Erről nem vezetek pontos statisztikát, de a szerkesztőség legfiatalabb autója is valahol 10 éves kor felett lehet, míg a legöregebb karcolja a 30-at. Ilyen korban előfordulnak kisebb-nagyobb problémák, amikből egy-egy biztosan emlékezetes marad. Van akinek leírni is fájt ezeket a sorokat, de valahol mindannyian szándékosan szívatjuk magunkat – van, aki pedig a körülmények áldozata.
Szentkuti Ákos – Autóelhozatalból rémálom
A hobbiautós keresi a bajt, és van olyan lelkes, hogy mindig meg is találja. Ahogy nekem a Skoda 120, úgy Dani barátomnak a kétütemű Wartburg volt a gyerekkori büntetés, a beágyazottság pedig előbb-utóbb adásvételi szerződésben végződik, és mivel feltétlenül támogatjuk egymás autós hülyeségeit, elkísértem Makó mellé, a román határtól látótávolságra egy kopott piros, vagy inkább sötétnarancs 353W-ért.
Hívogató mogyoróbarna belseje mindkettőnk arcára mosolyt csalt, és elégedetten bólintottunk egymásra a neuralgikus rozsdásodási pontokon: a lényeg rendben van, a kisebb problémákat meg lehet orvosolni. Keveset használták az utóbbi években, ezért is került eladósorba, a jéghideg motor pöccre beindult, a próbaúton pedig az eladó több ízben megmutatta, hogy nem a Ferrari találta fel a rajtprogramot, és bizony az NDK-s csoda is helyből felszáll. A motor bemelegedése még tovább bátorította az autótól egyre kevésbé megszabadulni akaró tulajdonost, és minden lelkesedésével prezentálta, hogy bizony a mérnökök egy dolgot alulterveztek, a sebességmérő skáláját. A Waresz szinte leakasztotta az órát, mi meg csak kapaszkodtunk mindenbe, amit értünk.
A próbaútról visszaérve még mindig stabil alapjáraton pöcögött a kovácsoltvas kapu előtt a kocsi, és mivel tényleg jónak érződött menet közben is, rövid alkufolyamat után kéz a kézbe csapott, és éppen sötétedés után el tudtunk indulni haza. Az eladó persze enyhén hangnemet váltott, és jelezte, hogy az elmúlt pár évben javarészt állt a Wartburg, és talán összesen nem ment annyit az előző műszakija óta, mint amennyire mi most készülünk, de jó utat kíván. Jó is volt az út az első benzinkútig, ahol megvettük az autópálya-matricát, mondván, kamion mögött, 90-es tempóval még mindig jobb, mint mellékutakon át a fél országon, 100-as benzin keveredett 2T olajjal, addigra a gyári fűtés szinte szaunát csinált odabenn, hibának nyoma sincs, az ár pedig tényleg szemtelenül alacsonynak tűnt, a boldogsághormonok platóján ilyenkor még a benzinkutas csokit sem kívánja az ember. Körülbelül 5 kilométer múlva kezdett rángatni a motor.
Durrog-rángat, rendesen megy, durrog-rángat, rendesen megy, a kísérőautóban pedig bikakábeltől OBD-olvasóig volt minden, csak szerszámkészlet nem, mert igazából egyikünk sem gondolta teljesen komolyan, hogy ebből vásárlás lesz. Szóval nem tudtuk kivenni a gyertyákat, de még az eladó által tutinak mondott tartalék karbit átcsavarozására sem nyílt módunk, folytattuk utunkat, és próbáltuk élénken keresni az összefüggéseket, kisebb-nagyobb gáz, szívató ki-be, közben fél szemmel a vízhőfokon, a köd meg csak egyre nagyobb előttünk. Végsebesség először 90, aztán 80, majd 70, a benzinszint szemmel láthatóan csökkent a mutató szerint, majd a semmi közepén megállt az autó.
A tejköd közepén másfél terelővonalig nem láttam előre, de folyamatos telefonkapcsolattal, egy 3 méteres kötél végén rángattam haza a Wartburgot úgy, hogy a leállított motor miatt Dani tényleg semmit nem látott mögöttem, csak taposta a féket, amikor kértem, persze elöl ebből nem sok érződött, néha vissza is kérdeztem, hogy biztos fékez-e. Hazaértünk, de azóta, ha rémálmaim vannak, éjszakai ködben vontatok Wartburgot és nyulak ugrálnak ki elém minden oldalról. Másnap egy karbipucolás és egy új megszakító megoldotta a problémát, és nagy kínok árán még az eredetvizsgán is átment az öreg vas.
