Tibi bácsi meséi 11. - BME kovbojsz menni Moszkva

1993-at írunk, két éve esett szét a Szovjetunió. Egy csöppet sem volt vicces a helyzet akkoriban, és a hidegháború alatt taccsra tett ex-szovjet gazdaság térden lőve várta 1991-ben, hogy szuperszonikus zuhanórepülésben vegye célba a bányászbéka seggét. És sikerült elérni, sőt még talán túl is teljesítették a tervet.

A hidegháború méreteiről csak annyit, hogy az egyik képen látható Tu-95-ös stratégiai (atomtöltetek hordozására is alkalmas) bombázóból ötszázat(!) gyártottak, a Tu-16-os bombázóból ezerötszázat (!!!). Tessék ezzel szembeállítani a mai magyar légierő tucatnyi vadászgépét és egy-két utasszállítóját, és ez csak egyetlen aprócska szelet a szovjet éra több millió fős hadserege, a tankok tízezrei, atomtengeralattjáró-flotta és ballisztikus atomrakéták ezrei mellett. Nem csoda, hogy ráment a gatyájuk, nem is akármennyire.

Elképesztő gazdasági válságba keveredtek a szovjet utódállamok, köztük a legnagyobb, Oroszország is. Egyetemistaként ebbe bele sem gondoltunk, sőt jó ötletnek tűnt elmenni Moszkvába egy tanulmányi kirándulásra. Persze ha tudjuk, hogy távozásunk után tíz napon belül szétlövik a Duma, vagyis nagyjából a parlamentnek megfelelő testület épületét, talán nem reszkírozunk, de fiatalon az ember álomvilágban él, nem parázik ilyen apróságokon. Minden nap elmentünk a Duma előtt.

Az egész úgy indult, hogy Endre barátom a párhuzamos tankörben tanult repülőgépésznek. A repülős tanszéken egy orosz származású oktató hölgy is tanított, akkor még Takács (ma, férje után Gausz) Zsanna néven, neki meglehetősen jó kapcsolatai voltak a moszkvai repülős egyetemmel, így szerveztek egy tanulmányi utat Moszkvába. A másik kísérőnk egyébként a tanszékről az oktatónőnk későbbi férje, Gausz Tamás volt.

Aki megakadt volna a repülős egyetem kifejezésen: igen, ami nálunk egy nagyobb tankör néhány (maximum 10) szakosodott diákját jelentette, arra az oroszoknak külön egyetemük volt. Ugyanez igaz volt az autós területre is, nálunk mindenki általános járműgépésznek tanult, mindegy, hogy személyautóval, busszal vagy teherautóval fog foglalkozni, az oroszoknál meg csak teherautós mérnökre akadt egy külön egyetem.

Endre megkérdezte, hogy nincs-e kedvem velük menni, persze hogy volt, korábban is belógtam a repülős szekció kirándulásaira, mint amilyen a MiG-21-es hajtóműpróba volt Szolnokon. Imádtam a témát, a veszélyek nem érdekeltek, pénzem meg nem volt – miért is ne? Némi aggodalmat jelentett a repülőút kifizetése, de Endre mondta, hogy a Malév kap egy visszautasíthatatlan ajánlatot, hogy moszkvai járatukkal kivihetik a jövő repülőmérnökeit ingyé'. És a Malév valóban adott ingyenjegyet. Azt, hogy egy autós is keveredett a csapatba, nem kellett tudniuk, persze lehet, hogy ez vitte őket csődbe. Ez esetben bocs.

