Hop-hop! Vigyázzá’! Látják, ezzel a két kifejezéssel már nagyjából túl is estek a tóparti horgászat szótárának egyharmadán. A hop-hop leginkább az etetőkosarat (ez egy vastag drótból hajlított, vagy finomdrótból fonott kis kosárka, amit adott távolságba, általában a horog fölé szerelékezünk) piszkáló kisebb-nagyobb halakat jelenti, melyek a parton az idegesen meg-megránduló kapásjelzőt eredményezik. A vigyázzá’ ellentétben azt a határozott húzást, amit a horgot felkapó hal produkál, amikor elindul vele megriadva. (Iván készül egy horgász-szótárral, valószínűleg ma még megírja, feltéve, ha sikerül elzavarnom a botokról be a CX 5-ös Mazda amúgy irodai kényelmű bőrüléseibe, melyek felforrósodása ellen a szélvédőre terített törölközőkkel védekezünk.)

Ez persze nagyon-nagyon leegyszerűsítve írja le azt a komplex dolgot, amit a horgászás jelent. Tucatnyi szereléktípus, ezerféle módszer és ezek tetszőleges kombinációi adják a tuti receptet és megoldást. Minden horgász tud ilyeneket és a vízparton aztán mindenki okos lesz, mint a Kossuth rádió délben, de az igazság csak az, hogy két lehetőség van: vagy jön a hal vagy nem.

Nos, nekünk tegnap éjjel jöttek. Jöttek és csak a hely rendezettségét és a társaságot, a halgazdákat valamint az itteni horgász-szövetséget dicséri, hogy a jóformán csak ismerkedési célból elkövetett – alig pár órás – horgászat alatt is minden botunkra fogtunk halat, ráadásul öt különböző félét.

Ahogy leszállt az est és lassan felkúszott az égre a sárgás telihold, elcsitult a víz. Ilyenkorra már lezajlott a rablás, amit a ragadozóhalak művelnek partközelben és a békák veszik át az uralmat, melyek csak akkor kussolnak be egy-egy percre, amikor megjelennek a siklók vagy átsuhan a tó felett hatalmas, fekete árnyként és csendben egy-egy bagoly. Igazi lopakodó amúgy, a szárnysuhogását is alig hallani, de hatalmas egy madár.

Szóval a rabláshoz visszatérve érdemes megfigyelni, hogyan zajlik. A süllő (amit mifelénk csak fogasnak hívnak) nagy zajjal vadászik. Ki-kicsap a vízből, néha ezüstösen villan egyet torpedószerű teste, a kishalak pedig pánikszerűen menekülnek előle sűrű rajokban. Ellenben a csuka csendes, lopakodó vadász, csak akkor veszik észre, amikor már jellemzően késő, foltos-zöldesbarna teste remek álca neki és úgy csap le, mint a villám. Egy nagy csapás és vége, csak annyi látszik, hogy hirtelen lett egy félkör a vízen és valami örvénylett. Na utóbbit láttunk tegnap, de nagy bánatunkra nem lehet még ragadozóhalra menni, úgyhogy csak szemmel kísértük végig a – szerintem – legszebb hazai ragadozóhal vadászatát.

Elmerül az ember az efféle apróságokban, mert van rá idő, estére már egyértelműen közepesen nehéz szerelékkel dolgoztunk, a kishalas mókázás remek dolog, mert fenntartja az érdeklődést, sőt, a keszegek között már szépnek számító 15-20 centis példányokból is fogtunk vagy tízet, de igazából a rendes hal másképpen viselkedik.

És jöttek is a rendes halak, nagy-nagy örömünkre, mert ami már a 10-12-es horgot (hopp, miközben itt tartottam a mondatban, Iván fogott egy gyönyörű szép sügért, amit macerás pucolni, sokan nem is szeretik. Pedig remek sporthal, mert hatalmas szájával lecsap, mélyre nyel és nem baszakodik: viszi a zsákmányt, mint a szél), szóval ami már az ekkora horgot felkapja kukoricástul, az már nem lehet túl kicsi.

