Africa Race 2024: Ez már a mélypont, remélem

Az emberi mélypont ugyanis lassan mindenkinél eljön, a versenyzőkön, a szervezőkön is ezt látni, és szinte mindenkin ezt érzem, akivel szóba elegyedek, sorban állva az 1000 forintos középszar csapolt sörért (természetesen 3 deci) a tábor fősátorában. Mauritánia kemény hely, a körülményeket az előző cikkben már nagyjából vázoltam, viszont a kilátástanság fájdalma exponenciálisan szakad a nyakadba, amikor kilométerek százain keresztül szakadatlanul látod, és az sem segít a helyzeten, ha beszélsz a helyiekkel: ők vagy tarhálni fognak, vagy át akarnak majd verni, esetleg mindkettő.

Ma például egy kisboltba tértünk be: minden volt a polcokon, nápolyitól üdítőn át használt gyerekjátékig, a cuccokat olyan színes, csíkos fonott szatyorban adta a forma, mint a vidéki közértben 20 éve, és nagy mosollyal megmondta, ami nincs, azt beszerzi 5 percen belül. Leveskockát kértünk tőle, mert Laci akart egy kiadós zöldséglevest estére, az ember elhúzott a boltból és hozott is 4 csomaggal, csak épp ötször annyi pénzt kért érte, mint amennyit Magyarországon érne, a helyi viszonyokhoz képest elfogadhatatlan lehúzásnak tűnt. Aztán átmentünk két bolttal arrébb, ahol alapból is volt ez a leveskocka, és bár szintén pofára áraztak - mert kiírva semmi nincs persze - így is sikerült az eredeti összeg negyedéért megvennünk a cuccot, a kiváló leves pedig el is készült a táborban még vacsora előtt.

Ahhoz képest, hogy látod az embereket hulladékból eszkábált sátorban élni, látod azt a nyomasztó dologtalanságot, ami az embertömegeken van, és megérzed azokat a szagokat, ami egy nyilvános zuhany vagy egy "étterem" felől árad, a te problémáid semmisnek tűnnek, pedig most nekünk is jut bőven szívás. Nincs normális internetünk, a helyi kártyát beszerezni nagyon nehéz, és bár nekünk sikerült, semmit nem érünk vele a köves hegység közepén, a szervezők pedig 250 euróért adják az internetet egy eszközre, naponta.

Igen, igen, ne is kezdjétek, a ványadt pesti újságíró kiment az unió határain kívülre és meg van lepődve, hogy máshogy is élnek emberek, pedig nem ezzel van a baj, és nem magamat akarom sajnáltatni, tényleg. A baj ott kezdődik, hogy ez egy médiaesemény, amit többek között én is népszerűsítek azzal, hogy sajtóként jelen vagyok, és ha erre nem kapok eszközt, akkor ezt nem fogom tudni megtenni. A résztvevők itt a nevezésért is kifizettek járművestül annyi pénzt, amennyi nálunk egy átlagember éves fizetése, ha az elég optimista, 400 ezer forint körüli átlagfizetést szorozzuk fel 15-tel. Aztán a vacsoránál megmondják neki, hogy választhatsz: egy pohár vörösbor vagy egy dobozos kóla. Egy vadászt már ne önts össze magadnak, mert még a végén mínuszos lesz a buli...

Lehet, hogy a Szaúd-Arábiában, a Dakaron indulni kétszer ennyi pénzbe kerül, de a legkomolyabb versenyzők jelentős része így is ott áll rajthoz. Aki most itt van, az egyfajta, a kontinenshez való beteges vonzódásból teszi, legalábbis azok közül, akikkel beszéltem erről. Noha a Raid, azaz túrakategóriát nem veszik túl komolyan, ennek lenne itt a valódi helye: saját szakállra, egy sima autóval nem biztos, hogy el mernék indulni otthonról, viszont ilyen védelemmel, támogatással, műholdas telefonnal, GPS-szel biztonságban érezzük magunkat. További előny, hogy így meg tudjuk nézni rendesen az adott országot, és az autó terepképességeit is rendesen próbára tudjuk tenni.