Az orosz intézmény helyi erősségei ki is tettek magukért. Az étlap meglehetősen erős volt. Látogatás az egyetemen – ez tűnt a leggyengébbnek, de kiderült, hogy az orosz pajtásoknak van például olyan labortermük, ahová beépítettek egy majdnem komplett MiG-23-ast, amelyen végigjátszhatták a gép komplett hidraulika-rendszerének a működését. És mivel ez egy változtatható szárnynyilazású gép, nemcsak a futók, hanem a szárnyak mozgatását is lehetett tanulmányozni, igaz, a szárnyak mozgatható szelvényei közül az egyiket leszerelték, mert már nem fért be; bár a mozgató mechanizmus ettől még működött. Kicsit leesett az állunk, amikor megláttuk. Igaz, nekünk meg volt egy Avia-alvázas Ikarusunk a Műegyetemen. :)

Olyanok szerepeltek még a programban, mint a Tupoljev fejlesztőintézet meglátogatása, két repülőmúzeum, a Szaljut fejlesztőintézet, de hogy adjunk egy kicsit a kultúrának, az egyetem emberei szerveztek cirkuszi- és balettelőadást is. Ezen eléggé meglepődtünk, volt is a csapatban, aki húzta a száját, de sokkal szegényebb lennék, ha nem lettem volna ott.

És itt most álljunk meg egy szóra: amióta a háború zajlik, ha orosz emberekről van szó, egységesen vérszomjas gyilkosok jutnak mindenki eszébe, de ez koránt sincs így. A korábban nálunk állomásozó szovjet katonák is ezt az imidzset erősítették, volt pl. olyan sztori, hogy egy kiskatona megszökött, de megtalálták, ahol bujkált. Mondták neki, hogy Szása, gyere elő, nye búgyet rabót, nye búgyet szibír, és előjött. Hát tényleg nem lett kényszermunka, nem kellett Szibériába menni, mert lelőtték. A második világháborúban érkező szovjet hadsereg, meg '56 emléke az idősebbekben él(t) még, ugyanakkor az orosz közembernél vendégszeretőbb, barátságosabb nem lehetsz, nekem már megvolt ez az élmény korábban is. Általános iskolás koromban testvérmegyénkben, Penzában voltam táborozni, de a második út tapasztalatai is ezt erősítették.

1982-ben pionyírként ámuldozva néztük a széles sugárutakat, a virágokkal teleültetett parkokat, szökőkutakat. Az utcán egy csomó helyen banánt árultak (nyáron!), akkoriban kizárólag karácsony előtt jutott egy vagy két szállítmány banán a szarvasi ABC-be, apám ment mindig sorakozni. Esküszöm, azt hittem, ez a gyümölcs kizárólag decemberben érik. Viszont az 1993-as Moszkva egy apokalipszis állapotát mutatta, a virágok helyén szeméthalmok, az utcán atomrészegek mindenhol (régen azonnal bevitték őket a yardra, ilyet nem lehetett látni), a közbiztonság teljes hiánya, üres boltok.

Gyakorlatilag mindent a feketepiacon lehetett beszerezni, orosz szemszögből aranyárban. Mi viszont a forintunkkal mentünk, és csóró egyetemistaként is röhögve vettünk meg bármit, kivéve egyet: a magyar árukat. Egyszerűen felfoghatatlanul sokszorosába került az otthoni árnak egy sima Hey-Ho gyümölcslé a feketepiacon. A Raszputyin vodka sokkal jobb ár-érték arányú volt, és ez megkönnyítette a döntést.

A rubel romlását jól érzékelteti, hogy az utcai telefonfülkék pár kopejkás érmével mentek, de ezek már kikoptak a pénzforgalomból, akkora számok röpködtek rubelben (a kopejka a váltópénz.) Így aki telefonálni akart, annak nem tudom, hány rubelért kellett ilyen kopejkás érmét vásárolnia az árusoktól.

