„Piros legyen, sárga tetővel!”

Ki vagyok én, hogy megmondjam, melyik a legjobb Bud Spencer-Terence Hill film? Tudja ezt egyáltalán valaki? Minél több embernek szegezzük a kérdést, annál többféle választ kapunk. A variációk számának csak Carlo Pedersoli halála, és Mario Girottival közös munkáik véges mennyisége szab határt. Kell egyáltalán ilyet választani? Valakinek a vadnyugati, másnak a hétköznapi díszletek között játszódó pofonparádék a kedvesebbek, és tuti, hogy a klasszikus filmjeik előtt mindenki ott ragad a tévé előtt, mert ugyanúgy fetreng a nevetéstől, mint amikor először látta. Ezért választottam ki inkább a személyes kedvencemet.

Úgy emlékszem, mintha ma lett volna, amikor a Balatonon először láttam a Különben dühbe jövünket a nagyszüleimmel. Apum előre figyelmeztetett, hogy mindenképpen nézzem meg a telken, mert óriási film. Ez volt az egyik kedvence, ő 16 éves volt, amikor itthon bemutatták a moziban, én már öt-hat évesen láthattam a tévében. Vicces belegondolni, hogy ma mekkora ügyet csinálnak a korhatár karikákból, én meg simán ott ültem a csehszlovák fotelben a már színes Beijing tévé előtt, és csak pislogtam a fergeteges poénokon, a jól összerakott bunyókon és persze a szerencsére egymást érő autós-motoros üldözéseken. Nem mintha bármi is lett volna benne, ami nem gyereknek való...

Onnantól fogva végig azon izgultam, hogy apum vajon felvette-e, mert megint meg akartam nézni. Sokszor. Megkérdezni nem tudtam, mert a kilencvenes évek elején még több utcányit kellett sétálni a helyi telefonfülkéig, és azt a néhány egységet nem ilyen kaliberű problémák megoldására használtuk el. Megnézni sem lehetett csak úgy, bármikor, apum sem látta már régóta. Szóval ez egy kemény világ volt, ahol akaratlanul is megtanultuk értékelni azt a pár, talán jelentéktelen, nekünk mégis fontos apróságot, ami boldoggá tett. El tudjátok képzelni az örömöt, amikor otthon egy kézzel felcímkézett kazetta fogadott „Különben dühbe jövünk” felirattal?

Nem kérdés, ez a kedvencem tőlük! Persze az évek alatt a legtöbb filmjüket összegyűjtöttük VHS-en, utána DVD-n, együtt szakadtunk rajtuk a nevetéstől, azt hiszem, apum a mai napig ezeken tud a legfelszabadultabban szórakozni. Aki szerint ez a nosztalgiáról szól, annak el kell mondanom, hogy nálam fordítva történt, pont ezek az egyetemesen örök érvényű filmek hozták hozzám közel azokat az évtizedeket, amikor a szüleim vagy a nagyszüleim gyerekek, fiatalok voltak. Varázslatos volt az egymás után kiadott, felújított kópiákon keresztül beleélni magam, milyen lehetett akkor élni, amikor ez volt a valóság, az ablak a világra.

Ezek a gyakori újranézések végül csak megerősítették bennem az érzést, hogy a Különben dühbe jövünket mutatnám meg először annak, aki valami csoda folytán, esetleg a kora miatt még nem látott tőlük semmit. Ebben a 102 percben benne van minden, ami annyira jellemző a stílusukra, a humorukra és a jellemükre, legyen szó a karakterekről, vagy akár magukról a színészekről. Azoknak, akiket a számok győznek meg, ez volt az egyik legnagyobb bevételt hozó munkájuk, és az 1950 és 2016 között készült, legnézettebb olasz filmek ranglistáján is a 23. helyen szerepel a maga 11 246 906 darab eladott jegyével.

Én egyébként nem sokat adok a statisztikákra, különösen a régi kedvenceink esetében nem, mert a nagy nemzetközi zsűri, és sokszor még a közönség sem ugyanazt látja, mint mi, akik sokáig a magunk buborékjában élve egy torzított képen keresztül érzékeltük a valóságot, és a csodálatos szinkronstábunkkal a leghígabb limonádéból is korszakos remekművet voltunk képesek alkotni. Kár, hogy csak mi tudjuk igazán értékelni! A szinkron persze itt is parádés, ahogy Terence Hill a parkolóban megkérdezi a maffiózótól, hogy „Elnézést, de miért akarja szétverni?”, nem is kérdés, hogy Újréti László volt a tökéletes hang ehhez az archoz. Ez áll Bujtor Istvánra is, amikor Bud Spencer a film legvégén a sör-virsli versennyel kapcsolatban visszakérdez: „Hol?”

