Álmaimban Biasion visszainteget

A kilencedik te magad légy!

2017.10.24. 13:20

Ki találta ki ezt a hülyeséget? Tizenöt órán keresztül egy üveges, rezonáló dobozban ücsörögni akkor, amikor repülővel egy órán belül le lehet tudni a helyváltoztatást? Hmm. Repüljenek a könnyű csontozatúak, én akár most újra indulnék!

A Budapest - Rust távolság papírforma szerint tizenegy óra lett volna, ha nem áll meg az ember tankolni, ebédelni, lábat nyújtóztatni, és a technikával törődni. A három magyar Deltából az egyik, a gyári "Integrale 8v" japánosan egyszerűen futotta meg az egész távot - Andrásék gyakorlatilag tankoltak bele, majd szánakozva mosolyogtak, ahogy mi Tibivel a két másik autót simogattuk, hogy olaszos hiszti nélkül eljussunk a francia határ közelébe, és vissza. A fekete 16v a féltengelyeit fájlalta időnként, amíg a turbo ds a nemrég cserélt hűtősapkáján keresztül kezdte el szivárogtatni a vizet.

Sose higgyenek a gépeknek - ezt a mai digitális forradalom közepén fura kimondani - de miután két navis izé is megbolondult, egy cellulóz alapú térkép alapján jutottunk el a célig. Mondjuk azt a hat várost - egymás között kétszáz kilométernyire - fejből is tudtuk volna, de a Homo DigiNavigatus már nem hisz az ösztöneinek ugyebár...

A hatalmas vidámparkjáról nevezetes Rust városába a hotel zárása után érkeztünk, végül a megszerzett kulccsal a zsebünkben az épp bezárt konyhájú étterem maradék spagettijének elfogyasztása után tettünk egy levezető gyaloglást a környéken. Pont amikor keseregve kimondtuk, hogy "itt egy darab Lancia sincs" kapcsolt fel a mellettünk levő udvar mozgásérzékelője és két Delta Evoluzionét világított meg rengeteg luxszal. Oké, jó lesz ez.

Reggel örömmel konstatáltuk, hogy egyik autó sem szivárog és még be is indultak, úgyhogy irány a Hotel Colosseo, amely a hatalmas EuropaPark egyik szállodája. A környék igazi kamu-birodalom, ugyanis a különböző európai tájegységeknek megfelelő stílusban készült hotelek úgy épültek meg, hogy a nevezett ország stílusát tükrözzék. Mi az olasz-spanyol részen kaptunk szállást: kicsit túl volt játszva a téma, de a mediterrán hangulatot visszaadta. A kedvenc díszletem a szárítókötélre kiakasztott ruha, ez a hanyagság tényleg jellemző a taljánokra.

Werner, a rendezvény házigazdája régi ismerősként üdvözölt minket, pedig akkor találkoztunk először, de itt mindenki mosolyog mindenkire, hiszen közös betegség rabjai vagyunk. A legmesszebbről érkezettek díját a portugál és a brit Deltások kaphatták volna, de a mi 1100 kilométerünk sem rossz táv.

Mivel a program kezdetéig két óránk maradt csupán, a beígért "service-area" felkeresését láttuk a legsürgősebb teendőnknek, mert a 16v továbbra is kattogtatta a féltengelyét, pedig minden csavarját utánhúztuk már többször is. A németek nem nagyon piszkálják maguk az autóikat - mi egy szereld-magad megoldásra számítottunk a leírás alapján, de a javításra kijelölt hely a szomszéd városka Fiat-kereskedése volt készséges személyzettel. Kicsit megszeppentünk, mikor a szervizvezető a kocsikulcsért nyúlt, a szituációt én az ügyfél szempontjából még sosem éltem át, de itt nem volt sem idő sem kecmec: Tibi, add oda a kulcsot!

Az ügyfélváró bőrfotelén fél órát töltöttünk, mikor a mosolygós úr egy kiprintelt lap segítségével elmagyarázta, hogy a féltengely anyáját cserélték, mert a régi a meghúzása utáni kilométereken mindig fellazult, biztosítása ellenére - ezt mi is tapasztalhattuk. Megint egy olyan alkatrész mókázott velünk, amit nem is gondoltunk volna előre, szerencsére a kerékcsapágy kibírta a tortúrát. A fekete gép így már készen is állt a versenyre.

Az itiner első pár lapja Lahr repterére irányított minket, ahol az összes autó megtekinthető volt, néhány kuriózum tesztjével egyetemben. Sajnos a jelentkezett autók közül a Stratosok és az Aurelia nem érkeztek meg, a jósolt nem túl rózsás időjárás valószínűleg elriasztotta a tulajdonosokat. Azonban ott volt Felix Pailer, aki immár tíz éve dominálja az osztrák hillclimb versenyeket Delta alapra épített hatszáz lóerős narancssárga szörnyével. A hang és a látvány magával ragadó volt, de a sík kifutópályán nem ütött akkorát az autó, amekkorát az alpesi emelkedőkön szokott. Állórajtja azonban libabőr-teleppé változtatta a nézősereg alkarjait az biztos, a tíz méternyi gumicsík mind a négy kerék mögött kirajzolódott.

