Range Rovert Hollandiából? Maga a pokol

2018.02.11. 07:15

Egy barátom, Valker Dávid, akinek egyébként korábban már teszteltük a V8-as Range Roverét, két barátjával kirepült Hollandiába, hogy lábon hazahozzanak egy képről szépnek látszó Range Rovert. Soft Dash kivitelt, olyat, amilyen a barátnak még sosem volt és régóta vágyott rá. Aztán, amikor odaértek, egy s más kiderült, például, hogy a fotók rózsaszín szűrővel készültek. Az ott pedig még csak a túra eleje volt, mert kicsit később alaposan nekiindult a lejtőnek a sztori... Olvassák, kacagjanak egy jót, hosszan, ahogy én is tettem, amikor megkaptam a levelet.

Feladó Valker Dávid

Címzett Csikós Zsolt

Dátum 2018.02.05.

Tárgy Hazahoztuk

 

Szia Zsolt,

hoztunk Range-et Miki barátomnak, de volt szívás, anyázás is.


Kirepültünk Eindhovenbe (Wizzairrel, ami már eleve rohasztó önmagában, de iszonyú turbulencia volt, ami engem speciel nem zavar, de Gábor, a szerelő barátunk életében először repült, ennyire ijedtnek még sose láttam, hófehéren ült a székben, ezért nem látszott az ujjain, hogy mennyire szorítja a karfát, mert már eleve azok is hófehérek voltak!) hogy bérautóval fel onnan Amszterdamig, az eladó munkahelyére. Amikor megláttam a kiszemelt autót, már tudtam, hogy gáz van.


Ennek az előzménye még az volt, hogy a kiút előtti nap délutánján hív Miki (akinek a VM-dízeles, zöld, 2 ajtós Range Roverét vezetted az LWB Range fotózásának napján, és aki már nem akar azóta dízelt), hogy baj van, hívta a holland eladó, hogy kigyulladt a műszerfalon az ABS- és a légrugóhiba-lámpa, csak a holland gondolta, azért szól. Ájájáj, b+, gondoltam, itt valami van a palacsintában, ha égnek a hibalámpák. Mert azok biztos nem most gyulladtak ki véletlenül, ráadásul nem egyszerre, tuti már ezer éve így van, csak most merte elmondani a paraszt eladó, hogy ne verjük meg, ha odamegyünk és meglátjuk.


Szóval, ilyen előzmények után megérkezünk, és látjuk, hogy az autó egy komoly 4 oszlopos emelőn áll, aminek beépített világítása van. Na most, normál helyzetben egy emelős alulról megtekintési helyzetnek persze örül az ember, ha épp 23 éves használt autót vesz, csak a mi esetünkben volt egy kis bibi: Miki folyamatosan kérte a fotókat az eladótól alulról is, aki mindenféle hülye indokkal, pl. „most nincs időm elmenni a szerelőhöz”, nem küldött.


Amikor megláttam, hogy simán meg tudta volna emelni BÁRMIKOR, és akár 4K-s HD-videót is csinálhatott volna az aljáról, diszkófényekkel világítva, tudtam, hogy szemétdomb az autó, azért kamuzott a bunkója. Aki amúgy egy több generációs holland volt, szóval nem egy tegnap a Balkánról vagy Afrikából érkezett újholland.


A megérzésem sajnos teljesen helyes lett; a rozsdamentesnek, kívül-belül gyönyörűnek hirdetett és e-mailben többször leírt autó sajnos tényleg egy okádék szemétdomb volt - esküszöm még a szerencsétlen pick-up Range Rover, amit ismersz, nálunk a telepen is jobb állapotban van. Ennek a szerencsétlen légzsákosnak a bézs bőr belseje össze-vissza szétrepedve, szakadva, cigi- és ázottkutyaszaggal körítve. A motortér szintén ocsmány, mondjuk ezt a fotókon láttuk. Alulról pedig - hát láttam már pár lelketlenül eladásra összegányolt autót, de ez a top 5-ben volt. A kedvenc kézműves megoldásom a korrózió okán szétrepedt középső kipufogódob pasztával és szilóval történt összeragasztási kísérlete. Persze nem sikerült, csak jó ocsmány lett, de legalább ugyanolyan pocsék lett, mintha semmit nem csináltak volna...


