A brutális havazás miatt Weissenseebe nem sokkal este nyolc előtt érkeztünk meg. Még 40 kilométerre a céltól is ömlött a hó, nem vártunk sokat a mai naptól, viszont a tó partján már csak simán felhős-szeles időbe futottunk. Ha csapadék nincs, megoldjuk, ezek után semmi nem tarthat vissza, de reggel azért jó volt erre a látványra ébredni:
Weissensee egy igazi alpesi ékszerdoboz: gyanúsan tiszta vizű tó, felette zöldellő fenyvesek, aztán már csak a havas hegycsúcsok. És az utánozhatatlan legelő illat, ami arcon csapja az embert, amikor kinyitja az alakot. Két nap didergés és elázás után drámai életminőségváltozás történt, indultunk is fel a hegyre. A Naggler Alm 1330 méter magas, a bringapálya viszont a tó partjáig, 1000 méterig fut le. Az építők három kilométerre osztották el az esést, ami folyamatos lejtmenetben rengeteg, embernek és gépnek egyaránt.
A pálya maga egyáltalán nem nehéz, egy kezdő is könnyedén lecsurog rajta, hiszen ugrató egyáltalán nincs, viszont nincs öt egyenes méternél több, folyamatosan fűzni kell, közben akadnak sziklák és gyökerek is, tempóval már igazi kihívás a pálya. Amikor pár hete féket vettem a bringámra, egy kicsit túlzásnak éreztem a hidraulikus elöl-hátul négydugattyús rendszert, (Shimano Zee), de ennek volt a legjobb az ár/érték aránya, szóval ezt vettem. És most nem lehetnék hálásabb, hiszen 300 méter szinttel három kilométeren, folyamatos kínzás után sem puhult fel és nem csökkent a fékerő. És ezek még nem is a fémes betétek benne.
Ugyanez igaz a futóműre: a tekercsrugót levegős dugattyúra cseréltem, és az utóbbi pár napban nem volt az igazi, de most, hogy pluszba ment a hőmérséklet, végre olyan volt, amilyennek egy Foxnak lennie kell. Sokat gondolkodtam rajta, hogy megéri-e lecserélni a downhill bringát egy enduróra, de már most imádom. Nem lehet lendületből ráengedni a sziklakertre, de egy kis gépészkedéssel ugyanúgy lehet ereszteni.
A szállásra visszafelé áttekertünk tó felett egy hídon, amin Roland kiszúrt egy stéget. Elég jól nézett ki mögötte a víz és a hatalmas hegyek, le kellett fényképezni rajta a bringákat. Nyaranta csónakokkal kötnek ki rajta, ezért volt rajta pár vascső, erre támasztottam rá a bringámat. Ellőttük a képet, majd amint csattant a zármechanika, feltámadt a szél, és beleborította a bringámat a tóba. Én hasra dobtam magam, és elkaptam a kormányt, Roland pedig a lábam, hogy le ne rántson a gép. Végül a 2,4 colos gumik és a levegős futómű fenntartotta a bringát, és viszonylag könnyen kiemeltük. Fél óra múlva még nem kaptunk levegőt a röhögéstől.
Pontban kettőkor indultunk Villachba, ahol nem egy hagyományos értelemben vett bringa park várt ránk, hanem egy iskola. Herwig Kamnig a helyi hegyi bringás klub elnöke, és kitalálta, hogy egy kisebb erdőbe épít egy olyan helyet, ahol kezdőtől haladóig bárki gyakorolhat. Nem hosszú a pálya, a feltolás mindössze öt perc, de után öt pályán lehet küldeni. Van itt természetes nyom, ahol szinte csak egy gazolt ösvényen megyünk, a másik véglet pedig a több köbméter föld megmozgatásával épített méteres mandínerekkel teleszórt pálya. Aki akar, hatalmasat ugrat, más szűk rézsűn triálozik – olyan, mint egy játszótér, nem ritkán 60 ember gyakorol egyszerre a nagyjából focipályányi helyen.
És a legszebb az az egészben, hogy tényleg kortól, edzettségtől és tapasztalatlanul függetlenül mindenki megtalálja a magának való pályát. És Herwig mindezt a bringás klubbal és néhány sportszergyártóval közösen hozta össze, saját becslése szerint nagyjából 700 munkaórát befektetve. A hely jellegéből adódóan munkagép nem jöhetett szóba, az építés során a láncfűrész volt a motorizáció csúcsa, csak egy távolabbi ugratóhoz jött gép.
A pálya bárki számára nyitott, ingyenes, Herwig még edzéseket is tart rajta. A jövőben fejleszteni is szeretné, amiben a környékbeli hivatalok pozitív hozzáállása is segít. Hirtelen vagy öt dolog ugrik be, ami miatt Magyarországon ez nem, vagy csak irgalmatlan szívás és sikkasztások árán valósulhatna meg. És hogy mik a kőhalmok? Herwig és a barátai poénból építi őket, csak a gravitáció tartja őket egyben, a terület tulajdonosának viszont annyira tetszenek, hogy a legjobbakat le is kerítette.
Ma pedig a Hegymenet utolsó napja kezdődik, kipróbáljuk Európa leghosszabb downhill pályáját: a Petzen Flow Trail 11 kilométer hosszú, majdnem 1000 méter szintkülönbséggel. A legjobb mindig a végére marad.