Az "A" csoportos Delták közül az ígéretes tehetségű Martin Karlhofer vezette emelt hasmagasságú "Safari-Delta" villantotta ki legjobban méregfogát: a hajtásláncot legjobban igénybevevő, aszfalton egy helyben pörgés gumifüstje teljesen elrejtette az autót. A padkára úgy ment fel a versenyautó, mintha rágóra parkolt volna.

A többi versenyautó is tiszteletét tette a repülőtéren, de a veterán-lóerőket csak az egyenesekben engedték szabadjára, az állórajt és a forgolódás meglehetősen visszafogottra sikeredett - ez bizonyos szempontokból érthető, de azért kicsi csalódottság sok arcon látható volt. A Delta S4 azonban még a géptető szellőzőrácsát is lerúgta a tesztkör alatt, azért ott volt nyomás rendesen.

Működési zaj tekintetében Pailer és Karlhofer állított mértéket, de a show-t mégsem ők lopták el. Egy piros 16v - amely kívülről teljesen gyárinak tűnt - olyan gyönyörűen énekelt, és mellesleg a drótkötélen húzás illúzióját is teljes mértékben hozta, hogy a parkolóba állása után egyből mindenki odacsődült. Azért ha Felix Pailer megy oda hozzád, hogy a műszaki tartalom felől érdeklődjön, az talán mutat valamit.

A teljesítmény kérdésére a tulajdonos fiatalember csak sokat sejtetően mosolygott, de a versenyautókra jellemző motortér-merevítés és metálezüst motortér-fényezés mutatta, hogy az átalakított szívórendszer és leömlő nem dísznek van. Az S4 és a Pailer Delta is 600 lovas, a titkos piros Delta is hasonlóan erős lehetett, mert szemlátomást jobb időt futott náluk a kifutón. Sajnos hamar lecsukták a motorteret, és az autót többet nem is láthattuk.

Sajnos a Lancia esetében egy pillanatnyilag kihalásra ítélt márkáról van szó, a német szervezés és az alkalmazott pompa azonban lenyűgöző volt: a gyári marketinges csapat sem csinálta volna jobban. A hotel-komplexum antik stílusú főterén első sorban a versenyautók kerültek kiállításra, de a Delta S4 utcai verziója, a Stradale is megtalálható volt az egyik sátor alatt az S4 versenykivitele mellett. A papíron kétszáz darabos utcai széria bennfenntes források szerint csak 65 darabot jelentett, melyből 45 darab maradt meg. Mégsem ez az ékszerdoboz volt a legritkább autó a téren.

Lila színben nem lehetett Deltát rendelni, egy prototípust azonban legyártottak 1992-ben, ahogy a gyári felvétel is bizonyítja. Ez a "Maggiora B" névre keresztelt Evoluzione, amely nemcsak ott pompázott a tér közepén, hanem másnap a versenyen is részt vett úgy, hogy a tulajdonosa nem fukarkodott a gázpedál nyomogatásával - habár Tibit úgy kellett visszafognom navigátori tisztségemen belül, hogy ne előzze meg: mert mi nyereg alatt puhítjuk a húst, natürlich.

Óraállása szerint 13 000 kilométer van a lila kincsben, de a vezetőülés kopottsága arra utal, hogy a használhatóság miatt az eredeti ülések helyére azokkal megegyező kivitelű, de jóval kopottabb darabok kerültek. A karosszérián kisebb használati nyomok is voltak: hihetetlen, hogy valaki egy ekkora ritkaságot nem vitrinben tart.

Kint ázott az esőben az S4-gyel együtt. Szerencsés esőcseppek!

Az esti vacsora közben egy videóüzenetben a kétszeres rallivilágbajnok, Miki Biasion elnézést kért, hogy nem lehet most itt velünk - a legutóbbi Lancia Legendsen bizonyára ínhüvelygyulladást kapott a sok autogram-írástól. Azért kellemes időtöltést kívánt, ő éppen a verseny-Fulviája homologizációját intézi Olaszországban. Valóban minden második Lancián ott volt Biasion eredeti aláírása, őrület.

Másnap a gyors reggelit követően a verseny-eligazítás következett. A veterán autósok számára ismeretes átlagtartó verseny annyiban tért el a megszokottól, hogy itt a profi itiner mellett az eredeti versenykellékekkel végezték az időmérést. A "gyorsasági" szakaszok között Lancia/múzeum-kvíz, és centikre menő tájolási verseny is szerepelt: mi mindkettőn hamar túl akartunk lenni, pedig a végeredmény tudatában biztos, hogy többet bíbelődtünk volna a kérdéseken.