Miki viszont egy olyan autót szeretett volna, amin max. az elmaradt karbantartásokat és azok hozadékát kell bepótolni, és nyugodtan lehet használni pár évig. A másik kritériuma az volt, hogy pár év hirdetgetés után lett egy vevője a dízel Range Roverére, és úgy szeretett volna Soft Dash-t venni, hogy kb. ugyanannyiba kerüljön az autó, mint amennyit az előzőért adtak – mert persze így is többe lesz a hazahozatal költségeivel és a karbantartásokkal.


Az elsőnek megtekintett szemétdombért pár ezer euróval többet kértek, mint a rászánt keret, de az annyira borzalmas volt, hogy még ha ajándékba adta is volna az eladó, akkor se lett volna jó, részben mert a hazahozatala így is pénzbe került volna, részben mert Miki most akar Soft Dash-ezni, amíg még lehet, és be nem tiltják a régi autókat ilyen-olyan okokkal, nem pedig másfél év múlva. A hab a tortán a vezetettnek mondott szervizkönyv volt. Hogy is? Az autót eredetileg Connecticutban adták el (mérföldes is volt az órája), de a Carfax-jelentés szerint ott nem lakott egy évet sem, a szervizkönyvben meg skót és még nemtommilyen pecsétek voltak, tehát tiszta kamu volt az is. Így aztán a Kim Dzsongun fizimiskájára erősen hajazó hollandot szelíden lestriciztük és otthagytuk a francba. Miki tiszta ideg volt érthető módon, hogy ennyit utaztunk ezért a szarért, Gábor tiszta ideg volt, hogy akkor most repülővel kell hazamenni, én meg csak nagyon sajnáltam Mikit, mert tudtam mennyire szeretett volna egy ilyen autót, és tudom mennyire nehéz szerezni egyet, ráadásul jót, hiszen egy évig gyártották csak, és erdész üzemmódban pusztították ezeket is, mint a többit.


Beültünk egy kávézóba. Autoscout24.eu. Óriási szerencsénkre tőlünk háromnegyed óra autózásra egy (jellemzően 10 évnél régebbiekkel nem foglalkozó) kereskedésnél volt egy ugyanilyen Soft Dash. Még nagyobb mázlival Miki dízelével megegyező Ardennes Green színben, csak nem bőrösen, ahogy vágyott rá, hanem szürke szövetbelsővel. A kereskedő az égvilágon semmit nem írt az autóról, a hosszú ismertetőt hollandról angolra Google-fordítózva csak a szokásos "tévedés, elírás jogát fenntartjuk" szöveg jött elő. Miki régóta figyeli a hirdetéseket, tudta, hogy ezt legalább 3 hónapja hirdeti a cég, valószínű nincs túl nagy kapás rá. Felhívta, mondták menjünk.


Az odaút jól kezdődött, mert a széltől az útra dőlt egy fa az egyirányú utcában, Gábor erre még jobban beijedt a repülés lehetőségétől, Mikinek meg a hollandok értetlenkedve rosszalló csodálkozása közepette vissza kellett tolatnia egy jó darabon – gondoltam, ez az autónézés sem indul valami könnyen.


Odaértünk a kereskedéshez, szóltunk az eladónak, mondta, nyugodtan nézzük meg, nemsokára jön. Az autó a telep legszélén volt, láthatóan a kutyát nem érdekelte az elmúlt pár hétben, kb. a hasán ült, leeresztett légrugókkal, rögtön mögötte egy patakpart volt, így körbe se lehetett járni. Kívülről amúgy rendben volt, nagyrészt eredeti fényezéssel, meg pár, a 20 éves használat során előforduló elkerülhetetlen sérüléssel. Az orkán erejű szél miatt inkább beültünk, hiszen úgyis nyitva volt.


