Így állt össze a Bamakós Mercink, január 17-én irány Gambia!

Történetünk úgy kezdődött, mint egy rossz horrorfilm: Kaposváron, a helyi köztemető mélyéről ástuk elő az autót, amely akkor inkább hasonlított egy utolsó napjait élő betegre, mint leendő ralilegendára. Aztán elvittük a Tete-katlanba, ahol kiderült, hogy a terepképességei már konkrétan egy halott tevéével vetekednek, de nem adtuk fel, hiszen a célunk az, hogy minden gond nélkül leruccanjunk vele a közeli Gambiába, a Szaharán át.

De miről is van szó? Nos, a Budapest-Bamako Rally, vagyis az őrület és kaland tökéletes elegye általában kétévente kerül megrendezésre. Mi eredetileg a 2026-os futamra neveztünk, és ahhoz igazítottuk a terveinket, de aztán jött a hír, ami mindent felborított: 2025-ben, rendhagyó módon ismét lesz verseny, ugyanis az ikonikus sorozat most készül megünnepelni a huszadik évfordulóját. Remek, a Merci meg a negyvenediket - gondoltam magamban, és végül úgy döntöttünk, ott a helyünk! Az indulók ezúttal a 2005-ös, eredeti útvonalat járják majd be újra, amely hajdanán Gambia fővárosába, Banjulba vezetett. Az út valamivel rövidebb lesz, mint a 2024-es maraton, de még így is 8000 kilométer vár ránk, ezalatt átszeljük fél Európát, megküzdünk az Atlasz-hegységgel, a kő- és homoksivatagokkal, megmártózunk az Atlanti-óceánban, és persze bokrokban kakilunk, gyümölcsöt szedünk fáról, vagy éppen megvesszük az út menti árusok kosarából.

De miért egy öreg halottaskocsi? Nos, először is: nem halottas, hanem pompa. Van különbség. Másodszor, ha öreg autóval mész Afrikába, három lehetőséged van: Toyota, Mercedes, vagy valami régi francia csoda. Miért? Mert Afrikában ezek az autók vallások. Mindenki ért hozzájuk, szereti őket, van hozzájuk alkatrész, és ha valami elromlik, azt gond nélkül megjavítják. Ráadásul bírják az utakat – vagy inkább azt, amit utaknak neveznek – a klímát, és szinte felzabálnak mindent, amit az afrikai kontinens eléjük dobál.

Mi pedig a csapattársammal, Pistivel az anyatejjel együtt szívtuk magunkba a Mercedes életérzést, így már az elején egyértelmű volt, hogy csak egy csillagos gép jöhet szóba. Eredetileg kombit akartunk, mert az elég nagy a szükséges cuccoknak, csakhogy a zöldséges kombik már mind kihaltak, ami pedig még létezik, az vagy múzeumban van, vagy ha működőképes, akkor négymillió forintról indul az ára.

És akkor jött a pompakocsi ötlete, hiszen ez nemcsak egy kicsivel nagyobb, mint a kombi, hanem egyszerűen hatalmas. Mi pedig ketten vagyunk, tehát amúgy sincs szükség öt ülésre, és ami a legjobb: a pompakocsi olcsó. Annyira olcsó, hogy az eladó szinte örömkönnyezve adta oda. Miért? Mert senkinek nem kell. És pontosan ez az, amiért nekünk viszont igen. Akik pedig megtudták, hogy mire készülünk és mivel, mind arra voltak kíváncsiak, nem zavarnak-e minket a halottak szellemei. Hát nem, mert egyrészt nem hiszünk a szellemekben, másrészt, ha mégis léteznek, bizonyára örülnek, hogy az évtizedes temetői sínylődést követően végre velünk tarthatnak az izgalmasnak ígérkező kalandban.

