Vallomás: gyönyörű olasz hajót szeretek

Az őszi szürkeségben halkan kopogtak az esőcseppek a használttelep kerítésén, egykedvűen gördültek le az ott álló autók szélvédőjén, én meg senkitől sem zavartatva nézegettem a kocsikat. A szemem vissza-visszatért egy nagy limuzinra. Nem tudom, hány éves lehettem, talán tíz-tizenkettő, a mi valóságunkat akkoriban még vastagon a szociautók jelentették, őszinte lelkesedéssel csodálkoztam hát rá mindenre, ami egy kicsit is más. Közelebb léptem ehhez a hatalmas, elegáns hajóhoz, óvatosan körbejártam, a pulóver ujjával letöröltem az oldalablakot. Ez volt az első találkozásom a Lancia Kappával.

Nem tudok szabadulni

Utána is mindig megcsodáltam, amikor arra volt dolgunk – elég sokáig állt a kereskedésben, hiszen olasz is volt, a motorja is nagy, a sztereotípiák és az anyagi lehetőségek az ezredforduló Észak-Magyarországán egészen más irányba terelgették a vevőket. Én is csak reménytelenül vágytam azokba a fenséges fotelekbe – pár évvel később Swift szedánra cseréltük a Zsigulit, csak hogy érzékeltessem, mennyire nem volt realitás semmilyen szinten sem, hogy Lanciába üljünk. Akkoriban amúgy egész fiatal használt autó lehetett az a méregzöld (hupsz: Verde Plutone) Kappa.

Aztán az autó eltűnt a kereskedés udvaráról, és elült bennem ez az egész, nyilván nem véletlenül, hiszen nemigen tudnám megmondani, mikor láttam utoljára a vadonban, a hazai forgalom forgatagában ilyen Lanciát. Csakhogy pár napja elém pöccintett a Márketplész egyet, alig 50 kilométerre tőlem, méghozzá kombit. Atyavilág! Szégyen vagy sem, de nem is tudtam, hogy készült belőle – ez mondjuk a feleségem nagy szerencséje, mert a legutóbbi autóvásárlásnál biztosan sok ilyen hirdetést látott volna. Persze, volt belőle még kupé is, de valahogy nekem a kombi jobban tetszik. Ahogy nézegettem a képeket, pillanatok múlva szinte láttam kívülről azt a kisfiút, aki a csöndes esőben állva rátapasztotta a szemét arra a szedánra ott, a kereskedésben, úgy húsz évvel ezelőtt. És előtört megint az az őszinte csodálattal telt rajongás.

De mi is az a Kappa?

A Lancia Kappa, vagy egyszerűen csak Lancia κ – ahogyan a görög ábécé kappa kisbetűjével is jelölik – az olaszok nagykocsija volt a kilencvenes években, a Thema utódjaként jelent meg. Három karosszériaváltozatban készült, és különlegessége, hogy mindhárom más-más ceruzából született. Merthogy a szedán annak az Ercole Spadának a munkája, aki például a Fulvia Sportot, a Flavia Super Sportot, vagy hogy a Lanciától eltávolodjunk csöppet, az E32-es 7-es és E34-es 5-ös BMW-t, az Alfa Giulia TZ2-t vagy 155-öt, meg a Fiat Tipót is alkotta. Többek közt. A Coupé a Centro Stile Lanciánál öltött formát, annak az Enrico Fumiának köszönhetjük, akinek az Alfa 164-et, a GTV-t és Spidert, vagy a Maserati 3200GT-t is. Végül a kombi, azaz SW pedig a Pininfarinánál került a papírra.

Alapvetően mindhárom szép vonalvezetésű, elegáns, nem túlbonyolított forma, akkoriban úgy indokolták az egyszerűséget, hogy nem akartak túl sok vizuális zajt kelteni. Ennek az eredménye az lett, hogy egyesek – mint én is – elképesztő módon tudnak lelkesedni érte, míg mások szemében unalmas, semmilyen, esetleg egyenesen rusnya a Kappa. Hiába no, nem lehet mindenkinek jó ízlése. Oké-oké, ízlésről kár vitatkozni, de a szerkesztőségben is találtam azért támogatóra Ágó Béla személyében, neki is az SW tetszik, míg például Novoth Tibi szavait nem idézném szöveghűen, de maradjunk annyiban, hogy nem feltétlen csodálója a típusnak. Amúgy szerintem – noha imádom a kupékat –, a Kappa esetében pont a Coupé a legkevésbé harmonikus. Nem azért, mert a vonalvezetésével bármi baj lenne, hanem inkább a rövidebbre vett tengelytáv miatt. Talán még jobban kiadta volna, ha megtartják a 2700 millimétert, de inkább lecsaptak belőle 12 centit. Azért a garázsomból így se rugdosnám ki.

A Kappák belseje is csodálatos, ami engem először igazán megfogott bennük, azok a szemre is bitang kényelmes fotelek – volt alcantarás, volt bőrbelsős, méghozzá elég sok színben a sima feketétől a kéken át a pornóvörösig. Faberakással sem szerénykedtek, ami nyilván csak fautánzat, gyermekként nekem ezek nagyon-nagyon imponáltak, mai szemmel már nem kedvelem annyira az ilyesmit. Veglia Borletti műszerek, kis ajtóval eltakarható rádió, elektromosan állítható mindenség, digitális klíma, magasságában és tengelyirányban is állítható kormány, a fészlifttől már akár navigáció is – igen gazdagon fel lehetett extrázni az amúgy sem szegényházi Lanciát, prémiumhoz illően.