A szürke szövetbelső abszolút szép és vállalható állapotú (a feleségem kocsijáé ugyanilyen volt, de teljesen tropa), csak a váltókart meg a kézifékkart rágta meg kicsit valami öleb. Érdekes autó, megtaláltuk a szervizkönyvét és a kezelési utasítását is benne, eredetileg zürichi autó, a km-futása pedig a bejegyzések szerint valós. Amiért külön irigy voltam, a svájci gazdi inkább a praktikumot kereshette a luxus helyett, a szövetes ülések így kézzel állíthatóak (utálom az elektromos üléseket, és a Range Roverekben sajnos jó pár hiba forrásai is tudnak lenni), a belső tükör pedig a hagyományos fajta, nem a fényre sötétedős baromság, ami már sose működik, de legalább átkattintani se tudod este.


Mire kigyönyörködtük magunkat, előkerült az eladó is a kulccsal, s mivel Mikinek tetszett, amit addig látott, Gábor kijelentette: ha beindul az autó, és fék is lesz rajta (Wabco elektromos szervójú fék...), ő már foggal is hazahúzza, csak repülni ne kelljen soha többet.


Szimpatikus lehetett Gábor az autónak, mert úgy beindult, mintha két perce állították volna le (pedig nem), és fék is volt rajta, így előredöcögtünk a telepen - mert a légrugók persze nem csináltak továbbra se semmit. Azokat meg mi lelte? A kereskedésnek volt egy jól felszerelt szervizrésze is, ott fel tudtuk emelni. Alulról is vállalható, kb. mindenhol megindult már a felületi rozsda, de semmi komoly, amit pár nap drótkorongozás ne tudna 100%-ban eltüntetni, és megfelelő festékekkel újabb 25 évre konzerválni.


Láthatóan a szervizkönyv bejegyzéseinek megfelelően karban is tartották folyamatosan, csak az utolsó pár, Hollandiában töltött évben kezdett kicsit lepusztulni, de egy 3-4 napos nagyszerviz egyből gatyába rázná. Alulról nézve, még észrevettünk pár bénán, narancsosan helyrehozott sérülést (nekitolhattak bevásárlókocsit meg ilyenek), aztán visszaengedtük az autót a földre. Ami kicsit aggasztó volt, hogy a motor ugyan járt, és még a Wabco-fék is működött, ám semmilyen más elektronika nem csinált az égvilágon semmit. Az hagyján, hogy a légrugó nem, de az ablakok se mentek, a lámpa se kapcsolt, csak a műszerfalon égett nagyjából az összes kontroll-lámpa - úgy nézett ki mint halottak napján a Farkasréti.


Tanakodunk, mi legyen, Gáborral azon az állásponton voltunk, fura, hogy semmi se megy, így valószínűleg valami hülye, bagatell probléma lesz a háttérben, amit inkább megtalálni lesz nehéz, mint megjavítani. Miki ezen felbátorodva, meg hogy az autó tényleg elég szarul festett ebben az állapotában, bemondta a hirdetési ár felét. Az eladó rávágta, hogy neeem, ezt meg se kérdi a főnöktől. Miki kicsit unszolta, hogy kérdezze csak meg, mert láthatóan mi lehetünk az első érdeklődők 3 hónapja. Ez hathatott, mert el is ment megkérdezni, aztán visszajött, szó sem lehet róla. Közben Miki elmondta, hogy ennél többet azért nem adna érte, mert amit rá kell még költeni, a végén annyiban fog megállni így is, mint amennyit a szépen helyrehozott, karbantartott másikért kap. Így aztán elbúcsúztunk és visszakullogtunk a bér-Nissanhoz. Miki elkezdte foglalni a jegyet haza, Gábor egyre fehérebben nézte a szél által helyéről épp kiszakadni készülő, üres zászlórudat. Majd Miki felpattant, hogy ő azért még egyszer csak megkérdezi, ha nem is annyiért, amennyit elsőre mondott, de komoly alkuval odaadják-e a kocsit. Bent volt vagy 20 percet - Odaadták-e neki vagy sem?