A helyi autópark összetétele nem változik, állapota viszont folyamatosan romlik. Itt már tényleg nincs olyan 190-es Merci, ami csak két nyomon futna, vagy legalább egy darab ép elem lenne rajta, viszont ketyegnek bennük a dízelmotorok és csak mennek, elviszik akár a szamarat is a helyi piacra. A gazdagok fiatal Toyotával járnak, de öreg pickupokat használ busz helyett is a lakosság: aki utazni szeretne valahova, egy platóra négy-öt perzsaszőnyeg mellett 10-12 utas is felfér.

Az Isuzu mellett az utólagos kiegészítőink is jól szerepelnek: a Maxliner Venture felépítmény hátsó ablaka néha féloldalasan nyílik vagy záródik, és elég sok por bejut a raktérbe, de egyébként remekül teljesít. A futómű zseniális, a snorkel tompa szívóhangja ad egy hagulatot, ha már vízen nem kelünk át vele. A csörlőre nem volt szükségünk, a szintén utólag beépített invertert pedig simán csak élvezzük, mikor 230-cal kell tölteni a laptopunkat.

Varga Imiéknek volt egy borulásuk, de ők is megúszták, és az autón sem kellett sokat kalapálni, azóta elég stabilan mennek, néha egy-két defekt vagy eltévedés nehezíti a dolgukat, de így is a mezőny első harmadában szoktak végezni.

Defektünk nekünk is lett: az előző mauritnáiai szakaszra mély homokot írt a könyv, így aztán mi 1,8 baros keréknyomással indultunk. Ez hiba volt, ugyanis a táborból a gyors szakasz elejéig a kősivatagon át vezetett az út: a rendkívül hangulatos, bár itt-ott leszakadt aszfaltútról gyorsan átértünk a semmibe. Ez a rész már tényleg inkább egy kavicsos triálpályára emlékeztett, mintsem valódi útra, a biztonságos tempót olyan 10 km/h környékén lehetett meghatározni. Elképezelhető, hogy ezzel már csináltunk egy lassú defektet, ez majd idővel kiderül, a lényeg ugyanis később, a homokban történt: egy teljesen láthatatlan sziklára csapta fel Laci az autó bal elejét, ami végül felütötte a felnit, és megalapozta utazásunk első kerékcseréjét, a sivatag közepén, a homokban, emelkedőn.

Lekerült a tetőről az acélfelnis pótkerék, és kaptunk is segítséget egy kategóriatárstól, így nem kellett a kis oszlopos emelőnkkel szenvedni, hanem egy nagy krokodillal tudtunk aláfeküdni a műveletnek. Nettó 10 perc volt az egész művelet. Felnit görgőztetni persze Atar festői városában nem lehet, így ismét Varga Imiék segítettek nekünk: két kalapáccsal visszakalapálták nekünk a felni belsejét annyira, hogy legalább nagyjából helyén legyen: felfújtuk, vízzel megnéztük, ott már biztosan nem ereszt, ha bárhol máshol igen, az holnapra kiderül.

Az Africa Race-sztori előző részei:

[1. rész] ... és akkor mi karácsony után elindulunk

[2. rész] Gépátvétel szívással, de megjártuk a Col de Turinit!

[3. rész] Időutazás a rajtnál, lencsefőzés és újév a kompon

[4. rész] Az első kultúrsokk után rájöttem, hova tűnt a sok 190-es Merci

[5. rész] Végtelennek tűnő kősivatag, hűvös éjjelek és rengeteg por

[6. rész] Nagyjából félúton vagyunk: hogy áll a verseny?

[7. rész] Fejetlenség Mauritániában és a versenykategóriánkban is