A másik hasonló a metró volt. Itt is pénzbedobós-karos rendszer volt, mint Budapesten a hetvenes években: nálunk egyforintos érmét kellett bedobni, és ilyenkor a két kar nem zárt össze, bemehettél. Egy fotocella észlelte az elhaladást, de ha nem dobtad be a forintot, a két kar összezárt, nem is kis erővel. Aztán amikor Budapesten elszálltak az árak, áttértek a jegyre, leszerelték a könnyen átverhető kapukat. 1993-ban már 19 forintot kellett leszurkolni a jegyért, míg Moszkvában kis átlátszó műanyag zsetonokat kellett venni, 2-3 forintra jött ki az ára, ezt dobtuk be. Ám ha kellően szoros alakzatban mentél, a fotocella folyamatosnak érezte az áthaladást, és kis gyakorlás után már hatan-heten is be tudtunk vonatozni a metróba. Puszta poénból, hisz röhögve fizettük ki a zsetont, amivel hihetetlen távolságokat lehetett leküzdeni. Az egyetlen probléma az volt, hogy egy ilyen költséghatékony összesimulós beslisszolás után gyorsan kellett futni, mert az összes ilyen belépőpontnál ült egy bábuska, aki el akart kapni minket. Nemrég meg is találtam egy ilyen moszkvai metrózsetont a régi szirszarjaim között.

Az akkori közbiztonság tényleg rémisztő volt, így vendéglátóinktól kaptunk pár tanácsot, például hogy inkább járjunk csapatban, és ne nagyon feltűnősködjünk. Ne viseljünk például feltűnő színű ruhákat, ne óbégassunk nemoroszul, stb. Ebből az lett, hogy Iván harsány kék kabátját remekül ellensúlyozta egy szalmakalappal, de általában volt nála gitár is. Ez a moszkvai metrón a szeptemberi télben nem volt igazán gyakori jelenség.

Én sokkal inkább beolvadtam a fekete masszába: a kék-sárga Camel dzsekimre ráhúztam a farmerdzsekimet, ami hőkomfort szempontjából is előnyös volt. Szeptember volt, ami azt jelenti Moszkvában, hogy eshetne akár a hó is, de ahogy a vendéglátóink mondták, meghoztuk az indián nyarat, délben akár nulla fok fölé is ment a hőmérséklet néha. Ennyit egyhuzamban már rég fáztam, az egyetlen felüdülést a szállásunkon villanásnyi időre megérkező meleg víz jelentette a zuhany alatt, már ha le tudtad küzdeni a csótányok iránti undorodat. Némileg segített volna, ha van bármi világítás a mellékhelyiségekben, mint a budi meg a zuhanyzó, mivel azt a csótány nem kedveli. De ez többnyire nem jött össze.

Mint érzékelhető, viszonylag szerény szállásunk volt. Valami iszonyat magas kollégium, lift és fűtés nélkül. Nem emlékszem pontosan, milyen magasan laktunk, de úgy saccra a 7-10. emeletek magasságában, szóval meg kellett gondolni, mit felejtesz fent indulás előtt. Az emeleteken egy előtérből nyílt négy szoba, aztán kis folyosó, aztán megint négy szoba. És bár kollégium volt, a valós funkció alkalmazkodott a realitásokhoz: a lakók jelentős része nem diák, hanem Távol-Keletről vagy más vidékekről érkezett seftes volt, akik a piacokon árulták a szajrét. Vagyis nehéz volt eldönteni, hogy az értékeit az ember inkább a szálláson hagyja, vagy hurcolja magával. Ráadásul a környék is riasztóan lepattant volt, de legalább volt egy vagy két nyomasztó feketepiac a közelben.

Minden kirándulásunkra járművel vittek minket a vendéglátók, volt az egyetemnek egy újszerű japán mikrobusza, ami kirívóan jónak tűnt az akkori járműparkhoz képest. Az volt a benyomásunk, hogy gyakorlatilag csak a régi ruszki vackok, Ladák, Volgák, Moszkvicsok futnak a városban, ezen kívül a nyugati szekcióból kizárólag 600-as, V12-es bálna-Mercik vannak. Szóval ezzel a kisbusszal hurcoltak minket, talán azt az egyetlen esetet leszámítva, amikor sokáig vártuk kísérőnket, Mihailt (szinte biztos, hogy nem ez volt a neve) az egyik reggelen. Végül vagy két óra késéssel megjött a mikrobusszal. Aztán kiderült, hogy ez a busz nem ugyanaz, mert azt ellopták, de szerzett egy ugyanolyat. Egy esetben viszont leakasztottak egy ócska Ikarust a nyolc fő diák+ két oktatós csapathoz, és a sofőr annyira nem tudott vezetni, hogy kettes fokozat fölé nem kapcsolt. Egy rémálom volt, és közben majdnem megfagytunk, mert a fűtés sem ment.