Oda. Nagyjából a másikért kapott összegért, de így is megérte, mert az autó szép, nem igényel felújítást. Lehetett volna keresni másikat, de még egy-két ilyen eredménytelen út, és mindjárt drágább lett volna bármi másnál. Miki pedig nagyon ügyesen, azzal érvelt az eladónak, hogy lehet, hogy X áron beszámították, és most nem akarják ennél olcsóbban eladni, de a másikon, amibe ezt számították be, nyilván kerestek. Ráadásul ha Hollandiában adják el, le kell vizsgáztassák, ahhoz pedig, hogy itt egy vizsgán átmenjen, sok ezer eurót rá kell költsenek. Akkor meg nem egyszerűbb egy kis buktával megszabadulni tőle, és mivel messze visszük, még a szavatosság miatt se kell hogy fájjon a fejük?


Csak még haza kellett jutni valahogy a kis aranyossal - amiben áramnak sok nyoma nem volt. Miki elment intézni a papírokat, nekünk megengedték, hogy a műhelyükben hozzákezdjünk az autó életre pofozásának. Gábor attól félt, hogy a generátor halt meg, de a biztosítéktábla ellenőrzésével kezdte - majd eszméletlenül el is kezdett nevetni. A generátort ennél a szériánál már szerencsére egy 100 amperes biztosíték védi, valami szerencsétlen pedig, úgy tűnik, megpróbálta bebikázni a motort, csak fordított polaritással. Ugyan vettek a kocsiba vadiúj Bosch Silver akksit, amitől be is indult, de tovább már nem keresték, mi lehet a hiba. Mivel ilyen spéci fajta, lábas biztosítékot nem tudtak adni, jobb híján egy vastagabbra sodort kábeldarabot tett a helyére Gábor, amitől csodák-csodájára egyből életre kelt minden - a légrugó és a kódot kérő rádió kivételével.


Egyszer csak szépen járt a motor, az össze kontroll-lámpa elaludt, még a légrugóé is, Gábor el is kezdte ellenőrizni a biztosítékokat a kormány alatt, mire eszembe jutott, hogy biztonsági megoldásként nyitott ajtókkal le van tiltva a rugó működése. Az ajtókapcsolót benyomva egyből normál magasságra emelte magát az autó. Ekkor elmentem szólni Mikinek, hogy jobb lenne, ha sietnének, mert még mindig töltik a papírokat, mi viszont már megjavítottuk az autót.


Mivel várnunk kellett, kicseréltük az egyik kiégett fényszóróizzót elöl, Gábor kicserélte a gyári kazettás rádió biztosítékát is, ami szintén elszállhatott a bikázásnál, én felcsavaroztam Miki próbarendszámait, s elmentem szólni neki, hogy most már tényleg ne tököljenek ennyit, mert útra kész az autó.... Az eladó srác hátrajött velem a holland rendszámokért, aztán nagyon vicces fejet vágott. Láthatóan nem hitte el, hogy az autó rugózása a helyén, ég a lámpa, stb.


