Sokan tudják, hogy van egy F Astra kombim: meséltem már róla írásban, sőt, a Totalcar közösségi felületein is többször felbukkant. Az előző cikkben azt sztoriztam el, hogy miként jutottam hozzá és miért vettem meg annak ellenére is, hogy nem akartam újra F Astrát. Most pedig elmondom azt is, hogy milyen az élet egy olyan autóval, ami nagyjából annyira egyszerű szerkezet, mint egy íróasztal, de közben azért mégis 30 éves. Tulajdonképpen ez a cikk egy írott formátumú MűhelyPRN különkiadás lesz, némi tartóstesztes felütéssel.
Bár egy most ennyi idős autó még bőven használható napi szinten, azért igényel egy jó nagy adag kompromisszumot és bármennyire megbízható és egyszerű konstrukció, költeni is kell rá. Sőt, aki arra vetemedik, hogy egy ilyen autót pörget minden nap, az megkapja a veteránozás előzetesét, ami alapján könnyen el tudja majd dönteni, hogy befizet a filmre vagy inkább nem. Nem vagyok teljesen tapasztalat híján az öreg Opelekkel, hiszen évekig volt a napi járós autóm egy F Astra GSi, így nem értek nagy meglepetések a kombival kapcsolatban sem. A különbség a kasznin kívül a motorban van, de mivel a kombiban egy adagolós szívódízel tölti ki a motorteret – ami ráadásul nagyon keveset futott –, nem számítottam drága hibákra.
Azt az előző mesében is megírtam, hogy mivel az első tulajtól vettem az autót, aki évek óta nem használta, sok helyen már a vétel után kapásból hozzá kellett nyúlni. Ezek nem voltak rémisztő dolgok, hiszen nem hibákról, hanem kopó alkatrészek cseréjéről volt szó. A nulladik szerviz elsősorban a futóművet és a tömítéseket, illetve a folyadékokat érintette: cseréltük a lengőkarokat, az összes lengéscsillapítót, a fékeket, pár szilentet, illetve az olajat, a hűtőfolyadékot és az összes szűrőt, ami van. Ez bő két éve történt, akkori áron ez még normális minőségű alkatrészekkel és munkadíjjal se ment a százezres határérték fölé.
Azóta valamivel több, mint 20 ezer kilométer pörgött a piros Caravan órájába – alacsonyról indult, mert mindössze 217 ezerrel vettem – és rengeteg használati és fenntartási tapasztalat a fejembe. A két év alatt a nulladik szerviz után egy modern autóhoz képest is nyugis időszak következett, de azért nem volt eseménytelen, hiszen annyira benne van már a korban, hogy bármilyen kisebb alkatrész szinte bármikor elköszönhet. Történtek is ilyenek.
Például volt egy pillanat, amikor már pár napja nem szerette volna bevenni az ötödiket, aztán egyszer ez annyira felidegesített, hogy erőből betoltam a legmagasabb fokozatba a kart. Ez sikerült is, azzal az apró mellékízzel, hogy ezután nem maradt semmilyen másik fokozat. Kiderült, hogy már korábban elkezdett megrepedni a váltórúd, ami az erőltetéstől kettéreccsent úgy, ahogy volt. Mivel ez útközben történt, kötegelővel összehúztam és reménykedtem, hogy kibírja hazáig, ami végül így is lett, ahol egyből beszereltem egy bontottat. Azt az értékes tapasztalatot is sikerült begyűjtenem, hogy a 17DR kodú motor hiába csak 60 lóerős, simán el lehet vele indulni ötödikben, különösebb fakszni nélkül.