Az ...altrimenti ci arrabbiamo! viszont egyáltalán nem a szinkron miatt jó. Először is ott van a poros madridi helyszín, ahol a külső felvételeket készítették. A környezet pont olyan, mint az egyik westernjükben, a főnök és az emberei olyanok, mint a banditák, akik veszélyeztetik az ártatlan emberek boldogságát (vidámpark), és ott a két hős is, akik szokás szerint véletlenül kerültek szembe a rosszfiúkkal, de eszük ágában sincs meghátrálni addig, amíg vissza nem kapják, amit elvettek tőlük, a piros autójukat sárga tetővel. A motoros jelenet is a vadnyugati párbajok hangulatát idézi, a főnök klubja meg a mulatót helyettesíti.

A stúdióban berendezett, majd a jól koreografált, vértelen pofozkodások közben ripityára tört díszleteket már Rómában építették fel. Az eredeti ötletek, a máig idézhető, szellemes beszólások és a gonosszal mindenáron szembeszálló hősök erkölcsi tartása miatt nem csak az életmű részeként emlékezetes ez a film. Zseniális húzásnak tartom a rendező és forgatókönyvíró Marcello Fondato részéről, hogy a rosszfiúk végül belátják, hogy olcsóbban megúszták volna, ha megveszik annak a két nyomorult alaknak azt a tragacsot, amiért úgy odavoltak, hupipirosat, sárga tetővel, majd kapnak egyet mindketten, és végül a saját hibájukból újra ott tartanak, ahonnan indultak.

Nem megyek bele mélyebb elemzésbe, de a rendezés, a forgatókönyv, az operatőri munka, a vágás és a zene is értő kezekre utal, a párosra jellemző humor, például a kórusjelenetben, végképp emlékezetessé teszi. Ezek azok a kis finomságok, amik nem igazán voltak meg a 2022-es folytatást készítő stábnak, akiknek az volt az egyetlen érdeme, hogy szereztek egy 1972-es Puma Dune Buggy-t. Esetleg még a megjátszott autóátadás jelenet újragondolását érdemes megemlíteni, mint a kreativitás szikráját. A Bud Spencer fiát játszó Edoardo Pesce azért képes volt pár manírt ellesni a legendától, de azt hiszem, minden jóérzésű filmrajongó nevében joggal nevezem izzadságszagú próbálkozásnak...

Mindenki jobban jár, ha csak az autók és a motorok miatt is az 1974-est nézi. Látszik, hogy nagy dobásnak szánták ezt a filmet, mert felkérték a kor legnagyobb európai kaszkadőrét, a francia Rémy Julienne-t és csapatát a versenyzős és az üldözős jelenetekhez. Bár az utcán játszódó külsőket Spanyolországban vették fel, az olasz Ford támogatásával, új Escortokkal és Caprikkal forgatott ralikrossz versenyt például Olaszországban Poggio San Romualdónál rögzítették. A korszellem sajnos szült néhány felgyorsított snittet, ezekért a profin megoldott ugratások és ütközések kárpótolnak. Az autókat becsületesen bekamerázták, vetített háttér nem borzolja az idegeinket.

Bár a versenyen mindkét autót alaposan leamortizálják, Bud Spencer végig a saját Escortját vezeti, ennek a Fordnak meg sem kottyan, ha benzint locsolnak rá, utána meggyújtják, vagy, ha betörnek vele egy házba és romba döntik a berendezést. A matricái között feltűnő Kléber is szponzor volt, akárcsak minden probléma forrása, a szintén olasz Puma Buggy, hasonló testvérével remélhetőleg ti is találkozhattok a 41. Parkoló Parádén! A Ducatit is megnyerték támogatónak, az olasz márka Scramblereket adott, de ha már ott jártak, akkor a spanyol Ossa 250-es Enduróit is bevették a buliba. Gyerekként simán elhittem volna, hogy Bud Spencer rázós kecskéje nem más, mint kellék, pedig az olasz Moto Zodiaco újdonsága, a Tuareg egy valódi, megvehető típus volt.

Sem a kaszkadőrmunkán, sem a lenullázott autókon és motorokon nem spóroltak, ezzel jól kiegészítették az önmagában is szórakoztató cselekményt. Valahogy úgy, ahogy Belmondo filmjeiben is csinálták akkoriban. Mondtam már, hogy ő is Rémy Juliennel dolgozott? Még a mozgalmas jelenetekben használt gépeken kívül is van mit nézni, Terence Hill egy Pegaso Comet teherautóval, a főnök emberei egy helyben gyártott Dodge 3700 GT-vel, Paganini, a bérgyilkos egy Cadillac Fleetwooddal érkezik, ja és Jeremiás egy Citroën 5 HP Torpedóból épített buggy-val lepi meg a srácokat. Szerencsére jobb megoldás nem jutott eszébe, mert akkor leshettük volna, hogy megkeresik azt a förtelmes alakot, aki összetörte a kocsijukat...

Köszönjük, hogy idén ennyire eljöttetek a Parkoló Parádéra!

2025-ben újra találkozunk!