Az autó holland forgalomból kivonásának feladatát rátolták Mikire, azzal sajnos jól el is ment az idő, így csak 18.00-kor tudtunk elindulni, vissza Eindhoven felé, a bér-Nissant visszavinni, amit Miki vezetett, a Range-et meg Gábor avatta fel a forgalomban. Szépen ment, egy kis idegességgel a motorból, először 80-nal, majd már 100 km/h-val toltuk, de e fölé nem mertük hajszolni, mégiscsak, ki tudja, mióta állt ott. Kicsit rázkódott véletlenszerűen, de legalább a fékek jól fogtak. Kiálltunk tankolni, tettünk bele 30 litert, de nem többet, nehogy felül kilötyögjön, ha valami ereszt, meg legalább lássuk, a mutató működik-e, aztán mentünk tovább. Ahogy szaporodtak a kilométerek, úgy múlt el az idegesség a motor járásából, az injektorok kicsit le lehettek ragadva, örült a rendszer a friss benzinnek. Eindhovenben visszavittük a Nissan-dögöt és megálltunk vacsorázni.

Érdekes város, egy ismerőssel mentünk körbe, aki mesélte, hogy amikor odaköltözött pár éve, akkor tiltották ki a forgalmat a belvárosból, ami ott kb. olyan, mintha Pesten az V. kerületbe nem lehetne többet autóval bemenni.


Este 9-kor végeztünk, indultunk tovább. Eredetileg úgy gondoltuk, egyből hazajövünk, hisz ha hárman vagyunk, akkor egy vezet, a második szóval tudja tartani, a harmadik még mindig kényelmesen tud aludni, de aztán inkább a realitások talaján maradtunk, hisz aznap hajnali háromkor találkoztunk reggel, hogy taxival kimenjünk a reptérre, ezért jobbnak láttuk, ha Frankfurt előtt megállunk aludni pár órát. A nagyjából háromórás út alatt semmilyen új problémát nem produkált az autó, Gábor után Miki vette át a volánt, engem nem engedtek vezetni, mert még Eindhovenben elaludtam, miközben valami kérdésre válaszoltam épp...


Miki, hol elérve a maximumként szabott 120 km/órát, hol visszalassítva 90-re, folyamatosan próbált rájönni, hogy a furcsa, időnként kialakuló rázkódásért vajon a kerekek kiegyensúlyozatlansága-e a felelős, vagy inkább a gátlót vannak-e oda, esetleg a kettő együtt. El is döntöttük, hogy másnap reggel azzal kezdünk, hogy keresünk egy gumis műhelyt, és újracentríroztatjuk a kerekeket.

A másik fontos kérdés a gyári kazettás magnó működésre bírása volt – áram ugyan volt benne, de biztonsági kód nélkül nem tudtunk továbblépni, így hiába hoztunk átjátszókazettát, kénytelenek voltunk az én egy szem, ciripelő Bluetooth-hangszórómat hallgatni, ami sajnos nem az audiofil mennyország.

A kódot tartalmazó kártyát sajnos nem találtam a szervizkönyben, így maradt a találgatás – az 1111 nem működött, egy elrontott kód után meg 60 percet kell várni, mire újra próbálkozhatsz, addig csak vonalakat mutat a kijelző, így ki is kapcsoltuk, majd próbálkozunk később. Gábor azon morfondírozott, talán ki lehet iktatni a kódos memóriát a rendszerből, majd a szállodában megpróbálja.

Éjfélre el is értünk Frankfurt fölé, az autó enni kért, így amíg megtankoltam, Miki keresett szállást, és a szállodáig hátralévő 12 kilométeren végül én is vezethettem az autót. Jó alapnak találtam, ugyan éreztem, hogy a karbantartás ráfér, de biztos voltam benne, hogy rendben hazavisz minket. A rádiót szerencsénkre nem rögzítték a helyén, így óvatosan ki tudtuk szedni szerszámok nélkül is. Aztán eltettük magunkat másnapra.


