A homokvihar ugyanúgy ehetetlenné teszi a macisajtot, mint az olvadt bocicsokit

Azért megjegyzem, a K. Tündés naptárak pótlására letöltöttünk néhány Sophie Marceau bikinis képet 1989-ből, merthogy a Maghreb országaiban nem sok csinos lányt fogsz megbámulni.

Ez egy más világ. A burkák világa, tetőtől-talpig ruhák, villogó tekintetekkel.

A többhónapos túránk során most hatodik alkalommal harapunk bele a Szaharába. Az első katasztrofálisan szeles volt. Utastársam a Szahara-occidentalban valahol Tan-tan és Tarfaya között a negyedik áttraverzált dűne után visszafordult, mondván hogy nincs már olyan testnyílása, ami ne lenne tele homokkal.

A következő négy vizitálási alkalom a tipikus turistás helyeken zajlott: Merzouga, Erg Chiagga, Lac Iriki.

Az idő túlnyomórészt langyos, 32-34-36 fok volt, a Trabiban az üveg mögött ez már kitekerte a hőtáguló spirált fix 70-re, ami örök emlékként ott is maradt.

Ja és a legyek. 
Igen, az egy fontos momentum. Emlékeztek a Hofi-féle viccre?

"Atyám, csomó van az övén.
Nem az övén, az Övén."

Na, itt légy van a szemed sarkában, az orrodban, de a füledben is.  A tieden is, meg az övén is. Mindenhol. Ha megállsz a tűző napon, az már fáj, ha beállsz valami fa, vagy tamaris alá, ott meg hadrendbe állnak ellened a legyek.

Kicsik, aprók, szemtelenek.
De, elábrándoztam.

A sivatagot nagy dűnékben, sok-sok homokkal, tevékkel, csillagfényes éggel, hőséggel képzelgi be az átlagpolgár. Nos, a Szahara nevű homokozóban csak 30 százalék a homok. Kicsit tudálékosan fogalmazva a sivatag elnevezés nem elsősorban geológiai, hanem meteorológiai fogalom, és csak bizonyos évi csapadékmennyiség alatt nevezhetjük a térségeket sivatagos területnek.

Ennek legnagyobb százalékos aránya a hammada, azaz a kősivatag. Itt még a kövek méretétől függően is specializálhatunk, azaz az apróköves, emberfejnél kisebb sziklás sivatagi területek neve a szerir.

De ott vannak még a kiszáradt tavak vastagon visszamaradt sóréteggel, azok a schott-ok, és tényleg csak a maradék 30 százalék az, amit a homoktengere miatt erg-nek nevezünk.

Tudtok mindent. Folytassuk akkor a kalandjainkkal, amik így már közérthetően elsősorban a hammadában zajlanak.

Miért is?

Mert a Trabant-expedíció nem a tömegturizmusról szól. Merzouga dűnéi mesés képeslaptémák ugyan, de nem tudod kivágni róluk a turisták tömegét, vagy elmédből a quadok bőgetését, terepjárók tobzódását és a mindenhol jelenlévő elfogóemberek tolakodó, gyere be, nézd meg, gyere be, edd meg, gyere be, vedd meg effektusát.

Természetesen egy zarándoklat gyanánt végigjártuk mindezeket is. Letudtuk, jó volt, veni, vidi... , szóval jöttünk, láttunk és nem jövünk vissza.

Nekünk jobban bejön a csend és a kaland bizonytalansága. Nem tudni, hol fogunk éjszakázni, nem tudni, hol fogunk kilyukadni, nem tudni, ha nem tudunk végigmenni, ki fog bennünket megmenteni. Megteszünk mindent, ami eszetlen és megteszünk mindent, hogy jól menjen, hogy sikerüljön. 

Soha nem állok meg pénzt, bonbont követelő gyerekeknek, de minden esetben megállok a sivatagban egyedül gyalogló, piszkos, lerongyolódott, nem ritkán bomlott elméjű embereknek, hogy vizet/kenyeret adjak nekik.

De a motorját toló helyi mellett se mentünk még el úgy, hogy meg ne kérdezzük: benzin?

És ezt abból az önző, aljas indokból tesszük, hogy ha majd a jövőben valami zergéknek való úton tologatom a lomot, akkor csak pottyan majd az égből valaki, aki nekem segít tolni. (Mindezt nem a Trabant-expedíció favorizálására írtam, hanem mintának, ha ide keveredsz, így viselkedj.)