A következő probláma se váratott magára sokáig és igen rémisztő is volt: a motor elkezdte enni a vizet. Erről azonban hamar kiderült, hogy sokkal kisebb a baj, mint amilyennek elsőre tűnt, ugyanis nem ette, hanem csöpögött belőle, amiért a gyári, lukas fűtőradiátor volt a felelős. Ez egy pártízezres tétel, de a csere nem egyszerű, mert a műszerfal belsejében legalul lakik a radiátor és a csövei a motortérbe vezetnek. Pár órás szerencsétlenkedéssel azért otthon is kivitelezhető a mutatvány. A cserét a tél beálltával olyan elképesztő erejű fűtéssel honorálta az autó, hogy az ma már a legtöbb közintézményben nem is lenne legális.
A generátor is gyári volt, így nem meglepő, hogy körülbelül egy év után az is elköszönt. Legalább jó nagy jelenetet rendezett: egyik pillanatról a másikra úgy megállt a csapágy benne, mint a szög, amit füstölő ékszíj és kellemetlen hangorkán kísért. Mivel ennek a motornak nem kell semmilyen áram a működéséhez az indításon kívül, lenyestem a szíjat egy sniccerrel és simán hazahaladtam. A generátort egy ismerős szaki csinálta meg, a legtöbb alkatrészt kicserélte benne és még így is alig 20 ezer lett a végösszeg, amit az ékszíj 3 ezres ára se dobott meg nagyon.
A legnagyobb probléma nagyon furcsa és aggasztó volt: a jobb hátsó gátlót tartó konzol szabályosan lerepedt a hídról. Teljesen értetlenül álltam a probléma előtt, hiszen ilyenről annak ellenére még csak nem is hallottam, hogy 12 éve járok F Astrával és töménytelen mennyiségű olyan embert ismerek, akinek ilyen autója van. Egy ügyes lakatos barátom egyébként könnyen megoldotta a problémát: egy gigantikus alátétből megkreálta a konzolt, amit megerősítve hegesztett vissza a hídra. Ennek a hibának egyébként a későbbiekben lett még böjtje.
Egyébként a hibák között általában hosszú hónapok teltek el és közte vígan kocsikáztam az Astrával. Sőt, annyira nem produkált semmi váratlan vagy komoly hibát, hogy egyszer sem merült fel bennem olyasmi, hogy ne indulnék el vele akármikor akárhova. Általában Budapesten belül használtam és a kora, a hossza, a karcsú 60 lóereje és az ültetés ellenére is remek városi autónak tartom. Az ablakok gigantikusak és az övvonal se ível magasra, így a kilátás pazar. Ezt némileg árnyalja, hogy a gyári tükrök lapja még sík, ezért sokszor forgolódni kell, mert korlátozott a látómezejük. A szervó hiánya csak parkolásnál nehezítő tényező, cserébe ott nagyon: az ültetés és a nehéz alufelnikre húzott széles – ami itt 195-öst jelent – gumik miatt egy nem is olyan lájtos edzéssel ér fel az ipszilonozgatás.
Hosszabb utakra se reménytelen elindulni az egyhetes szívódízellel, de autópályán már nem az igazi a 60 ló. Még 130-cal se egyszerű tartósan haladni és a rövid ötödik miatt nem is érződik kényelmesnek. Egyszer mentem vele tartósan 150 fölött – nyilván nem Magyarországon – egyenes úton: elvileg valamennyivel még tudna többet, de az is már nagyon a tetejének tűnt. Már 130 körül is úgy kell őrizni a tempót, mint ahogy az ősember őrizte a tüzet, hiszen ha vissza kell lassítani 100-ra, mire azt a plusz harmincat megint eléri, már valószínűleg oda is értünk az úticélunkhoz – akkor is ha az messze van.
Ami megdöbbentő, még a mai autókhoz képest is, az a csomagtér: gigantikus. Ráadásul az ülések síkba hajthatók, amivel egy végtelen hosszúságúnak tűnő raktér alakul ki, tehát cuccolós autónak még most is remek egy Astra Caravan. A legnagyobb rakományok között volt egy komplett Ikeás Angsta kanapé, egy 165 centis tévé dobozzal és egy Piaggio Quartz robogó. Nyilván ezek azért nem egyszerre, hanem külön fértek be.