A reggelt Gábor a rádió kinyitásával kezdte, de a memóriaegység olyan mélyen volt benne, a kazettalejátszó meg minden alatt, hogy spéci műszerész-szerszámok és pár nyugodt óra híján esély sem volt eljutni odáig – így visszarakta a fedelet, maradt a ciripelő, ha zenét akarunk hallgatni. 8 után indulás tovább, a modern netes navigációknak hála egész gyorsan találtunk gumist az autópályához közel, így amíg az autót a profi műhely gondjaira bíztuk, mi átmentünk a szomszéd áruházba útravalót venni. Gondoltuk, mire végzünk, ők is ugyanúgy. Meglepetés: ők sajnos gyorsabban végeztek – az autóra talán a kereskedő, talán az előző tulaj nemrég a gyáriak helyett vadonatúj Mach 5 felniket rakott, amik jól álltak neki, csak sajnos mivel a közepükön átmegy a kerékagy, akkora luk van ott, hogy a profi gumisnak nem volt hozzájuk adaptere, hogy a centrírozógépre tudja tenni, így sűrű elnézések közepette továbbküldött minket.


Hogy kihez mehetnénk, arra nem tudott tanácsot adni. Így okostelefonok ismét elő, kerestünk arrébb egy másik gumist. 15 perc autózás alatt el is értünk a városkába - a címhez érve a gumis az út másik oldalán volt, mondtam is Gábornak, hogy itt kellett volna befordulni, de ő inkább ment még kb. 70 métert a következő keresztutcáig, mert csak ott szaggatták meg a záróvonalat. Ezt nagyon bölcsen tette, mert akkor már ki tudja, mióta követett minket egy szürke Sprinter, a visszakanyarodás után bekapcsolva a szirénáját. Így pont a célunk kapujában kaptunk rendőri ellenőrzést... Miki ráadásul előző nap mesélte, hogy egyszer Hollandiából jövet, hogy szedték darabokra az autóját a német rendőrök, kb. hasonló távolságra és időre a határ átlépésétől, most ráadásul még P rendszám is volt az autón, így a múltbeli tapasztalatok és a rendszámról szóló totalcaros cikkek miatt kíváncsian vártuk, mi történik.


Mindhármunk papírjait elkérték, és az autó papírjait is, majd visszavonultak a Sprinterükbe. Mivel nem kérdezték, honnan jövünk, csak reménykedni mertünk benne, hogy nem néznek kábszerfutárnak, és nem kell hamarabb megismernünk az autót a kárpitok alatt, mint szeretnénk. Aztán az egyik rendőr kipattant (utána egy kollégája), és az alvázszámot akarta az autón megnézni, én meg már kezdtem gondolkodni, hogy mit teríthetnék a szakadó esőben a földre, hogy megkereshessem az alvázon a számot, mert nem emlékeztem pontosan, melyik keréknél is kellene lennie, de a rendőrnek szerencsére elég volt a szélvédő mögé ragasztott táblácska is, így kiderült, az volt a legfőbb baja, hogy Miki véletlenül az egyik 3-ast 5-ösnek írta az adásvételiben (vagy fordítva, mind1), így, hogy megvolt végre a helyes szám, visszament a buszukba, gondolom, ellenőrizni, hogy lopott-e a jószág, közben a másik rendőr ottmaradt, és megnyugtatott, hogy minden rendben van, a kolléga kicsit túl precíz.

Említett kolléga 2 perc múlva vissza is adott minden iratot, mi meg végre átléphettük a cél kapuját, miközben Miki megjegyezte, hogy ezek szerint a próbarendszámmal a hírekkel ellentétben a német hatóságoknak nincs baja – legalábbis ennek a csapatnak. A gumis műhely az előzőhöz képest egyáltalán nem tűnt profinak, lepusztult volt és koszos, a kételyünket tovább növelte, hogy az állományt képező két szaki épp a kompresszort szerelte. De megnyugtattak, hogy 20 perc múlva kész, és tudnak tovább dolgozni. Kicsit elgondolkoztunk, hogy menjünk-e tovább, de inkább úgy döntöttünk, maradunk, ha a kereket a centrírgépre tudják tenni. Megkértük őket, tegyék már meg, hogy megmérik a lukat a kerék közepén, hogy van-e hozzá adapterük, mire a főnöknek tűnő, kis fürge szemű emberke utasítására a nyugdíjkorhatárt súroló, tagbaszakadt szaki nagy cöccögve kijött egy colstokkal, megmérte a lukat, majd duzzogva dünnyögött valamit, amit inkább tűnt igennek, mint nemnek... Így maradtunk, és mivel az eső továbbra is szakadt, belülről nézegettük az autót, hogy hogy lehetne a lógó tetőkárpitot megjavítani, mi történhetett a váltógombbal, majd Miki elővette szervizkönyvet lapozgatni, és ekkor megtalálta az elejében a tulaj és az autó adatai fölé írva a rádiókódot!