Ami a nyelvtudást illeti, Zsanna tanárnő született orosz, a különféle látogatásokat ő tolmácsolta végig. A csapatban ott volt még Resi, aki korábban két évig a Szovjetunió valamelyik egyetemén repülőgépészetet tanult. Aztán a rendszerváltással ez a lehetőség megszűnt, és kezdhette az elejéről a tanulmányait itthon a Műegyetemen. Ő is kiválóan beszélt oroszul. Rajta kívül csak én, a megkopott orosz tagozatos általános iskolai tudásommal pötyögtem valamennyit, de a beszélgetések javát értettem. Szerencsére Fábry Irénke néni fényévekkel járt a magyar oroszoktatás előtt, és mint kiderült, néhány deciliter feketepiacos Raszputyin elfogyasztása után hipp-hopp, minden nyelvtudásom előkerült a mélyebb rétegekből. Megkönnyítette a dolgot, hogy az említett szeszesital nemcsak 50, hanem 70 fokos változatban is hozzáférhető volt, és mi a jobb hatásfokot választottuk.

A vodka okozta csodák másik példáját Endre hozta, aki bár pár hónappal korábban elkezdett szájharmonikázni, lelkesen gyakorolt is, de a sikerek mérsékeltek voltak. Már remekül eltalált pár hangot, és a koliban a szomszédok nem ásták el a Gellért-hegy oldalában, de alapvetően ez még messze volt a felszabadult zenéléstől. Ám Moszkvában, a Raszputyin-kúra hatásaként előbújt belőle a blues-szájharmonikás, és Ivánnal, aki gitározott, beálltak valami utcazenészekhez, s talán Resi énekelt. Pont a Hé, Joe volt az aktuális kedvencünk, ami a zenészeknek is megvolt. Igazi örömzenélés volt, döbbenten hallgattuk, eszméletlen jó volt.

Volt egy kis vécser az orosz egyetemistákkal, de legnagyobb megdöbbenésünkre egy részük egyáltalán nem ivott, aki meg igen, az semennyire nem bírta a vodkát. Irtó kedvesek és barátságosak voltak, de a buli a vártnál rövidebb lett, mert aki ivott, az kidőlt, aki meg nem, az meg nem érezte jól magát az egyre inkább lealjasuló társaságban, egy iszonyat lepattant koleszban. Ám a nagy dajdajra előkerült a lakrészünk szomszédságából egy seftes bábuska, aki rosszallását fejezte ki, mert aludna, kipihenten szeretne másnap feketézni a piacon. Mivel eddigre már előkerült az orosztudásom, szóba elegyedtem vele, enyhült a feszültség, áthívott a lakrészébe, ekkor már az orosz vodkát dicsértem, szóval előkerültek a vizes poharak és egy vodkás üveg.

Snitt.

Az éjszaka további eseményeit a kollégák elmeséléséből rekonstruáltam. Ebben szerepel a kollégium portása, aki megjelent, és el akart adni nekünk valami pisztolyt. Miután kiderült, hogy nem igazán szeretnénk megvásárolni, elment. Én előkerültem, miután pár órát eltöltöttem egy sötét budiban a csótányokkal, és be akartam menni a szobánkba, ám az ajtó zárva volt. Hát iszonyatos haragra gerjedtem, és hangosan káromkodva elkezdtem rugdosni. Ez eltartott egy ideig, szerencsére a többiek – a valódi szobánkban – meghallották, és hazavittek. Mert kiderült, hogy elnéztem a lakrészt, és egy másik ugyanolyan négyes előtérben rugdostam valaki másnak az ajtaját. Mivel nem igazán akartam aludni, végül aszondták, hogy jön a portás a pisztollyal, feküdjek le, különben lelő. Ez állítólag hatott.

