Nagyon szerettem volna jó szerelő lenni, de a körülmények...
Meglehetősen nagy érdeklődés, és annál is nagyobb kommentcunami övezte a vasárnap megjelent, "Nincs autószerelőd? Nem is lesz" című posztunkat. Én csak hátradőltem, és néztem, ahogy a kommentelők szépen még jobban kibontják a témát (nem volt miért beleszólnom, mert 99%-ban értelmes és nagyrészt bölcs hozzászólások születtek, ezért csak jobban hozzáadott mindenki a topikhoz). Ez jó összmunka volt, a TC olvasói még mindig klassz és gondolkodó közösséget alkotnak. Hozzáteszem - nem volt moderálás, minden komment ott van, ami született (még a pocsék blogmotor miatti tévesek is - ezért elnézést kérek, nálunk is nagy hiány van IT-sekből).
Egy levél - és valamennyi közül a legakkurátusabban kifejtett - privátban érkezett, eredetileg nem is publikálásra, csak amolyan rezonálásként. Most, a szerző utólagos engedelmével közzétesszük, mert elképesztő részletességgel tárja fel a témát egy bennfentes szemszögéből.
Feladó Egy szerelő
Címzett Csikós Zsolt
Dátum 2018. január 7.
Tárgy Szakemberhiány (halk megerősítés) (ráér...)
Tisztelt Csikós Zsolt!
Előre is bocsánat a zavarásért, írhatnékom lett. Egy kis faluban élek, de közel egy nagyvároshoz. A városban lettem autószerelő (ötössel, egy OSZTV 4. helyet is begyűjtve), aztán egy év technikum (az is ötössel), és utána azt gondoltam, előttem a pálya, meg fogok én ebből élni, tudok jó lenni. Állandóan bütykölgettem az ismerősök autóit, lényegében anyagdíjért, mert hát segítsünk a cimboráknak, vagy mi. Aztán sereg, majd elmentem maszekhoz.
Nem tartott sokáig. Bő húsz év távlatából is morgok, ha eszembe jut, hogy lomból kitermelt hulladékokat építtetett be velünk, és számlázta ki újként (már ha adott volna számlát, ugye) meg hogy kutyaszart lapátoltam hátul vagy legfeljebb olajat cserélhettem, míg ő (volt, mikor ordítva) elküldte azokat a kuncsaftokat, akik Ladánál bonyolultabb, pont nekem való autókkal jöttek volna (a szimpla K-Jetronic, ha már), ott volt frissen a fejemben az egész működési elve és a technikumi mérési és diagnosztikai gyakorlat, de nem, mert ha ő nem ért hozzá, akkor senki nem érthet hozzá, főleg nem egy kis taknyos. A műhelyben álldogállt egy fóliával letakart Bosch MOT-250, bekapcsolni sem volt szabad, mert nagyon drága volt, nehogy valami baja legyen. És így tovább, egészen a szentségelve kiadott Ultra Derm-ig, amiből szerinte túl sokat használtunk. Fúúú. Két és fél hónap után sokkal inkább a stílusa és a kilátásaim miatt hagytam ott, a fizetés csak a többedik indokom volt.
Végignéztem a környékbeli maszekokat, de vagy volt már olyan emberük, aki az újabb technikákhoz tudott nyúlni, vagy messziről kerülni akarták az ilyesmit, és körberöhögtek, ha azt mondtam, hogy engem mondjuk, egy elektronikus gyújtásrendszer nagyon érdekel. Nagyon szerettem volna jó szerelő lenni, de ez akkoriban valahogy megtört bennem. Így hát húsz éve dolgozom az egyik városi multinál, villamosmérnök lettem, és nem lett meg aligha lesz saját műhelyem. Pedig... Igény, az alighanem volna rá.