A sort egy csaknem egykilós ezüstkárász kezdte meg, ez a sárga, ananászos kukoricára jött és a közepesen megfontolt halak közé sorolom fejben. Nem hebehurgya, mint a már említett sügér, de nem is olyan óvatosan megfontolt, mint a ponty. Ez a kicsi botra jött, amely ugyan nagyon könnyűre volt szerelve (a kicsi etetőkosár bőven elég, külön ólmozni nem szoktam ezt a 160-centis kétrészest a kicsi, harmincas orsóval), de ettől függetlenül egy erős botocska, pedig legalább húsz éves. Alapvetően pergetni (idefelé blinkerezni ) szoktam vele valami jó kis Mepps-villantóval, de beválik állóvízen is, csak nem kell tőle sokat várni. Kábé 8-10 méterre volt bedobva, amikor a kárász piszkálni kezdte.

Inkább több, közepes kis húzással variált, alapvetően hamarabb felszippantja a kukoricát, mint a ponty, ráadásul nem volt nehéz dolga az aprócska horoggal. Ettől függetlenül 15-20 percig szívatott, de amikor a ruhacsipesz (a sötétben hirtelen nem akadt más kapásjelző a kezem ügyébe) koppant a boton, akkor be kell neki vágni gyorsan, mert szempillantás alatt képes kifordítani a szájából a pici horgot. Jellemzően nem nyeli mélyre a csalit, általában a szája szélébe vagy a szájpadlásába akad be, ezért nem is célszerű emelni a vízből, hiszen könnyen kiszakítja magát és lelécel.

Rendes hal, mert húz és menekül a nádas felé, de nem becsapósan, mint a sügér, azaz nem érezzük nagyobbnak, mint valójában. Ki is jött szépen, megköpködtük, visszaengedtük. Alig kicsivel később meglett az első ponty is, de a lényeg csak később jött!

Aztán gyors egymásutánban elbaltáztunk két nagyobbacska halat is. Mindkettő partközelben volt már és mindkettő alá már be volt készítve a merítőháló, de beemeléskor elszabadultak, pedig ígéretes fogásnak tűnt mindkettő. Fogyott az idő, éjfélkor le kell tenni a botot itt, az a szabály és bár ellenőr észrevétlenül ide nem tud jönni, de a becsületünk szigorúan betartatta velünk ezt a limitet.

Iván az elszalajtott kapás után szerelt, ilyenkor a másik mindig a botokat figyeli (külön cikket lehetne írni arról, hogyan kellene lepakolni a parton, hogy ne legyen útban semmi, mégis minden kézügyben), ez voltam én. Az Iván botján egy félig felhúzós, majd egy határozott rántás és már vitte is: hű, ez derék dolog, rácsaptam rögtön, a könnyű matchbot ilyenkor becsapós, mert nagyon hajlik, de megvolt és küzdött ide-oda. Nem húzott nagyon, de ficánkolt, valami olyasmi lehetett, mint egy GT86-os Toyota a szerpentinen, nem erős, de fickós, Iván megmerített és egy csodaszép compó lett belőle. Gyönyörű hal, milliónyi, nagyon apró pikkelye van és a napfényben olyan sokféle színű, hogy olyat még az Alfa Romeo- fényezőműhelyben sem láttak. Rendkívül nyálkás, de ízletes és formás hal.

Ránéztünk az órára: fél tizenkettő, ajaj. Gyorsan bedobtunk még, Iván csontival, én maradtam a sárga kukoricánál. Csend, csend, semmi. Ilyenkor az ember meredten nézi a kapásjelzőt és próbálja elképzelni, mi történhet a víz alatt. Az etetőanyag kiázik, terül, szaga van és jön a bajszos turkálni.

Pöcc, pöccpöcc, apró pöckölések a zsinóron, óvatos, tapogatózó húzások. Ez ponty, nem kapkodja el. Innentől fogva türelemjáték az egész, a kezdő horgászok rontanak, mert hajlamosak kikapni a botot a vízből mondván: már leette róla, de nem, a kukoricát nem lehet csipegetni, azt fel kell szippantani és vinni kell. Csontiból-gilisztából lehet le-lecsípni, de a kukorica kemény és nem ázik szét sem.