Snitt.

Indulás a Tupoljev-fejlesztőközpontba. A vizes pohárral fogyasztott vodka hatására az úgynevezett két algopyrines másnaposság állapotába kerültem, de menni kellett. A többiek is megviseltek voltak, de én tényleg túllőttem a célon. Amikor megérkeztünk, egy előadással indítottunk, taktikusan az előadótól a lehető legtávolabb helyezkedtem el. Egy idősebb mérnök bácsi volt, sok kitüntetéssel. Ám egy távolabbi asztalhoz leült két további ember is, akik meg sem szólaltak, nem tudtuk kik, de szemmel láthatóan nem azért voltak velünk, hogy oldottabb legyen a hangulat.

Hát igen, voltak ilyen furcsaságok.

Ami ekkor következett a Tupoljevnél, az maga volt a pokol, ennek szegény Zsanna volt a leginkább szenvedő alanya. Idős előadónkat ugyanis szemmel láthatóan zavarta a KGB (vagy más biztonsági szerv) kétfős kihelyezett tagozata, és elkezdett hadoválni a semmiről, nem-szovjet gépek katasztrófáival szemléltetve, mennyire fontos a repülőgépek szerkezeteit fáradásra méretezni, mert különben úgy jár a gép, mint az Aloha légitársaság Boeing 737-ese – és hasonlók. Egy idő után kezdett nagyon nevetségessé válni a dolog, de tanárnőnk kedves mosollyal fordította.

Ekkor beütött a krach. Szóba került ugyanis a Tu-144-es, ami közismerten szeretett lepotyogni, és ezt különösen kényes témának tűnt a magyar pajtásokkal megosztani. Emberünk előhúzott egy Y alakú csőelágazást, és mondott valami növényt, aminek a gyökeréhez hasonlít. Ez olyan növény volt, aminek tanárnőnk nem tudta a magyar nevét, ezzel elvoltunk egy darabig. Aztán jött a mese, hogy mi történt a géppel. Nagyon hosszasan, ezer lényegtelen részletre kitérve: most utánaolvastam, az egész sztori hat perc volt a tűz kitörésétől a gép földet éréséig, de ezt legalább negyedórán keresztül mesélte, elég teátrális stílusban.

Ekkor már halkan vinnyogtunk, részben az alkohol utóhatása, részben a szánalmas hadoválás miatt. Alapvetően nem lett volna túl vicces a szitu, de így, hogy nem volt szabad semennyire sem hangosan röhögni, egyre kínosabban fetrengtünk az asztalon és alatta. Én viszonylag kellemes helyzetben voltam, mivel Iván takarásában halkan nyüszíthettem, de frontemberként ő nem röhöghetett az öreg mérnök képébe.

És amikor már ezer éve szivárgott a kerozin az Y cső repedésén át, megtelt füsttel a pilótafülke, állítgatták le a hajtóműveket, a gép meg már szinte zuhant, ezer éve eldöntötték, hogy kényszerleszállást hajtanak végre – na, ekkor hangzott el a kulcsmondat, amit Zsanna tanárnő teljes szakmai alázattal lefordított:

– ...és ekkor a pilóta megpillantott egy nagy orosz mezőt.

Aki látott már domborzati térképet az országról, az tudhatja, micsoda nehéz feladat találni egy nagy orosz mezőt. Felvinnyogott a teljes nyüszítő kórus, és könnyeinkkel küzdve láttuk, hogy tanárnőnknél ekkor pattant el a húr, de szegény nem tehetett semmit, mert ő aztán végképp nem röhöghetett. Ezután szerencsére már a 144-es is leesett végre, de nyugdíjas mérnökünk észlelte a vidámságot a nézőtér soraiban, úgyhogy még néhány mondatot ejtett a roncs drámai látványáról, és beszüntette végtelennek tűnő előadását. Ami a 144-est illeti, így utólag a jegorjevszki 1978-as balesetre illik rá a leírás, de hiába szállt fel két nappal hamarabb, és hiába volt gyorsabb a Concorde-nál, az eszméletlen fogyasztása és a költségek miatt három évet sem volt szolgálatban. Viszont egy-két napon belül megláttunk belőle egy igazi példányt is.