Hamvas Tamás – A BMW-károsult
Két BMW-m van, azt sem tudom, melyik sztorit válasszam nektek, amelyik a leginkább megragadó történet. Annyiban talán egyszerű a helyzet, hogy az E36 kupém a tavalyi nagy futóműfelújítás óta egyetlen műszaki vizsgára tette ki a kerekeit a garázsból, miután még egy nagyobb motort érintő karbantratásra lenne szüksége, hogy biztosan használhassam hobbiautóként. Nem mondom, cseréltem már benne benzinpumpát a belváros kellős közepén, miután egy romantikus vacsora után nem volt hajlandó elindulni, de ha nem történt volna meg, nem mesélhetnék ilyen sztorikat.
A hobbiautós valahol mégiscsak keresi a kihívásokat, én is olyan vagyok, aki vágyik a két kézzel megoldható javításokra, pláne a saját autómon szeretek alkatrészeket cserélgetni, az pedig extrán kielégítő, ha ezután még jobb is lesz az autóm, mint előtte volt. Innen érdemes valahogy rákanyarodni a drága fekete E46 szedánomra, ami egyébként egyrészt azért került a képbe, hogy az E36-ot ne kelljen elhasználnom és miután fiatalabb - gondoltam én - majd jobban fogja bírni. Hát, marhára nem, de ezt a szemem sarkából azért láttam is jönni, hiszen egyrészt impulzus vásárlás volt, másrészt vágytam egy E46-ra is, nem csak egy valamilyen autó kellett.
Kicsit már összefolyt, hogy mit mikor csináltunk meg rajta, de az biztos, hogy az elejétől fogva borzasztóan meggyötört állapotú futóművét nagyjából mostanra sikerült tisztességesen összerakni. Elöl és hátul is gondjaink voltak, amiket sorban tettünk helyre Tárnoki Petivel, akinek a kezeit lassan aranyba fogom foglalni, de a nevét mindenképp. Cseréltünk szilenteket, stabilizátor pálcákat, lengéscsillapítókat, de a lazasága, pontatlansága végig megmaradt. Órákat töltöttünk alatta, miközben más problémákat is orvosoltunk és ketten csüngtünk az alkatrészeken, de nem mozdult benne semmi, menet közben meg csak a zörgéseket és lötyögéseket kaptam.
Végül utoljára maradt az első nagy kereszt stabilizátor rúd, amire egész addig nem figyeltünk fel, hogy a felfogatásainál teljesen elvékonyodott már. Sróth Lóritól gyorsan szereztem egy teljesen felújítottat két poliuretán szilenttel együtt, hogy a lehető legfeszesebb legyen, és ezzel sikerült megoldani ezt a régóta bosszantó problémát. Azt sem hagynám ki, miért haladok vele ennyire lassan, tulajdonképpen két szerelésből egy mindig valami olyan, ami hirtelen jön elő rajta és gyorsan meg kell oldani. Mint legutóbb épp a szellőzés, ami egyik pillanatról a másikra megszűnt, így a betervezett olajcsere helyett ezzel kellett foglalkoznom A régi BMW-zés jó buli, csak bírni kell, hogy öregszik és teljesen váratlanul lehetnek nagyon furcsa bajai. Mindent viszonylag könnyen és gyorsan lehet orvosolni, csak a gyakoriság rohadtul bosszantó. De, ha onnan nézem, lassan tényleg minden pontjával foglalkoztam én magam és a legtöbb még jobb is lett utána, így aztán egyre inkább a magaménak érzem. Szóval szívást komoly mennyiségben ad, de egyre nehezebben válnék meg tőle, szerencsére nem is tervezek ilyet.
Pásztor Csaba – Nem bírja elengedni a Hondát
Öreg Honda Accordom éli hibamentes nyugdíjas éveit, csak a kipufogója lyukadt ki nemrég, de még nem volt rá időm, hogy megcsináljam, így szerelős sztorival nem tudok szolgálni, de az eladása, pontosabban annak elkezdése egy szopás. 2023 vége felé jött a gondolat, hogy el akarom adni, hogy vehessek egy kompresszoros Mini Coopert (vagy nem kompresszorost, ezen még vacilálok). Elterveztem, hogy akkor január környékén meghirdetem. Aztán az élet közbeszólt, nem engedhettem meg magamnak, hogy több hónapra autó nélkül maradjak, így eltoltam a projektet nyár végére. Akkora viszont egy lakásfelújításra költhettem el a pénzem, így ismét tolódott a projekt, egészen novemberig. Aztán barátnőm emlékeztetett, hogy ne az ünnepek előtt adjam el az autót, mert akkor nem tudunk mivel családlátogatásra, ajándékgyűjtő túrára indulni.
