Interjú: ifj. Tóth János, hétszeres abszolút magyar ralibajnok

Édesapád is raliversenyző volt, ez mennyiben motivált?

Azt lehet mondani, hogy csak ez adott lökést. Ha nem vagyok gyermekkoromban versenyautók közelében, nem mehetek el egyetlen versenyre sem, talán nem is lett volna belőlem autóversenyző. Száz százalékosan apukámnak köszönhetem.

Nem féltett? Neki azért lehetett rálátása a motorsport veszélyeire.

Nem volt ijedős. Nyilván voltak pillanatok, amikor figyelmeztetett bizonyos veszélyekre, de alapvetően rám bízta. Látta, hogy valamennyire uralom az autót, és innentől kezdve sokszor már csak azon múlik, hogy van-e szerencsém vagy nincs. Nekem sokszor volt.

Hét-nyolcéves korodban kezdtél ölből vezetni, önállóan 14 évesen. Van emléked arról, hogy milyen autót?

Anyukámnak volt egy 850-es Fiatja. A nyolcvanas évek közepe lehetett, a szüleim Szántódon dolgoztak egy autószervizben. A parkolóban és a szerviz területén vezettem, közúton nem.

Aztán jött a versenyzés?

Ralikrosszal kezdtem 1987-ben, egy BMW 2002-essel. Ugyanannyi idős volt mint én, ezt pontosan tudom. 17 éves autó volt, darabokból raktuk össze. Azt mondta apukám, hogy csak akkor támogatja a dolgot, ha látja, hogy van hozzá érzékem, lát bennem valamennyi fantáziát.

Ezek szerint látott. Aztán a raliban is maradtál a BMW-nél?

Igen, mert a papának voltak régi BMW-s kapcsolatai, BMW-szervizt vezetett, megmaradt a márka iránti szeretete. Akkoriban jött ki egy összkerekes modelljük, és a raliban is a négykerékhajtású gépek kezdtek teret hódítani. Egy N-csoportos 325ix-et építettünk.

Az első abszolút bajnoki címek viszont már Toyotával jöttek. Miért váltottál?

Láttuk, hogy a BMW inkább a pályaautózás felé orientálódik, oda fejleszt versenyautókat. Én viszont gyerekkorom óta raliversenyző szerettem volna lenni. Jött tehát a kérdés: milyen autóval menjünk? Nagyon sok Lancia volt abban az időben, Toyotából pedig kevés akadt privát kézben. Ezért úgy gondoltam, ezt kellene megpróbálni, nekik szavaztam bizalmat.

Ezt meg is hálálta a márka, velük három abszolút bajnoki címet nyertél. Igazán mégsem a Toyotával, hanem a Peugeot-val fonódott össze a neved.

2000-től vagyunk kapcsolatban a Peugeot-val, azóta használjuk a raliautóikat. Kisebb szünetekkel, mint például 2004-ben és 2012-2013-ban. De valahogy mindig visszahúzott a szívem. Ez nyilván annak is köszönhető, hogy a 206 WRC-vel nagyon szép sikereket értünk el. Tényleg a világ egyik legjobb raliautója volt, hatalmas megtiszteltetésként éltem meg, hogy én vezethettem Magyarországon. Talán akkor köteleződtem el a márka iránt.

Említetted, hogy voltak szünetek. A visszatéréseid aztán mindig jól sikerültek. Nemcsak ott kullogtál valahol a mezőnyben, hanem futamokat nyertél. Mindig fel tudtál pörögni újra és újra?

Egyrészt már lassan harminc éve versenyzem, így sok tapasztalatot szereztem. Másrészt pedig nagyon jók voltak az autók. 206 WRC-vel kezdtük, utána egy évig használtuk a 307 WRC-t, utána jött négy év szünet a magyar bajnokságban, csak külföldön indultunk. Az IRC sorozatban Super 2000-es 207-es Peugeot-val mentünk – az is szenzációs autó volt. Később két évig itthon is használtuk. Két év szünet után pedig jött a 208-as. Nagyon sok versenyen tudtam részt venni, a világ sok részén, különböző körülmények között. Ez ad egyfajta tapasztalatot.

Kik voltak a legkeményebb ellenfeleid, kikkel vívtad a legnagyobb csatákat?

Mindenféleképpen meg kell emlékezni két legnagyobb magyar ralisunkról, Ferjáncz Attiláról és Ranga Lászlóról. De az új generációs fiatalok között is sok tehetséges fiú volt: Benik Balázs, Turi Tamás, Herczig Norbi. Ellenük mindig nehéz volt versenyezni, mindannyian kiváló pilóták.

A mostani mezőnyből Herczig Norbert valóban annyira kimagaslik, mint ahogyan az eredmények mutatják?

Azt gondolom, hogy igen. Mind mentalitásban, mind alázatban, szorgalomban ő az, akire az utánunk jövő generáció felnézhet, példaképként tekinthet.