Ezek után már nem sok jóra számítottunk a Tupoljevnél, ám váratlan fordulattal olyan helyeken találtuk magunkat a kínzószobából szabadulva, amiért már önmagában – akár balett és cirkusz nélkül is – érdemes lett volna Moszkváig menni. Bevittek minket a Tu-204-es különböző fáradásos vizsgálatait végző laborba, például a futóműveket és a törzset itt tesztelték. Az ilyen gépek túlnyomásos kabinnal rendelkeznek, vagyis minden egyes fel- és leszállás során gyakorlatilag felpumpálják, majd leeresztik, és ez pont ugyanúgy igénybe veszi a héjszerkezetet, mint bármilyen más, ismétlődő mechanikai terhelés. Ezekről a részekről persze nincs fotó, nem igazán engedték a fényképezést. A Tu-204-esből egyébként repked egy pár a világban, főleg orosz légitársaságoknál, sőt lehet, hogy az embargó hatására ismét gyártani fogják a továbbfejlesztett verzióját, a Tu-214-est.

És akkor jött, azt hiszem, életem egyik meghatározó élménye, a szuperszonikus, azaz hangsebesség feletti szélcsatorna. Egy autós ember persze az ilyesmit úgy képzeli, hogy egy bazi nagy ventilátor fújja a szelet, de a levegőt nem könnyű hangsebesség feletti áramlásra kényszeríteni. Vagyis ez a szélcsatorna jóval kisebb volt, mint az autóipari, 1.1-es szélcsatornák, a levegő függőlegesen áramlott az arasznyira kicsinyített modell körül, arra pedig megvannak az összefüggések, hogyan kell az arasznyi gépen mért értékeket átszámolni a Tu-144-es gép 65 méteres hosszára. Maga a cső, amiben megszemlélhettük egy kukucskáló ablakon át a mérést, emlékeim szerint nem volt nagyobb átmérőjű, mint egy irodai vízgép ballonja.

Na de a hangja, az valami olyan, amihez hasonlót soha nem fogok még egyszer hallani. A szuperszonikus áramlás így csőbe zárva, fültokon keresztül is kvázi elviselhetetlen, itt már a tested vezeti a hangot, érzed a tüdődben és az összes szerveidben. Itt már nem a levegő, hanem az ember a közeg, amiben tovaterjednek az iszonyatos energiájú hullámok. És természetesen nem ventilátorral hozzák létre az irtózatos áramlási sebességet, hanem egy iszonyatos nagy nyomású tartályból engedik ki a sűrített levegőt. Vagyis a mérés rövid, de heves: a kedvünkért egyébként pont a Tu-144-es makettjével demózták a mérést. Bár szeretik az oroszokat koppintással vádolni, ennek a gépnek szépen ívelt vonalvezetésű, úgynevezett gótikus szárnya volt, és nem deltaszárnya, mint a Concorde-nak. Csak valóban be kellett volna fejezni a fejlesztését, és utána rendszerbe állítani.

A másik meghatározó élmény a Szaljutnál tett látogatás: itt irgalmatlan belmagasságú csarnokokat láttunk, ahol egy az egyben be tudják állítani a rakéta fokozatait, és ha bármi probléma adódna, a Földön szimulálni a történéseket és megoldást találni. Itt persze nem töltik fel folyékony hajtóanyaggal a rakétát, hanem vizet használnak, és a megfelelő, előre kimért összefüggések alapján számolják át a mért paramétereket. Döbbenetesek voltak a méretek, ahogy az is, hogy az űrversenyt megnyerő ország rakétáit fejlesztő kutatóintézet budijai nem voltak különbek a kollégiumban lévőknél, talán csak a csótányok hiányoztak, mert nem bírták a fényt. Vagy a szagot.