Megint húzás, engedés, húzás, BANG! Indult a bot, kapott Iván utána és látszott, hogy a hal azonnal megindul a nádas felé. Erősnek tűnt, hoztam a szákot gyorsan (előtte kihúztam a saját botom, mert ilyenkor nincs is nagyobb bosszúság, mint hogy a másik botba beakadva úszik el a zsákmány), álltam bele a mocsárba és a sporttárs okosan, óvatosan, oldalról húzva szépen, alig öt perc alatt beterelte a szákba az első, igazán halnak nevezhető, kábé másfél kilós, szép pontyot. A sátorban szundikáló Janit azért még felüvöltöttük, hogy hozza a gépet, jött is Jánosunk fújtatva, mint egy gőzmozdony és hopp, meglett, amiért jöttünk.

Elégedettek voltunk, be is fejeztük tegnapra és bevackoltuk magunkat a tetősátorba, amelyről csak reggel derült ki, hogy emlékezőhabos matraca van, így akár jót is aludhattunk volna, ha a békakórus a nagy kufircolás közepette hagyott volna rá időt. Így valamikor hajnali négy körül aludtunk el csak, de hét órakor már nem bírtunk magunkkal és lemásztunk. A tegnapi tíztojásos, szalonnás, kolbászos-hagymás update és a pár doboz Staropramen meghozta gyümölcsét, szerencsére a pottyantós messze van, de utána jól esett megmosakodni egy üveg ásványvízben.

Koncz Jani, ez a vidéki ember rácáfolt a faluhelyen korán kelnek -legendára, mert csak akkor volt hajlandó kidugni az orrát a sátorból, amikor rázendítettem a Folsom Prison Blues-ra a feje felett. De micsoda fej volt az! Megért egy képet.

Ma végigtoljuk az egész napot itt, ezen a csodás helyen, lassan összeütök valami reggelit, a szót pedig átadom Ivánnak, aki eközben egyre-másra húzza ki a harcias sügéreket pár méternyire tőlem.

(Pista)

Maradt még bennem az esti kalandokból: a lefekvés előtti utolsó ponty nagyon határozottan kapott, szépen egyenletes tempóban húzta ki a damilt – a kapkodós, ideges rángatás a kis halak sajátja, a termetesebbek méltóságteljesen és határozottan mozognak. A bevágás ült, majd cikk-cakkban jött kifelé, kereste az akadókat, ahová bemenekülhet. A parttól tíz-tizenöt méternyire van is bent egy rőzsehalom, én pedig pont azon túlra horgásztam, nagyon kellett figyelni, hogy ne tudjon oda bejutni, ugyanis akkor garantált a szakítás. A Pista úgy emlékszik a fárasztásra, hogy öt perc volt, számomra viszont ugyanúgy lelassult az idő, mint amikor motorral esik az ember – az aszfalton csúszva minden másodperc tízszer többnek tűnik, komplett eszmefuttatásokra van közben idő. Ugyanilyen felfokozott állapotban telt a fárasztás is. Az előző pontyom amiatt ment el, hogy felhúztam a víz felszínére, és ott csobogva ki tudta rázni a horgot. Amatőr hiba volt, a másodiknál már gondosan figyeltem, hogy a víztükörrel párhuzamosan tartott bottal tereljem. Mivel a tó sekély, nem olyan könnyű mélyen tartani a halat. Amikor már szinte a lábunk előtt mozgott, és Pista begázolt az merítőhálóval, akkor lazítottam egy keveset a féken – ez az orsó része, ami erős húzásra engedi lehúzni a damilt. Finom szerelékkel horgászom, hajszálvékony zsinórral, a partnál megugró ponty pedig könnyen eltépheti. Meg is ugrott kétszer, érezte a szákot, de a vékony, rugalmas bot szépen kimozogta a kitöréseket, majd Pista biztos kézzel, profin merítette. Nagyon szép, egészséges tőponty volt, gyors fotózás után visszaengedtem, koccintottunk rá, majd elvermeltünk aludni.