Szóval, a vásárlást követő első utunk a Tete-katlanba vezetett, hogy kipróbáljuk, mit tud a technika, és lássuk, mit szaggat le, vagy alakít át rajta a természet. A terv működött. Nagyon is. Kiderült például, hogy az autónak egyáltalán nincs terepszöge, amit mi is sejtettünk, csak azt nem, mennyire nincs. Egy apró bucka után a lökhárítók már a földön voltak, az alján lévő elemeket pedig mondjuk úgy, a természet „megfelelő irányba állította”. Aztán jött a homok, ami egyetlen pillanat alatt bebizonyította, hogy azok az apró rozsdafoltok a padlólemezen valójában inkább lyukak, és mire észbe kaptunk, több por volt az utastérben, mint a katlanban körülöttünk. Gyakorlatilag felporszívóztuk a placcot. Nem sokkal később pedig Pisti a jobb oldali kilinccsel kiütött egy fát, amikor úgy centizte ki az egyenest, hogy a karosszéria még pont elférjen, csakhogy kihagyta a számításból a test síkjából öt centire kiálló krómot. Nem vicc. Az örökkévalóságnak szánt kilincs végül megúszta, de a fa... nos, a fa valószínűleg azóta is emlegeti a találkozást.

A csapatásnak véget vetettünk, az időközben „Tigrisre” keresztelt Merci pedig beköltözött Hűvösvölgybe, hogy Levente kezei alatt megkezdje az átalakulást.

Első körben kapott egy nagyobb hűtőt. Mert a gyári? Az Afrikában nagyjából tíz perc után úgy döntött volna, hogy „köszönöm, negyven év után nekem itt vége”. Ezen kívül új első lökhárítót is építtettünk rá, amin nemcsak szúrófények vannak – hogy éjszaka lássunk –, hanem rántószemek is, mert a Bamako Rally egyik aranyszabálya szerint érdemes számítani arra, hogy elakadsz majd, és jó, ha ki tudnak rántani, valamint neked is tudni kell segíteni, amikor egy másik versenyzőt bajban találsz.

Az első lökhárítótól lefelé 4 mm vastag lemezből csináltattunk haspajzsot, a hátsó lökhárítót pedig elengedtük, vagyis eredetileg a természet tépte le, mi pedig már nem raktuk vissza. Felszabtuk a hátsó íveket is, a hátfalat pedig teljesen eltüntettük egészen a lámpák vonaláig. Miért? Hogy valamelyest kompenzáljuk a hosszú túlnyúlást. Az autó feneke végül egy csúszólemezt kapott, szintén 4 milliméteres anyagból, mert ha majd leér, akkor érjen le stílusosan és lehetőleg ne deformálódjon el. Plusz előnye, hogy a homok, ami eddig szeretett volna bejutni a testbe, most a tervek szerint kint marad.

Második nekifutásra pedig már igazi, öreg mercis profik vették kezelésbe Tigrist – ezúttal Dunavarsányban. Az előre megbeszélt novemberi hétvégéken összeállt a banda, és mindenki azt csinálta, amihez a legjobban értett. Én már hetekkel korábban gondoskodtam arról, hogy minden, amit ma kereskedelmi forgalomban egyáltalán kapni lehet a W123-hoz, időben megérkezzen. Az eredmény pedig nem maradt el, ugyanis Tigris mechanikailag szinte teljesen újjászületett. Kicseréltük a kuplungot, a teljes futóművet, amit ráadásul öt centivel meg is emeltünk, és felújítottuk a fékrendszert az utolsó csavarig. Az összes folyadékot lecseréltük, ahogy a gyertyákat, szűrőket és korabeli szenzorokat is.

Gyakorlatilag alig van már olyan alkatrész az autón, amit ne érintett volna meg egy csavarkulcs, egy kalapács, vagy egy mérsékelten szalonképes szófordulat. Az ok egyszerű: egyetlen dolgot nem szeretnénk - a helyszínen szerelni. Lerohadni ugyanis Afrikában nem poén, mert könnyen járhatsz úgy, mint néhány éve az a tag, akiért tréler jött, de amíg ő telefonált a biztosítójával, a szállító lelépett a felpakolt kocsijával.