A látogatás másik csúcspontja egyértelműen az akkor még zárt Monyinói Repülőmúzeum volt. Ide az orosz civileknél jobban csak a külföldieket nem engedték be, így „Mihail” annyit mondott, hogy az épületeken belül még véletlenül se szólaljunk meg magyarul, de ha a szabadtéri részen a közelünkben van bárki, akkor se. Bent ne is fotózzunk, meg pár kritikus ponton is tilos volt, de amúgy a kinti kiállításon lehetett. Azt mondta, hogy a tiltott részeken majd ő fotóz, és másnapra elhozza a képeket.

Soha többé nem láttuk őt.

A poszt képeinek a java itt készült. Prototípusok álltak itt hegyekben, én persze nem fotóztam le mindent, hisz csak egy tekercs állt rendelkezésemre, de Endre barátom számos repülős újságba megírta, mit lehet itt látni. A legelső MiG-29-es, Szu-27-es prototípusok, a döbbenetes T-4-es mellett a nagy számban gyártott bombázóktól az űrsikló-prototípusokig volt itt minden. A képeken nincs rajta, de akadt itt olyan MiG-21-es is, amivel a Tu-144-es sárkányát tesztelték, vagyis a saját deltaszárnya helyett megkapta a már említett gótikusat. És persze ott állt maga a 144-es is, ami döbbenetesen magas. A többi kiállított gép is olyan különleges, hogy azt sem tudtuk, hogyan rohanjuk végig a kiállítást. Endrét tényleg csak elsuhanni láttam, mindent, de tényleg mindent lefényképezett, majd itthon aprólékosan katalogizálta a képeket.

A múzeumot 2000 táján megnyitották a nagyközönségnek, de akkoriban nem értettem tisztán, mi a csodáért áll egy kiskatona díszőrséget egy alumíniumdarab mellett, amelyről kiderült, hogy a szovjetek által lelőtt legendás U-2 kémrepülőgép egyik darabja volt. Persze nem mertem lefotózni. Ahogy az orosz repülés kezdeteit bemutató kiállításokat sem, de akit bővebben érdekel, az itt talál egy elég jó kivonatot a legfontosabb monyinói gépekről.

Ha jól emlékszem, még ugyanezen a napon Hogyinkában folytattuk a gépnézegetést, ami egy elhagyatott reptéren álló elhanyagolt repülőkről szólt. Akadt itt is különlegesség, a helyből felszálló Jak-141-es (elvileg) egyetlen fennmaradt példánya például itt állt. Itt már nem kellett vigyázni, nem volt belépő, őrzés, vagy bármi más, fel-/bemásztunk a kiállított gépekre, rakétákra, a csoportképeink is itt készültek. Ha jól derítettem ki, ezt a múzeumot pár éve felszámolták.

Az egyéb programok között még vitorlázás is volt, bár szél híján inkább lassú motorcsónakázás lett belőle, a szikrázó szeptemberben, a Moszkva környéki csatornahálózaton és tavakon. Döbbenetes volt látni, hogy errefelé a szárnyashajók úgy jártak, mint máshol a metrók, az emberek meg úgy szorongtak rajta, mint a heringek. De talán jobb is, mert sok ablak hiányzott ezekről a hajókról, és a hetvenes menetszél könnyen megfázást okozhatott volna, ha nincs a közösségi melegítés. Csodálatos helyeken jártunk, erről is akad pár fotóm.

A kísérőink mindent meg akartak mutatni, amire egy orosz ember büszke lehet, ezért kerültünk a balettelőadásra a Kreml kongresszusi palotájába(!!!), ahová amúgy élő ember évekre előre nem tudott jegyet szerezni. Ettől én is fáztam kicsit, de csodálatos volt, és tényleg nincs nemzetközibb nyelv a táncnál, megérted a sztorit, átéled az érzelmeket. Már ha jól csinálják. Persze volt közülünk, aki elaludt, ami nem lett volna gond a sötétben – ha nincs orrsövényferdülése.