Ó, azok az öthengeresek

Egész sokféle motorral meg lehetett venni a Kappát, az alapot a kétliteres szívó öthengeresek jelentették, legalább 145 lóval. Érezhetően erősebb a szintén kétliteres turbós – ebből volt négy- és öthengeres is, természetesen utóbbihoz rengeteget hozzátesz a hangélmény is. Itt már 205, illetve 220 lóról beszélünk. Köbcentiben fölöttük, teljesítményben alattuk foglalt helyet a 2,4-es és a 3,0 literes szívó – előbbit soröt, utóbbi V6, méghozzá a legendás Busso. Mivel utazóautóról van szó, nyilván dízellel is készült, a 2.4 TD örvénykamrás, 124 lovas, míg a 2.4 JTD már közös nyomócsöves, 136 lóval és 304 newtonméterrel.

Alapvetően ötgangos kézi váltóval szerelték a Kappákat, de egyes változatokhoz rendelhető volt a négyfokozatú Aisin-Warner automata is – a háromezres hathengerest csak ezzel párosítva lehetett kérni (bár más források szerint bizonyos piacokon az is volt kézivel). Karakterét tekintve a modell egy kulturált utazóautó volt, nem pedig sporteszköz – egy ilyen stílusú nagykocsi nem is huligánkodásra való. Mindemellett azért a turbósok 7,3 másodperc alatt megfutották a 100-at, és 240 km/h körüli végsebességet tudtak.

Utóélet

A Lancia Kappa az 1994-es Párizsi Autószalonon mutatkozott be, a gyártás is még abban az évben indult meg. Az SW 1996-ban, a Coupé 1997-ben csatlakozott a kínálathoz. A darabszámokban gigantikus különbség volt, mert míg a szedánból közel 105 ezer készült, addig a kombiból alig több mint 9 ezer, a kétajtósból 3271. Utódnak a Thesis tekinthető, de abból kizárólag lépcsőshátút gyártottak, a másik két kivitel nem kapott örököst.

Kedvelt kormányzati jármű is volt a Kappa, nemcsak hazájában, hanem Lengyelországban is, ráadásul a politikusok is előszeretettel választották. Václav Havel cseh köztársasági elnök majd tíz évig járt egy kétliteressel, Joschka Fischer német külügyminiszter kevésbé szerényen választott, 3.0 V6-ot hajtott. Giovanni Agnelli Fiat-vezér szolgálati autója is egy hosszított Kappa volt egy időben. Utóbbi kocsinak érdekessége volt, hogy középen toldottak bele, és Agnelli kívánságára a hátsó üléseket szövettel borították, mert nem szerette a bőrt, elöl viszont megmaradt az eredeti kék bőr. Ja, és szokatlanul nagy hamutartókat is henköltek neki a hátsó ajtókba.

Ma már igen ritkán találkozni Kappával az utakon, így aztán venni sem könnyű, pedig egész megbízható autó hírében áll. Idehaza vagy hatot hirdetnek éppen, a legalja 400 ezer forint sincs, míg a teteje már a kétmilliót közelíti. Van ezek között mindössze 64 ezret futott 2.0 Turbo, meg 2,4-es Coupé is egyetlen egy darab, és pontosan ugyanennyi SW. Utóbbi annyira kéne, hogy komoly önuralomra van szükségem, hogy ne csináljak őrültséget, és ne menjek bele egy agyament autócserébe. Különben külföldön sincs túl sok eladó, az olasz Subito 13, a német Mobile 14 találatot hoz, a legdrágább majd 10 millió forintnyi euró.

Különlegességek

Az Agnelli-féle toldott limuzin mellett is volt pár különleges variáns. Például a Protecta, amely páncélozottan készült, kizárólag kétliteres turbóssal vagy 3.0 V6-tal. Volt szirénája, interkomja, tűzálló benzintankja, golyóálló üvegei, minden védelmet megadtak a benne ülőknek. Természetesen különös figyelmet igénylő, fontos személyeket szállítottak vele. Volt belőle jelöletlen állami és egyenruhás Carabinieri példány is.

Végül pedig a Kayak: 1995-ben mutatták be Genfben a Bertone által alkotott tanulmányt, amely Kappa-alapokra épült, egy szuperelegáns kupé, hátulnézetből úgy fest, mintha megihletett volna egy-két közelmúltbeli Mercedest. Magának Agnellinek is nagyon tetszett, olyannyira, hogy 1996-ban Torinóban már egy működőképes prototípust állítottak ki. Végül azonban beszántották a projektet, soha nem készült el az autó, amely a Lancia Aurelia B20 szellemi örököse lett volna.

Ja, és ha már 90-es évek: ne feledjétek, október 16-án 38. Parkoló Parádé a Hungexpón, ahol visszautazunk a 80-as, 90-es évekbe. Gyertek, lesz Quixotic, klassz autók, játékgépek és csodás hangulat!

Köszönjük, hogy idén ennyire eljöttetek a Parkoló Parádéra!

2025-ben újra találkozunk!