A haspajzson, az emelésen és a műszaki felújításon túl még a nagyobb kerekek is a tervek között szerepeltek, ám a 109 lóerős motor így sem túl fickós, a nagyobb és súlyosabb gumik pedig méginkább odavertek volna a nemlétező menetdinamikának, így ezt végül elvetettük. Helyette inkább felújítottuk a felniket és rendeltünk AT-s gumikat, hogy legalább ennyit tegyünk az ügy érdekében. Az évek alatt kiült, hajdanán még kényelmesnek mondott, de valójában semmilyen oldaltartással nem bíró üléseket pedig BMW E46 combtámaszos fotelekre cseréltük, mert jó áron adták őket, ráadásul minden irányban állíthatóak is. Ezeket a szegedi Carpitlabor újította fel, akiknek nagyon köszönjük a patent munkát. 

Szóval az autó szervizelve, megemelve, körbepajzsozva és árammal felturbózva, de még mindig hiányoztak a fények. Afrikában ugyanis nincs közvilágítás, a helyiek pedig feketék - aki nem, az is feketébe öltözik - és imádnak az utakon sétálni, akár a semmi közepén is, éjszaka. Nem csoda hát, hogy nem szívesen mennék oda megfelelő világítás nélkül, így a CB rádió beépítése mellett kapott a Tigris egy relézett kapcsoló-táblát is, amire minden irányba világító LED fényeket kötöttünk, meg ugyancsak LED szalaggal kivilágítottuk az utasteret, és lett egy extra tolatólámpánk is, ugyanis a gyári semmire sem jó. Végső helyett kapott a 2500 wattos, szinuszos inverter is, valamint egy extra 100 Ah akksi is az utastérben, amit úgy kábeleztünk, hogy napközben a felújított generátor töltse, éjszaka pedig tudjuk használni a Starlinkhez anélkül, hogy az indító százast szívná le. Lassan nem marad más hátra, mint rettegni, hogy mikor lopják majd el Mauritánia alsón. :)

Utóbbitól egyébként tartok egy kicsit, hiszen Afrikában a közbiztonság khm.. nem túl bizalomgerjesztő, ráadásul Tóth Ádi vezénylésével a Beflex és a HD fólia olyan köntöst rittyentett a Tájgerre, hogy a vakoknak is szemet szúr majd, ebben biztos vagyok, és a srácoknak egyben rettentő hálás is.

Mi a terv? Hogy idén is megpróbáljuk vlogolni a túrát, ha az erőnk és a technika is engedi. Egyelőre úgy tűnik, szerencsénk van, mert ezúttal nem kell majd elautóznunk Gibraltárig (3000km / 3 nap alatt), hanem a Genovából induló komp pont jókor indul, hogy 54 óra alatt átjussunk vele Tangerbe. Ott pihenünk egy éjszakát, aztán a lovak közé csapunk, és megindulunk délnek.

A cél tehát Banjul, Gambia fővárosa, ahol megpróbáljuk elpattintani a Mercit egy helyi kereskedőnek. Ha sikerül, jövünk haza repülővel, ha pedig nem, akkor hazahozzuk a Tigrist és örökre megtartjuk. Meglátjuk.

Most pedig visszük fóliázni, hogy csinibe feszítsen majd a rajtnál, de előtte kap egy szett komolyabb gátlót a Kárászytól, meg számtalan kiegészítőt a Macon Winch-től, utána pedig irány homokozó!

Rajt: 2025 Január 17. - 10:00 (Budaörsi reptér)

Az útvonal pedig:

1	Január 17	Budapest	Tangier	3071
2	Január 21	Tangier	Essaouira	575
3	Január 22	Essaouira	Icht	611
4	Január 23	Icht	Boujdour	764
5	Január 24	Boujdour	Dakhla	344
6	Január 25	Dakhla	Nouadhibou	430
7	Január 26	Nouadhibou	B2Beach	480
8	Január 27	B2Beach	Nouakchott	178
9	Január 28	Nouakchott	Saint Louis	262
10	Január 29	Saint Louis	Kaye Boubou	425
11	Január 30	Kaye Boubou	Wassadou	185
12	Január 31	Wassadou	JanJanBureh	247
13	Február 1	JanJanBureh	Tendaba	161
14	Február 2	Tendaba	Banjul	156