Anti, a zsebében izzó MX-5 kulcs szirén énekétől megrészegülve szlalomra készült, és biztatott, hogy csatlakozzak én is, nem sokból tartott rábeszélni. De nem azért mondtam igent, hogy aztán versenyre keljek vele, vagy akár csak a stopperrel. Egyrészt messze nem vagyok elég jó pilóta a nagy tudatosságot és pontosságot igénylő pályaversenyzéshez, másrészt nem akartam 5550 percenkénti fordulatos teljesítménycsúcson hörgő motorral, vad visszaváltásokkal kínozni a mostanában megbízhatóan működő, de azért mégiscsak öreg technikát. Az viszont nagyon foglalkoztatott, hogy mennyire tapadnak a frissen felszerelt Yokohamák! Az autó határait megkeresni ellenőrzött körülmények között, biztonságosan a legjobb, egy újonnan aszfaltozott versenypályán.

Csakhogy egy ilyen mutatványhoz nem elég az autót felkészíteni. Az MNASZ égisze alatt rendezett Magyar Szlalom Bajnokság ugyan könnyű feltételeket szab a hozzám hasonló kocáknak, ám a sisak viselését megkövetelik, teljes joggal. Engem viszont akkora és olyan geometriájú búrával áldott meg az ég, hogy még sapkát se tudok konfekciót venni, nemhogy megfelelő sisakot. Úgyhogy végigjártam három motoros boltot és felpróbáltam vagy húsz különbözőt. Mivel a Miniben azt éreztem legnagyobb veszélynek, hogy lefejelem a kormányt, ezért zárt sisak jöhetett csak szóba, meg az is a fejemben motoszkált, hogy ha már megvan, akkor esetenként felvehetem nyitott kocsiban is, mint mondjuk egy Westfield. Szerencsére pont egy nagyon csinos bukó volt az egyetlen kényelmes, így történt, hogy HJC F70-t újítottam, véletlenül pont egy nagyon menő színkombinációban, egyenesen az importőrtől, egyem a drága ízlésem. A lényeg, hogy nem szorít és beférek a Minibe, más kérdés, hogy beér a tetőkárpitba, úgyhogy ha ralizni mennék, az úthibákon pattogva biztosan a lemezbe csattanna. Isten áldja a friss, hibátlan versenypálya-aszfaltot!

Persze összekészítettem mindent előre, elemózsiát, sok vizet, szerszámosládát, rollert, kempingszéket és Kornél fiamat, mind beraktam a kocsiba, ám aztán a verseny reggelén viharos időjárásra és ömlő esőre ébredtünk. Volt olyan gondolatom, hogy inkább a BMW i4 tesztautóval kéne menni. Az indulók közt akadt Tesla Model 3 RWD, szóval nem lett volna ez hülyeség, de na: azért angol autó a Mini, hogy egy kis esőtől meg ne riadjon, az ablaktörlő töröl, a fűtés fűt, a mélyen barázdált utcai sportgumik pedig óriási előnyt jelentenek a többiek semi slick abroncsaival szemben. Úgyhogy a tanakodós, eső végét várós kávézgatás után némi késéssel, de a pöttöm harcos nyergében gurultam át Monorierdőre, az M-Ringre. Ahol már kígyózó sor várta a gépátvételt.

A reggeli időhúzás miatt gyalog nem volt lehetőségem lejárni a gondosan felrakott pályát, a gépátvételen viszont felmerült egy probléma: túl lazának találtatott az ülésem. Teljes joggal. A Mini ülését elöl két csavar fogja egy-egy konzolhoz, ám e két csavart nem szokás feszesre húzni, hiszen csapágyazás vagy más luxi tényezők nem könnyítik a buktatást - ha meghúzom, nehéz lesz előre hajtani hátraszálláshoz. A hátsó rögzítése meg mindössze a rugós reteszelő fül, ami egy sínbe kapcsolódik, de csak lazán. Egyébként a Monte Carlo ralin győztes Minikben ezt a fület is kiszerelték, hogy minél gyorsabban előre vághassa a navigátor az ülését, mikor hátra kellett mászni alkatrészért kerékcserekor, tehát azok féktávon billentek, mint egy sóderes Ifa platója. Ültem replikában, még öv sem volt, miközben száz lóerő feletti motor tépte fel a szerpentinen, vannak azért az életveszélynek szintjei. De a lényeg: előkaptam a 7/16 hüvelykes kulcsot és feszesre húztam az ülés csavarokat. Dönteni úgysem akartam, cserébe már csak pici játéka maradt, azt sűrű korpuszom simán lefogja.

Az edzésen kihasználtuk Antival, hogy ahol egyikünknél utasülés van, a másikunk ott vezet, tehát utasként ugyanabból a szögből tanulhattuk a bójákat, de így is eléggé tudománytalanul vágtam neki az első körnek. Se tapasztalatból nem tudom a jó íveket, se különösebb érzékem nincs hozzá, cserébe az újjá épített váltó minden kettesbe visszaváltást reccsenéssel honorált. Sima közlekedés közben ez nem jellemző, a feszített tempó hozta elő a jelenséget, de mivel már napokkal korábban szorongtam, nehogy bajt csináljak ezzel a futammal, végkép összeszartam magam. Ám az eredményjelzőn így is messze kerültem a végétől, mert a csuromvizes pályán tökéletesen tapadt a felyokohamázott Mini! Anti bezzeg vihart kapott a nyakába, a vonatkozó videóban el is mesélte, milyen volt csónakázni autózás helyett.