A robogóból egyébként Zombival kettőt is elhoztunk Veszprémből: az egyikkel lábon ment haza, az ment a privát gyűjteményébe, a másik – ez került a csomiba – pedig alkatrésznek kellett a Totalbike24-es versenyrobogó mellé. Ezen az úton vált tarthatatlanná az F Astrák – és sok más hasonló korú autó – egyik nagyon bosszantó típushibája: már úgy lógott a tetőkárpit, hogy nem lehetett tőle látni a belső visszapillantóban. A veszprémi túra után másnap kiszedtem a helyéről, de azóta még nem volt energiám újrahúzni, ezért jelenleg a pőre fém fogad, ha az utastérben felnézünk. Itt érdemes megemlékezni egy tipikusan öreg autókra vonatkozó problémáról: ennyi idősen a gyári műanyagok már nem szeretik, ha mozgatják őket. Leszedés közben az összes tartóklamni eltört, illetve a majrévasak pöckei közül is legalább a fele elporladt.
Itt orvosoltunk egy állítólag szintén típushibának számító jelenséget: a vezetőoldali ajtó zár felőli oldalán lévő ablakvezető sín csavarral együtt kitört az ajtóból. Ezt úgy kell elképzelni, hogy ez a sín kívülről van belecsavarozva az ajtó oldalába, ami egy idő – és vélhetően sok kátyú és ütés – után lereped az ajtóról csavarostul. A végeredmény az, hogy az ablakvezető sín és az ajtó egy kis darabja együtt fityeg, az ablakot pedig rendkívül nehéz lehúzni. Ezt úgy orvosoltam, hogy egy alátéttel fedtem le a lukat, így újra oda tudtam csavarozni a sínt. A művelet nagyjából megoldotta a problémát, de lehet még mögötte más is, mivel még mindig túl nehéz tekergetni az ablakot.
Ezek után ismét nyugodtabb időszak következett, de már kezdtem érezni, hogy a futómű elejét kikezdte az idő és újra hozzá kell majd nyúlni. Elvittem az Avalonba – ez már szinte valós MűhelyPRN – egy futóműállításra, ahol Bálint és Roland átnézték és kiderült, hogy tarthatatlan a helyzet és nem tudják beállítani. A vétel utáni szervizeléskor kimaradt a toronycsapágyak cseréje, amik addigra olyan szinten lógtak, hogy muszáj volt cserélni őket, méghozzá hamar. A féltengelyszimeringeknél mindkét oldalon gyöngyözött az olaj, illetve a kartertömítés és a szelepfedéltömítés is eresztett. Utóbbi kettőből, ha valaki tudja, hogy mi az, ami tartós, az írjon nekem egy mailt, mert örülnék, ha ezeket nem kéne ilyen gyakran cserélgetni.
Két év és bő 20 ezer kilométer után döntöttük szét az elejét újra és ha már így alakult, jött egy amúgy is pont aktuális olajcsere és bekerült előre két Bilstein gátló is az imént említett alkatrészek mellé. A gátlók még a mérés szerint vállalhatóak lettek volna, de mivel az F Astrában ezek a gólyalábba csúsznak be és igen nagy meló őket kicserélni, inkább úgy döntöttem, hogy ha a toroncscsapágy miatt úgyis megbomlik az eleje, ezekből is kerüljön bele új. Ha már ennyi mindent cseréltünk, az izzítógyárták se maradtak ki.