A Fekete-erdő gyönyörű tájain barangolva a "Maggiora B"-n kívül, többek között a "La Perla", a "Blu Lagos" a "Giallo Ginestra" és a "Martini 5" speciális Delta kivitelek között autózva fel sem tűnt volna, ha maga Udo Brinkmann poroszkált volna előttünk Golf kabriójával. Útközben Porsche- és Unimog-találkozóba botlottunk, ez utóbbi azért elég perverz szerintem. Az időmérő szakaszok végén nagyon igyekeztünk a pontos beérkezésre, ezt nagyon sokan elrontották: hiába barátságos versenyről volt szó, az adrenalin mindenkiben dolgozott.

Andrásék a másik magyar autóval sokkal ügyesebbek voltak a tesztek során, azonban a navigálásban néhol kevésbé voltak szerencsések, ezért kicsivel mögöttünk értek célba: már ami a mért időt jelenti, mert fizikailag úgy kellett félreállniuk, hogy tarthassuk az eredeti sorrendet.

Mámoros nap volt, az alagutakban kánonban szóltak a lefúvószelepek, és a motorosok sem vehették biztosra, hogy a megszokott módon el tudnak húzni a kocsioszlop elől, sőt. A nagyon veteránok közül egy Fulvia tartott csak velünk, a többi kincs csak a reptéri bemutatón mozdult, utána csak a téren díszelgett, ezt nagyon sajnáltuk.

A beérkezés utáni díjkiosztóra egy nagyon stílusos teremben került sor, a falon a fontos műszaki úttörők között Vincenzo Lancia képe is megtalálható volt, középen a Mille Miglia egykori térképével, de a terem többi része is a motorsport relikviáival volt tele.

Mivel semmi visszajelzést nem kaptunk nap közben a teljesítményünkről, az esélytelenek nyugalmával ücsörögtünk és tapsoltunk a nyerteseknek, akik láthatólag a sokadik hasonló versenyükön voltak túl - a Fulvia a harmadik helyen végzett. Nem is hittünk a füleinknek, mikor a kilencedik helyezettnél magyarokat hívtak a színpadra: mondjuk a "guliasz" megnevezésre először valami görögöt kerestem a nézőtéren. Próbáltuk minden komolyságunkat bevetni az Oktoberfest alkalmából hagyományos német gúnyát viselő helyiek kantáros rövidnadrágja miatt, a társaság számos tagja már így jött a díjkiosztóra. Azon viszont ők mosolyogtak, mikor a később meglátogatott helyi Oktoberfestre mi a díjunkat szorongatva érkeztünk: pedig nem volt szándékos, inkább csak az idő szűke hozta így. A sörpados, karöltve dülöngélés is megvolt, a németek teljes befogadása nagyon jól esett, a buli végén ölelkezések és pacsihegyek mutatták: legközelebb is szívesen látnak bennünket.

Egy autó sem robbant le a verseny során, a magyar autók is tökéletesen helytálltak, csupán az olaj utántöltésére volt szükség, de ez a turbófeltöltők gyakori kihasználása miatt teljesen belefért. Vasárnap reggel egy kis záróbeszéd után mindenki szétszéledt, a környék ismét elcsendesedett, csak az előkamráim csattogása törte meg a teremgarázs rendjét.

A Tintahal abban a védett teremgarázsban állva töltötte ezt a négy napot, ahol a többi Lancia is állt a bevetések között. Nem mozgattam az autót, jobbnak láttam némának és bölcsnek maradni. Így a vágyam teljesült: a tíz éve még roncsnak számító fehér kattogós büszkén feszíthetett a benzines erőgépek között. Azonban az S4 Stradale kulcsait a szervezők minden bizonnyal lenyelték és nagyon lassú az emésztésük, ugyanis sehogy sem került elő. Hiába volt a közvetlenség a rendezvény egyik mottója, az egymás autóiba való beülögetés' itt egyáltalán nem volt szokás, nem is firtattam, miután csak furcsa nézések követték kezdeti próbálkozásaimat.

Tibi és Andrásék - a másik navigátor szintén Tibi - vasárnap egyből hazaindultak, én még egy napot maradtam, mert a közeli Mulhouse Bugatti múzeuma nagyon vonzott. A turbo ds nem is rejtette véka alá, hogy megorrolt rám a sztenderen-hagyás miatt, de természetesen akkor tette ezt, mikor már csak kettesben voltunk: a többiek előtt nem éghet, na. De ez egy másik történet.

Hirdetésblokkolóval néznéd éppen a Totalcart, és ettől mi éhen halunk.

A TC olvasása ingyen van, de a működtetése nem: szerzőink és családjaik táplálkoznak, és ami fontosabb: rendszeresen tankolnak, pénzért.

Kérjük, engedélyezd a TC-n a hirdetések megjelenítését, vagy ellehetetleníted a működését annak, amit épp olvasni szeretnél.