Ennél már tényleg csak a cirkusz volt a jobb, ehhez foghatót azóta sem tapasztaltam. Az előadás fénypontja – illetve sötétpontja – az volt, amikor olyan feketeséget varázsoltak a teremben, hogy a saját kezünket sem láttuk, mintha lebegtünk volna a semmiben. A mutatvány mindössze annyi volt, hogy légtornászok fehér ruhában, némi UV-fény mellett repkedtek. Egyszerű mutatványokat csináltak, de a tér- és egyensúlyérzékünket elveszítve valami földöntúli élmény volt. Jó volt a bohóctól kezdve minden más produkció is, a szünet után pedig egy jégpálya lett a színpad helyén – tényleg elképesztő volt.

Minden kényelmetlenség, a borzalmas szállás, a hideg, a kísérőnk gyanús eltűnése, a nem létező közbiztonság ellenére azt hiszem, ez a kirándulás volt az, amit semmi, de semmi nem tudott elhomályosítani a későbbi életemben. Méghozzá úgy, hogy az autósújságíró-pályafutásom több életre elegendő élménnyel szolgált. És aki azt hinné, hogy én micsoda kalandor vagyok, az hatalmasat téved: engem ha leraknak valahová, ott maradok. De vannak pillanatok, amikor hagyni kell sodorni magadat az eseményekkel, ki tudja, mi sül ki belőle? Hát én hagytam magam.

Azt sem tudtam, mi lesz ebből, amikor a Totalcarhoz sodródtam. Hát jó volt, nemcsak a kalandok, de az emberek miatt is, akiket a TC kapcsán megismerhettem. Viszont most a Tibi bácsi meséi sorozatnak vége, remélem, senki nem bánta meg, hogy elolvasta ezeket. De talán jobb is, hogy így alakult, mert kiderült, egy másik Tibi bácsi (a Dévényi) kiadott egy mese-CD-t ugyanezzel a címmel, szóval akaratomon kívül címbitorló lettem. Egyébként gyerekkorunk Rémusz bácsi meséi című bábfilmsorozatának a címére akart ez rímelni, de úgy látszik, nekünk, Tibiknek nagyon egy srófra jár az agyunk. Szóval elnézést, kedves Dévényi Tibi bácsi.

Az olvasóknak meg köszönöm a figyelmet, nélkületek ez az egész nem ért volna semmit!

Viszlát, a legmélyebb tisztelettel:

Papptibi

Ui: Kedves Mihail, Endre várja a fotókat, nem ér megfázásra hivatkozni.

Természetesen semmiféle felelősséget nem vállalok a helyszínek és az események pontosságáért, de nagyjából így történtek a dolgok. Enyhítő körülmény, hogy azóta eltelt sok év. A korábbi Tibi bácsi meséi-posztok: az első rész a Peugeot 406 Coupé jordániai és izraeli bemutatójáról ( Kétszázzal a Kalasnyikovok elől), a második pedig a repülős kalandokról ( Légügyi kiruccanásaim az autós világból), a harmadik a Rolls-Royce/Bentley-túrámról a linkeken olvasható, a brazil kalandozásaimról pedig itt a poszt. Továbbá ezek voltak a kedvenc autótöréseim. Itt pedig kiderül, hogyan menekültem Brassóból, egy terepraliról, hogy a frankfurti autószalonra odaérjek. Azt is elmeséltem, hogyan romlott meg a nyers szarvasgombával a viszonyom, illetve milyen volt a jövő autóit vezetni a múltban. Bemutatom a munkánkat, elvégre ezt is meg kell csinálnia valakinek. Aztán Suresz, az arc kapott egy kis megemlékezést. És folyt. nem köv.