De, ha már itt vagyok a dűnék között valami kis vakbél faluban, hát meséljünk is.

Ez már nem szép zöld. Az Atlasz kőzetszínéből adódóan leginkább vöröses.

Innen a megoldás, hogy a csúcsos süvegű cserépedények miért pont olyan vörösek, mint a házak falai, vagy a járdák mellett hömpölygő sár, ami az esőzések után terre rouge-zsá, viccesen fogalmazva vörös zónává teszi Marokkó jelentős részét.

Az állatokat, igavonókat nem irigyeljük egy cseppet sem. Amikor szárazság van, még hagyján, de amikor esik, akkor baj van. Sok kő, magas hegyek, kevés fa, még kevesebb aljnövényzet.

Ilyenkor ami leesik, az le is jön. Fékezés, gyökérzeti lassítás nélkül. Van ugyan valamiféle vízlevezető árok az út két felén, de az smafu. Megtelik, és mindenfelé ömli-árad a vörös trutyi.

Na, de már megint kikalandoztam a homokból.

Tehát hagyjuk el az északi rész ikonikus szamarait, és térjünk rá a szintúgy ikonikus tevékre, amik itt az egypupu verzióban futnak.

De még hogy! Láttatok ti már teveversenyt? Én jelentkeztem tevezsokénak, annak ellenére, hogy még csak lovagolni sem tudok.

Itt jegyzem meg a Google megfigyeléseit, hogy szokásainkat milyen szinten követik be az algoritmusok, hogy amikor ezt munkaként akartam posztolni a face-en, kiírta, hogy részemre nincs ilyen jellegű tevékenységről tudomásuk.

Helyes.

Viszont zsokénak se vettek fel.

Sebaj, hajtjuk tovább a Trabantot a sivatagban.

Mi van?

Tudom, nincs négykerék-meghajtásom, nincsenek nagy kerekeim és nevetséges a hasmagasságom.

Viszont keressetek meg régi horgász nagyapókat, akik hozzám hasonlóan hajdan életvitelszerűen ütötték a Trabikat, Wartburgokat terepen, vízparton, árterületen, bozótosba, dzsindszásba.

Legjobb.

Se elöl, se hátul nincs híd, nincs difi, ami felakadjon, és könnyebb, mint egy kiszáradt háztartási keksz, ráadásul leengedett gumikkal az adott felületre eső tömeg aránya elképesztően jó.

Persze, ha hagyom a sebességet lecsökkenni, akkor megáll, mint szög a falban. A bevált megoldás pedig az, hogy még a keményebb talajon felgyorsítjuk kb. 30-környékére és vissza-kettő-középgázzal rántjuk bele a homokba.  

Közben hangosan hallatjuk az Allah-akbár kifejezést.

S, megyünk ameddig megyünk.

Ha megálltunk, akkor már mindegy, mert a kétkerék-meghajtás valójában csak egykerék meghajtás, tehát a homokban álló Trabi induláskor rögvest ledifferál.  Ott szépen leássa magát, és kezdődhet a kedvenc csörlőzési vagy homokvasas, esetleg lapátolós játékom.  

Ilyenkor szokták társaim most már menetrendszerűen megkérdezni, mi is a wifikód?  

-"ez egy kib@szott sivatag, b@szmeg" - üvöltöm idegesen.  

-Kisbetűvel? - kérdik. 

Na, jó hagyjuk el a csúnya beszédet és térjünk rá arra az elkényelmesedett valóságra, hogy keresztülcsapattunk a dűnék között, és előttünk a következő aszfaltozott szakasz, ahol terepjárósok sorakoznak, hogy be merjenek-e menni.

Amint látják, hogy a Trabi kifelé jön, az arcukra van írva: bemegyünk, ha mind meghalunk is! Itt azért még mi is megállunk egy pillanatra, mert az aszfaltra visszakapaszkodás után muszáj a 0,8 bárra leeresztett kerekeinket visszapumpálni a megszokott 2,2-re, aztán go tovább.

Mi lehet még fontos?

Hát, a vájtszeműeknek azért feltűnik a Trabi eleje alá rejtett csörlő mögött a haspáncél, de elárulom, hogy egy régi kedves cimborám és osztálytársam közreműködésével rendelkezik a motorterünk egy ciklonszűrővel is.  