A következő körben szárazabb pályán mentem és végig hármasban. Hagyjuk azt a kettes szinkront másra, én jókedvből vagyok itt, nem nyerni,de még így is sokat gyorsultam, egyszerűen mert szép lassan elengedtem azt a koncepciót, hogy fékezni kellene. A két bójás szlalom szakaszt szinte egyáltalán nem kellett meglassítani – a Mini Cooper úgy fűzte át magát a pálya szűk részein, mint valami nyest a faágak között. Vagy mint egy border collie az agility pályán. Döbbenetesen nagyot fognak a gumik, a kormányreakció azonnali, tulajdonképp az szab csak határt, hogy én meddig bírok kapaszkodni, lévén az ülés nem tart semmit. Ám hiába a verhetetlen szlalom, a pálya saját kanyarjaiban szinte mindenhol rossz íveket választhattam, mert Ágó Béla folyamatosan magyarázta két kör között, mit csináljak másként.

A harmadik körre igyekeztem tudományt vinni a tempósabb szakaszokba, hatalmas lendülettel vágtattam körbe a pályán, soha ilyen ritkán nem nyúltam a fékhez, itt-ott már a Mini feneke is bejelzett, hogy kezdtem elérni azt a kanyar bejárati tempót, ami már közelít a határaihoz – ezek fellelése az igazi cél! – szóval hatalmas viháncolással, utasként velem tartó Kornél fiammal pacsizva tértem meg a kűrről, a gyorsulás biztos tudatában. De az óra stagnálást mutatott, mi ez az árulás?! Fogalmam sincs persze, ilyen kevés pályás gyakorlattal és a hajtáslánc ennyire kíméletes használata mellett valójában nem is várhatok igazán jó időt. És nem is ezért jöttem, emlékeztettem magam, miközben Anti meghatottan vette át a második helyezésért járó kupát. Abszolútban nem lettem utolsó, de hiába született a Mini szlalomra, ezúttal nem sikerült kihoznom belőle, amit tud.

Pedig a drága Miss Halliwell már hónapok óta egy rossz szót se szól. Ezt a szlalom kihívást simán letudta, és azóta is csak jön-megy, beindul első szóra, világít, vált, fékez és megáll. A műszerek mutatnak, a rádió szól, az ablakokon jön be a tavasz illata: minden kerek. Végül sikerült a fenekét is mélyebbre ereszteni, amiről múltkor írtam, hogy szeretném. Igaz, háromszor estem a csavaroknak, mire eleget fordítottam rajtuk az eredményhez, de üresen nem hordja annyira fent már. Az más kérdés, hogy negyedszer is neki kell esni, mert a műtét után három gyerekkel indultam eseményre – persze megint esett – és kiderült, utassal viszont már túl alacsony a hátsó magasság. Kanyarban be-beért a kerék az ívbe, szóval vissza kell emelni kicsit.

Az a trükk, hogy a gumirugót nyomórúd köti össze a lengőkarral, ami ugyan gyárilag fix hosszúságú, de utólag szinte minden Minibe kerül Hi-Lo nevű állító rendszer. Ez egy rögzítő csavar meg egy állító csavar, 32-es illetve 30-as kulcs kell hozzájuk, és a nagyon profik aknán, belülről is hozzáférnek a hátsókhoz. Messze vagyok a profitól, de ez olyan egyszerű műtét, hogy boldogultam vele, és a kerék dőlést, összetartást meg hasonlókat nem befolyásolja, szabad babrálni. Hátra új Bilstein lengéscsillapítókat építettünk a 2020 őszi felújításkor, biztos azért is olyan peckes a feneke. Télen megint vizsgáznia kell a kocsinak, szükség esetén az elsőket is ilyenre cserélem majd – a gumirugós rendszer miatt ez messze nem akkora macera, mint egy csavarrugós gólyaláb cseréje.

Szóval végső soron, most először arról tudok beszámolni, hogy minden rendben. A Mini remekül üzemel, sőt bizonyítja, hogy ha nem is erős, de tapad mint a festék, így kanyarokban, szűk szakaszokon piszok gyors lenne egy bátor és értő pilóta kezében. A hangját nagyon szeretem, az ablak pedig úgy szelel, hogy szinte kabrióban éreztem magam az első igazán meleg napon. Aztán ki tudja, ha megint eljutok szlalomozni, talán kicsit fel tudom verni a tempót, mert úgy néz ki, bírja. És amilyen sokan használják ma is sporteszközként, bírnia is kell.

És ne feledjétek, június 19-én veterános Parkoló Parádé, ott leszek én is, meg valamelyik angol betegágy a kettő közül. Gyertek, pacsizzunk azon a vasárnap délutánon a Hungexpón. A részleteket ide kattintva, vagy alább olvashatjátok!

Köszönjük, hogy idén ennyire eljöttetek a Parkoló Parádéra!

2025-ben újra találkozunk!