Rokonoknak és jó ismerősöknek javítgatok, anyagdíjért (olykor mínuszban), mert elvem, hogy a cégből kell megélnem, nem pedig a családból és a cimborákból. Az a jellemző, hogy segíteni akarok. Ti azt írjátok most, hogy fojtogató a szakemberhiány, én meg még fel is röhögnék, ha olyan lennék: az utóbbi tíz év errefelé már erről szólt. Festek, burkolok, vizet-villanyt szerelek, megbirkózom egyszerűbb asztalos dolgokkal, mert sok éve aranyáron még lehetett megbízható mestert találni, mára már inkább csak az aranyár maradt. Tanultam saját elhatározásból, és nekimentem gázkazánoknak, vízmelegítőknek, riasztórendszereknek, számítógépeknek, háztartási eszközöknek, ahogy az ismeretség szükségletei hozták. Én lassan tíz éve azt látom, illetve hallom is, hogy rohadt nagy a baj. Az autószerelő ipart legfeljebb most érte ez utol.
Néhány éve az jutott eszembe, hogy meg kéne mutatni az embereknek, hogy nincs a javítgatásban semmi különösebb misztikum, egyszerűen csak kitartás és tanulás kell hozzá, meg némi kézügyesség. Elindítottam egy weboldalt azzal a céllal, hogy meséljek, talán kedvet is csináljak a koszhoz, főleg a fiatalokat terveztem bátorítani (amúgy nem akarnék arcoskodni), de szinte rögtön befulladt az egész, mert a fényképek elkészülnek ugyan, de írni nem nagyon jut idő. Bő egy éve húzódik egy PD TDI Passat hengerfejezős-turbózós cikke, egy automata Jeep elektronikus kapcsolásműködtetőjének a generálozási sztorija, akartam mesélni egy kínai robogó karburátoráról, a saját gyártmányú falfúrómról, tévé- és járműtávirányítókról, Megane II elektromos rendszeréről és kódkártyájáról, de egyszerűen nem megy. Így, hogy semmiféle hivatalos szerelői tevékenységet nem végzek, és igen szűk az ügyfélkör (ami ide amúgy sem jó szó), szóval még így sincs megállás, mindig és egyre jobban van valami.
És hajrá Karesz, az én hatvanéves házam meg a műhelyem is kifejezetten szétdől közben, de ez van, amíg be nem sokall az ember. Mert kellünk.
A konyhában van egy szakadt mélyközepes hangdoboz, egy leteázott USB-s billentyűzet, egy mikroszkóp alatt öcsém Citroenjéból a fél BSI (valamelyik via elrohadt a panelon), a nappaliban öcsém számítógépe születik újjá, a garázsban a Citroen még néhány mechanikus hibával vár, a műhelyben kuplunghibás elektromos fűrész anyámtól, a fiam távirányítós kisautója (fűtés meg bezzeg nincs), és így tovább, végtelen mókuskerék ez. Tavaly október közepére összeraktam a központi fűtésemet, elégedetten hátradőltem, elképzeltem, hogy hetekig csak fűtök vigyorogva, erre másnap már hoztak is egy diódahibás vezérlőpanelt egy régi olasz centrírozógépből (márpedig az munkaeszköz, haladni kellett vele), aztán beesett a sógor apjától az agyonra oxidált, kinyúlt elektromos csatlakozóktól hemzsegő, már be sem induló Mégane, közben reflektort villogtató Opel-indexkapcsoló mint időtöltés, meg a franc tudja még, mi volt. Már alig fényképezek, az is idő. Nincs idő.
Az embereknél pedig nincs pénz. Járnak valamivel, akár bontószökevény hulladékokkal is, mert járni kell valamivel, közben meg biztosan jogos a műhelyek tizenezres rezsióradíja, csak nem megy. Néha áldom az eget, hogy fel tudom készíteni a kocsimat vizsgára, vagy hogy elbírok a bajaival, mert azt megfizetni én sem tudnám. Errefelé rengetegen járnak műhelyről-műhelyre, alig van elégedett ismerősöm, a többiek vagy tákolt szart kapnak vissza, vagy még mellé az érzést is, hogy jól lehúzták őket, olykor a semmiért. A műhely, ahol kezdtem, máig működik, de talán még két vagy három ember maradt ott a régiek közül, és nem egy úgy hagyta ott az egészet, hogy nem másik műhelybe ment, maszekká sem változott, hanem kolléga lett a cégnél.