A békák engem speciel nem zavartak – légifolyosó alatt nőttem fel, egy kis kuruttyolás egyáltalán nem zavar. Mire elpakoltunk a parton, már egy óra felé járt, az elmúlt hetekben folyamatosan korán keltem, nem kellett nagyon altatódal ahhoz, hogy belesüppedjek a tetősátor matracába. Nem túlzok, kényelmesebb, mint otthon. Nem is nagyon sikerült hét előtt kimászni, ha a helyi horgászok nem kezdenek szállingózni, szerintem még most is fent horpasztanék.

Reggel gyors etetés – hat kövér gombóccal megszórtam a rőzsés akadó szélét, majd könnyű úszóval elkezdtem vallatni a vizet. Jöttek is sorban a kisebb nagyobb vörösszárnyú keszegek, szinte minden bedobásra jelentkezett egy, sokszor meg sem várták, hogy a csali leérjen a fenékre. A méréseim alapján olyan 1,5 méter ott a víz, ez már elég ahhoz, hogy egészen nagy, torpedószerű pontyok is túrogathassanak ott. A kis keszegek a ragadozókat is odavonzották – a két szebb sügér sem véletlenül járt arra. A legdöbbenetesebb mégis az volt, amikor húztam ki az apró vörösszárnyút, és az egyik pillanatban elnehezedett a bot, és őrült vehemenciával megindult a nádas felé. Pár másodpercnyi küzdelem után ismét könnyű lett, az apró horgomon pedig ott fityegett a megtépázott keszeg. Kifelé húzva ugyanis rárabolt egy csuka, ami éles fogazatával fel is hasította a kis szerencsétlen oldalát.

Ahogy megy felfelé a nap, elülnek a kapások is – így lesz időm reggelizni és megírni a horgász-magyar szótárat, ami a halak iránt kevésbé érdeklődő olvasóinknak jelentősen megkönnyíti majd az események követését.

(Iván)

Míg ez a két elvetemült koránkelő a telephelyen szöszmötölt, én a reggeli kávém után (köszi, Pista!) felfedeztem a környéket. Tényleg idilli helyen vagyunk: megművelt gabonatáblák váltakoznak rétekkel, legelőkkel, erdőkkel, és a hullámzó táj közepén, mint kagyló belsejében a gyöngyszem, ott ragyog a kis tó, aminek a felső vége összeér a buja erdővel. A helyi horgászokkal beszédbe elegyedve (gyanakvó tekintettel nézték a gyermeknapon begyűjtött, neonzöld csillámfaszláma-tetkómat) megtudtam, hogy négy kiló fölött kezdődik itt a hal, de akkorát délelőtt 11-ig ma még ők sem fogtak. Aztán egy bácsival találkoztam, aki már tizenöt éve jár át Bánrévéről, egyesületi tag is, imádja a környéket. Kis Matiza mellett üldögélve szidni kezdte a motorosokat, én meg diszkréten elhallgattam, hogy az egyik ördögfióka épp a túlparton horgászik.

Egy gyönyörű mezőn át felkapaszkodtam a dombtetőre, ahol egy bükkerdő kezdődik. Ahogy a két világot elválasztó határvonalon átlépve a vastag törzsek közé értem, azonnal átugrott előttem az úton egy jókora szarvas, úgy megijesztett, hogy azonnal elkezdtem rémeket látni, ebben a sorrendben: vaddisznó, medve, mérgeskígyó, oroszlán, boa, orrszarvú, és végül, de nem utolsósorban Alien versus Predator. Mennyivel jobb lett volna ide is a Mazdával jönni – gondoltam, majd visszabattyogtam a csapathoz, hátha készül így dél körül a reggeli, de ezek csak horgásznak, horgásznak, és horgásznak, és az se tántorítja el őket, hogy keszegeken kívül mást most nem nagyon fognak. Na, ki fog reggelit készíteni?

(Jani)

Hirdetésblokkolóval néznéd éppen a Totalcart, és ettől mi éhen halunk.

A TC olvasása ingyen van, de a működtetése nem: szerzőink és családjaik táplálkoznak, és ami fontosabb: rendszeresen tankolnak, pénzért.

Kérjük, engedélyezd a TC-n a hirdetések megjelenítését, vagy ellehetetleníted a működését annak, amit épp olvasni szeretnél.