De a rádió bekapcsolás után továbbra is csak vonalakat írt ki a kijelzőjére, gondoltuk, a kiszedéstől-berakástól tönkremehetett. Végül letelt a 20 perc, de a szakik még nem szóltak, hogy mehetnénk – bementünk megkérdezni mi újság, de megnyugtattak, hogy minden jól halad, már csak pár perc, így visszaültünk, dumáltunk, ettünk, ittunk, és végül majdnem 50 perc várakozás után be is állhattunk a Range-dzsel. A dolgok sajnos nem haladtak gördülékenyen, először alig tudta megemelni az emelőjük az autót, mert nem töltött még fel a légtartály, majd jött a szokásos Rover-kerékcsavar mizéria – a Rover csoport ebben az időben olyan kerékcsavarokat használt, hogy a hétköznapi 27-es csavarra rátettek egy rozsdamentes, a csavar formáját teljes egészében követő díszkupakot. A személyautóknál ezt egy spéci szerszámmal le lehetett szedni, de a Land-Rovernél például nem, mert az alja vissza van peremezve, és ettől válik izgalmassá a kerékcsere. Mert a 28-as dugókulcs így épphogy rámegy nagyon-nagyon passzentosan, ha még nem gyilkolták szét a csavart légkulccsal, a 29-es meg elforog rajta. Ezen az autón sajnos minden keréken látszott, hogy addig tépték légkulccsal a csavarokat, míg kb. minden díszkupak megforgott a csavaron. Rájöttünk: az előző műhelyből is lehet, inkább ezért hajtottak minket tovább. Így minden szem a nyugdíjkorhatár közelében járó szakira szegeződött, aki láthatóan nem értette, hogy miért nem megy fel se a 27-es dugókulcs, se a 28-as, a 29-es meg elforog rajta.


Segítő szándékunk jeléül, na meg persze, hogy még aznap hazaérjünk, mondtuk, hogy 28-as lesz az. Hitte is meg nem is, de elkezdte rákalapálni, közben valamit motyogott lengyelül, amiben picsku matrka meg angielszki volt, a többit nem értettük... Bedugta a légkulcsot, és brrrrr, forgott is vagy 5 másodpercet, mert megint elfogyott a levegő a tartályból. Itt kezdtünk kételkedni, hogy éjfél előtt hazaérünk. Pláne, amikor végül sikerült leszednie az első csavart, de az beleszorult a dugókulcsba, és a szaki nekiállt kalapáccsal kiütni, Ezt a koreográfiát mind az 5 csavarral eljátszotta, közben egyre cifrább szidalmakat nyomva. A centrírozást legalább becsületesen megcsinálta, de a munkatempójáról továbbra sem tudtuk eldönteni, hogy mindig ilyen sebességgel dolgozhat, vagy külön nekünk lassítósztrájkol, hiszen még szóltunk is neki, hogy sürgős lenne befejeznie az előttünk álló hosszú út miatt.


A második kerékkel is elkezdett küzdeni, de azon már annyira szétment az egyik kupak, hogy nagykalapáccsal akarta ráverni a dugókulcsot. Akkor szóltunk, hogy inkább nem kéne. Erre mondta, nem tudja leszedni. Így kerestünk egy vágót a szerszámosláda tetején, és már elkezdtük volna levágni vele azt a hülye kupakot, de inkább kivette a kezünkből a szerszámokat, és levágta ő. Mindjárt rá is ment a 27-es dugókulcs - a legnagyobb kényelemben, lehetett tovább haladni a munkával.