És közben itt ez a Citroen a fővárosból úgy, hogy öcsém inkább rászánta a benzint meg a heteket, csak ne jusson három gyerek mellett csődbe, és ne szívassák tovább az ottaniak. Tisztelet persze a magunkfajta vidéki pórnép számára sajnos meg nem fizethető, agyonterhelt kivételnek, mint pl. Novoth Tibi, akinek a dióhéjas technikáját vagy meg tudom valósítani a jövőben, vagy lesz még egy porrá szedős TSi is a garázsban, holmi takarítgatások kedvéért. Mondjuk, a kinyomócsapágy miatt amúgy is bontani kell majd, akkor meg már...
A szakképzésben anno olyan tanárokkal volt szerencsém találkozni, akik remek, és összetett elméleti hátteret pakoltak mögénk (már amelyikünk hajlandó volt tanulni), és ez még a csapnivaló volános gyakorlat mellett is hatalmas lehetőséget adott arra, hogy érteni akarjuk a vasat. Úgy tanultuk, hogy a jármű egy rendszer, és ha elsőre nem egyértelmű egy hiba oka, akkor a buta nekiáll cserélgetni, az okos pedig el akar jutni a tényleges hibáig. Nem mindig jön ez össze, de amikor igen, akkor a tulaj örülhet neki legjobban; mosógép és autó is indult már be a kezem alatt attól, hogy százezres panel helyett kicseréltem egy kiszáradt kondenzátort, kétszáz forint körüli összegben.
Véletlenül sem szólnám le a mai tanárokat, de az oktatás (ahogy visszahallom) erősen változott, eltolódott abba az irányba, hogy a diagnosztikai csatlakozó a világ közepe, és amit mond a szoftver, az a szentírás. Tavaly villamossági műhelyből húztak hozzám egy kis Suzukit, amin azért nem cseréltem le a komplett vezérlést, gyertyakábelt és gyertyákat (ahogy ők akarták), mert ott volt a nyúlványon, nem is annyira eldugva, egy teljesen elrohadt testpont, csak meg kellett pucolni, és máris nem adott hamis hibajelzést a vezérlő. Egy szó mint száz, a jónevű szakik részben azért fulladnak bele a munkába, szerintem, mert a nem jó nevűek nem szívesen szánnak tíz percnél többet egy problémára, mert akkor nincs pörgés, nem annyi a bevétel. És hogy akkor nem viszik vissza legközelebb? Istenkém, majd hozzák máshonnan, akik máshol csalódtak.
És igen, rengetegen leléptek. Az autószerelő műhelye nehezen mozgatható, de simán van az az élethelyzet, hogy elegük lesz a szerelőknek a bontószökevényes kínlódásból, a műhelyekben óhatatlanul előforduló (bocsánat) fillérbaszó nagymenő-nagyokos tulajokból, az egész hetes állandó hajtásból, a folyton csak halogatott nagyobb nyaralásból, és akár nyelvtudás nélkül is lelépnek külföldre akkor is, ha egy osztrák panzióban lesznek karbantartók, fűnyíróemberek, vagy éppen nagyvárosi buszvezetővé kell válniuk. Sajnálom, hogy tök értelmes emberek elmennek innen, de meg nem rónám őket ezért. Lehet, én vagyok a hülye, hogy maradtam.
A hanyatló Nyugaton kicserélnek valamit, vagy levetik az autót, és vesznek másikat. Hát, itt errefelé ez nem nagyon volt jellemző, és ahogy elnézem, a helyzet csak romlik. Egyre több lesz a gazdasági totálkár ("de csinálj már vele valamit, légyszi, mert nincs keret másikra"), egyre több lesz a villamos/elektronikai hiba, folyamatosan tanuló szerelőkre lenne egyre nagyobb szükség. Hát, nincsenek illúzióim, írtok ti még szomorúbb cikket is erről pár év múlva. Sajnos, de ez van.
Kitartást nektek, és mindenkinek, aki csakazértis mentené a menthetőket.
Minden jót :-)
- egy szerelő -
Mielőtt bármilyen használt autót megvenne, kérdezze le kártörténetét a Totalcar kártörténeti adatbázisban.