A Trabi magasságából adódik, hogy snorkelt hiába építenénk rá, nem tudom kiemelni a levegőbelépő nyílást a felvert por és homok magassága fölé, ezért György barát egy MTZ - közismert nevén egy zetor - levegőszűrőjének elvét kicsinyítette a Trabihoz. Ezzel már sokezer kilométert vágtáztunk hibapont nélkül.

A másik sarkalatos pont a homoktengerben önnön fenntartásunk. Lehet, hogy nem mindenkinek egyértelmű, de itt mindig fúj a szél. Jobbról, vagy jobban, balról, szemből, vagy hátulról esetleg kevésbé, az mindegy.

A kajába biztos, hogy beletalál.

Néha már az űrhajósok tubusos cuccáért fohászkodom, mert a homokvihar pont ugyanúgy ehetetlenné teszi a macisajtot, mint az olvadt bocicsokit.

De a babgulyás konzerv is csak zárt állapotában finom, kinyitva már telefújja homokkal a szél.

Emlékszem, az első alkalommal, amikor még siheder elsőáldozó voltam a bamakósok között, okosan kitaláltam, hogy az európai januárban a legolcsóbb édesség a szaloncukor. Öt kilogramm rumos-diós szaloncukrot depóztam a hátunk mögé, és tényleg szuper volt egy bagettel a kézben, vezetés közben csak hátranyúlni és adni egy marék szaloncukrot a navigátornak, egy marékkal magunknak és csapatni tovább a homokviharban.

Egy nap múlva már fájt a hasunk, és a szél is csak négy nap múlva csendesedett. Sejtitek, hogy azóta én a karácsonyfát is negróba öltöztetem.

Mindezekkel állandó olvasóim messzemenően tisztában vannak, hiszen a Világjáró Trabant című könyvem már nyomtatott formában is elérhető.

Na de suhanjunk tova a szélben, és ha már nevezetes eseményekről beszéltem, akkor hajrá Budapest-Bamako - amit eddig háromszor teljesítettünk - és mi idén más raliknak is a szoknyája alá néztünk.

Figyelem: dömping van az ex Párizs - Dakarokból.

Még Franciaországban nézhettük az Africa Eco Race gépátvételét, és itt találkozhattunk személyesen a nagy ikonikus magyar ralisokkal is. Aztán a máris nagyhírű spanyol rali is kikeresztelkedett, a hajdanvolt Intercontinental Rally idén már Paris to Dakar néven indult.  

Kistesókkal is találkozunk az afrikai helyszíneken, hiszen a Renault 4 Trophy-s gárdához csatlakoztunk, de a Renault Twingós bagázsba is belebotlottunk és tudunk Fiat Panda csoportosulásról is.

Elsősorban viszont a képgalériában szereplő, spanyol szervezésű Karta Rallyról ejtenék pár keresetlen szót.

Értem én, hogy verseny, értem én, hogy adrenalin, de akkor se értem, hogy miért kell egy soktonnás versenykamionnal ezerrel átdöngetni egy falun, amikor éppen tömegével jönnek ki a mecsetből az emberek.

Főként úgy, hogy a kamion nem a cél, hanem a depó felé vereti. Mindegy.

Mindenhez én se érthetek, ha már ilyen módon nyilvánvalóvá tették az ottlétüket, akkor másnap press feliratot akasztottunk a nyakunkba és bevittük a Trabit a parc fermébe. 

Nem utáltak ki bennünket, megnézhettünk a komoly járműparkot, háttérszervizzel, helikopteres biztosítással, úszómedencés, masszázsos szállással. Mondtam is a társamnak, hogy jól nézze meg ezt a fullos, sokcsillagos szállást, mert ma este mi is kirúgunk a hámból!

Vagyis a hátunk alatt két szakadt tápos zsákkal, hálózsákban, lábmosás nélkül nézzük a millió csillagos eget, valahol a sivatag homokján henteregve.

Na, kb így is volt.

Viszont várunk ide még magyar, illetve magyar vonatkozású megmérettetéseket is megnézni. Elsőként a Macon Challenge fog érkezni, másodsorban pedig a Maroc GPS Challenge német rendezésben, de régi kedves barátunk Atti Csimi vezényletében. Ha lehetőségünk lesz rá, hogy beszámoljunk róla, akkor megtesszük.

Tudjátok, mi a legfurább az egészben?

A Trabiban van lehetőség 220V használatára. Meg néhány kempingben is. Én meg itt vagyok több mint 2 hónapja, és nem használtam olyan eszközt, ami ezt igényelte volna.

Te, hogy állsz ehhez?