Így jutottam el oda, hogy megünnepelhetem az évfordulóját annak, hogy el akarom adni az Öreglányt. Emiatt már inkább nem is tervezek előre, főleg, hogy eladás előtt megcsinálnám a kipufogóját, de akkor már egy olajcsere is kell és a műszakiztatása is hamarosan itt van... És ha mindezzel megleszek, akkor jön a következő kör, hogy milyen Mini Coopert vegyek és azon belül is találjak egy jót. Ott se tartok, de már előre érzem, "jó" lesz.
Horváth Máté – Ebben a balesetben kinek volt igaza?
Zsámbékról, egy Dongfeng rendezvényről autóztam hazafelé, amikor a főútra tolatott előttem egy bácsika az öreg Skodájával. A vonóhorga megszüntette a jobb hátsó dísztárcsát, az egyik tőcsavarból egy ujjpercnyi darabot is lepattintott, és a hátsó lökhárítót is leakasztotta, hétköznapi közlekedési balesetecske. Elismeri a felelősségét? El, de azért én is sáros vagyok, mert nem ötvennel jöttem ám. Ne tessék haragudni, semennyi felelősségem nincs, főúton jöttem, 50 és 60 között, amúgy sem vagyok gyorshajtó típus. Jó, de ő 40 éve vezet, meg tudja állapítani. Kötvényszáma? Nem tudja. Biztosítója? Nem tudja. Egy órán át töltöttük a kárbejelentő applikáción az adatokat, kezet ráztunk, a biztosító intézi a többit.
Fél évvel később ismeretlen szám csörög, említett bácsi fia az. Mondjam el, hogyan történt az eset, mert nála van egy fedélzeti kamera felvétele, egyértelmű, hogy az apja állt, és én mentem neki, ha nem működök együtt, feljelent, kilátásba helyezi, hogy per lesz. Szívesen megnézem a felvételt, mondom, akarjam is, mert a bíróságon megmutatja. Nem vagyok született túsztárgyaló, nem tudom meggyőzni, hogy fizikai képtelenség nekimenni az autó hátsó harmadával egy álló autónak, de ne is próbálkozzak itt a kamuzással, 20 éve kamionozik. Különben is honnan vannak meg az apja adatai, az aláírás sem stimmel – hogy az érintőkijelzőn, remegő ujjal kelt szignó sosem lesz olyan, mint az igazi, szintén nem hajlandó elfogadni, adatokkal való visszaélésért és minden másért is fel fog jelenteni. Az a fajta ember ez, aki a magázásból egy szempillantás alatt megy át támadó tegezésbe, vége van, kicsi. Megköszöntem a hívást, letettük, várom az idézést.
Sturcz Bertalan – Lemerült alattam egy villanyautó
A kollégák unszolására egy napra hazavittem a Kuba City tesztautót a távoli Esztergomba. A híres-hírhedt 10-es főúton mentem vele 40 kilométert legfeljebb 50-52 km/h-val. Mivel az út átlagsebessége inkább csak 20-30 km/h, azon nem aggódtam, hogy feltartom a forgalmat, a hatótávtól viszont féltem. Főleg azért, mert több nap használat után sem akart 100 százalék alá esni a visszajelző. Biztos elromlott – gondoltuk lenézően – de hazaúton nekem megmozdult és rohamosan esni kezdett a százalék. Ijedtségemben finom leheletnyi mozdulatokkal kezeltem a gázpedált és imádkoztam, hogy hazaérjek.
A Kuba begördült a kapun, konnektor közelébe értem, a nap megmentve! Másnap reggel töltőre tettem és néha ránéztem az ablakon keresztül, hogy felgyújtotta-e már a garázsomat? De semmi, szigorúan villogott a töltésvisszajelző. Nagyjából 7-8 óra múlva lehúztam és elindultam vele a fotózásra, de pár kilométer után visszavette a teljesítményt és villogott, hogy lemerült. Ott állt három ember letolt gatyával a Kuba mellett és próbáltuk megfejteni, hogy mi baja van. Pánikszerűen ismét töltőre tettük és sikerült annyi életet lehelni bele, hogy elvigyük legalább statikusan lefotózni.
Kiderült, hogy a Kuba töltés közben néha leállítja magát és ha nem nyúlsz hozzá, akkor nem is folytatja. Óránként egyszer lementem az autóhoz, kihúztam, bedugtam így összeszedte magát. Innentől ez lett volna a hivatalos töltési módszertan, de inkább visszavittem az autót a szerkesztőségbe, küzdjön vele más.