Az ültetést amúgy se kedvelik a gyári specifikációjú lengéscsillapítók. Az a helyzet, hogy én viszont kedvelem az ültetést, ezért vállalom, hogy hamarabb köszönnek el, mintha gyári magasságú lenne az autó. Ennek egyébként azon túl is van gyakorlati haszna, hogy nem néz ki hobbiterepjárónak az Astra: a gyárilag billegős, csetlő-botló futóműből egy egészen ügyes valami válik tőle. Nem úgy kell elképzelni, mint egy MX-5 futóművét, de a gyári magasságúnál jóval pontosabb és feszesebb így. Az eleje tehát most kész, de a hátuljával még bőven van mit csinálni. Ahogy már az elején említettem, a hátsó híd hibájának volt hatása: a jobb hátsó rugó nem köszönte meg, hogy gátló nélkül kapott terhelést, ezért az annyira elfáradt – ez nem olyan rég jött ki, tehát egy darabig még tartotta magát –, hogy cserélni kell majd.
Ezen a ponton azt hittem, hogy most, hogy elköltöttem egy szemmel látható összeget – mindennel együtt így is épp csak hatszámjegyű lett –, egy darabig megnyugodhatok. Sajnos ez nem így lett: az első úton hazafele nagyon durva gázolajszagra lettem figyelmes. Lehetett látni, hogy a porlasztók környékén van probléma, ami nem is kicsi. Bár a szervizt nem ők csinálták végül, újra elgurultam az Avalonba, ahol Roland körülbelül tizenkét másodperc alatt diagnosztizálta, hogy a résolajcsövekkel van gond, amiket újabb pár szempillantás alatt ki is cserélt.
Most épp itt tart a 30 éves, napi használós Astra sztorija. Van még mit csinálni rajta: a hátsó futóműbe biztosan bele kell nyúlni a közeljövőben, illetve az első ajtó ablakvezető sínjét se ártana profibban megreparálni. Kell majd bele egy új tetőkárpit, illetve idővel elképzelhető, hogy a generátor gyári szíjtárcsáját is cserélni kell majd, mivel az ékszíjak gyorsabban fogynak, mint ahogy kéne. Bár alapvetően szinte teljesen rozsdamentes a jármű – innen is köszönöm az előző tulajnak a 28 évnyi garázsban tárolást –, a kulcsszó itt a szinte. Előjött pár nagyon kicsi, nagyjából egyforintos méretű pötty a küszöb hátsó végén és az egyik hátsó íven, amikkel még azelőtt kell foglalkozni, hogy nagyobb lenne a baj. Idővel a porlasztókat és az adagolót se árt majd átnézetni egy szakival, mivel azokhoz még nem nyúltam és nagy gázadásra jön némi korom a kipufogóból.
És hogy mi a tanulság? Szerintem több is van. Egyrészt az, hogy földöntúli mákkal még egy legendásan csúnyán rohadó típus legöregebb példányából is ki lehet fogni olyat, aminek rendben van a kasznija, ha az előző – ebben az esetben egyetlen – tulaj odafigyelt rá. Ennek a folyománya az is, hogy egy ennyire öreg és valóban keveset futott autó is tökéletesen alkalmas lehet a napi használatra.
Ugyanakkor az is igaz, hogy a korából fakadóan még egy facsipesz egyszerűségű és kiemelkedően jó állapotban megmaradt autóra is költeni kell és foglalkozni kell olyan részeivel is, amik elsőre eszünkbe se jutnak. Viszont ez két év és több, mint 20 ezer zömmel városi kilométer alatt is mindössze pár százezer forintos tétel volt eddig. Ennél egy bármilyen, tíz évnél öregebb modern autóra vélhetően több pénzt kell ellocsolni. Itt mindenkinek a saját döntése, hogy a 6 literes fogyasztás, a relatíve megbízható működés és a drága javítások rémének hiánya megéri-e azt, hogy nincs klíma, nincs szervó, nincs radar, állandóan kulcsozni kell és ráadásul még az ablakok se párátlanodnak olyan tökéletesen, mint egy modern autóban. Nekem megéri, mert nem csak a gondtalan autózás stresszmentes élményét imádom benne, hanem ennek a konkrét Astra kombinak a barátságos kisugárzását és hangulatát is.