A kapun behajtástól számítva egy röpke két óra múlva el is készült a négy kerék centrírozása, egyébként mindegyikről hiányzott hol több, hol kevesebb súly, így legalább volt értelme kivárni a szakit, nyugtattuk magunkat. Végül lelkiismeretesen meghúzta az összes kerékcsavart nyomatékkulccsal, így megnyugodtunk, hogy ha defektet kapnánk, legalább lesz esélyünk meglazítani a csavarokat, így folytathattuk utunkat. Az autó jobb lett, kevésbé rázott, de továbbra sem szűnt meg teljesen a véletlenszerű vibráció, így a 120 km/órát csak alulról nyaldostuk. A rádiót bekapcsolta Miki, hátha észhez tért, de az továbbra is vonalakat írt ki, pedig már kétszer hatvan perc is eltelt az előző bekapcsolás óta, a kezelési könyvben pedig azt írták: az elrontott kód után 60 perccel megint lehet újra próbálkozni.


Az eső egyre jobban szakadt, az ablaktörlő lapátok pedig már az út kezdetekor se takarítottak valami fényesen, de ekkora már maga a lapát gumija is kezdett leszakadni, ezért jobbnak láttuk újakat keresni a következő benzinkúton. Okostelefon- és tablettartóból, 12 voltos kávéfőzőből, valamint drónokból óriás választék volt, de ablaktörlő, na, az nem volt egy sem, így csak tankoltunk, és mentünk tovább. Az eső miatt nem is bántuk a 100-120 közötti sebességünket - ha mehettünk volna, se lehetett volna gyorsabban az esőtől. Szerencsénkre a következő kút egy nagy kamionparkolós, Autohof-monstrum volt, ahol még válogathattunk is a különböző lapátok közt, és az újak felszerelése után nyugodtan mehettünk tovább.


Én vettem át a volánt, az első fékezésig minden úgy tűnt, rendben van, de lassításra az autó elkezdett erősen jobbra húzni – mint kiderült ez csak nekem volt új, a többiek már meg is szokták. Kikövetkeztettük, hogy valószínű a baloldali ökölfej (amiben a gömbcsukló van a merev tengely végén) elkezdhette elengedni a zsírt, és ez rontja annak az oldalnak a fékhatását. Így még óvatosabban vezettem tovább. Onnantól eseménytelenül telt az út, s este 10 óra környékén léptük át a határt. Kicsit aggódtunk, nehogy a Tatabányától elképesztően gödrös-göröngyössé váló autópályán valami leessen-lelazuljon, de az autó végül a sebességünk miatt külső sávba száműzve is remekül vette az akadályokat, nemhiába terepjáró.


Aztán Bicske magasságában egyszer csak kiírta a rádió, hogy Code In, mivel Mikinek eszébe jutott, hogy mi van, ha a 60 percet úgy kell érteni, hogy ez alatt végig be kell kapcsolva legyen a rádió, így bekapcsolta egy órával korábban. Jó volt a megérzése. Így az út alatt még a hifit is ki tudtuk próbálni, le is játszattam Grammatiktól a Victory-t, (https://www.youtube.com/watch?v=EOr2gOS5-kQ ), az passzolt a legjobban ahhoz a pillanathoz, amikor az utolsó, nem működő része is életre kelt az autónak. Úgy tűnt, tetszik neki az új hazája...

(Ui.: Azóta Miki szétszedette a Range-et, persze kiderült, hogy van több baja is, mint gondoltuk, de melyik öreg autóval nincs ilyen? Például a rozsdahiány nem egészen igaz, mert a taposót már most látjuk, hogy minkét oldalon lakatolni kell. Sebaj, itthon van.)