Vacsora a Neon Csikló Negyedben

A Tokyo Motor Show mohácsi szintű loholással ér véget, nehogy lekéssük a buszt. Ez nem tréfadolog. Ha a busz elmegy, nekünk kell elmagyarázni a taxisnak, hol lakunk, és ez két okból is nehéz:

– a taxis nem beszél angolul

– nincsenek utcanevek

Ettől még nem lehetetlen megoldani, például Marco Polo idejében se volt GPS és google translate, de az ember ne szívassa meg magát direkt.

Este bemegyünk a városba. Tokiót megismerni pár óra alatt olyan, mint pszichoanalízist végezni valakin egyetlen lecsippentett körömdarabja alapján. Kilátástalanul nagy és sűrű hely, vibrál és világít, mégis klassznak tűnik. Rendezett és tiszta közegben a nagy népsűrűség is elviselhető. Talán ezért nem hallatszik lamentálás a szardíniásdobozokból sem.

Autók frontján nem hálás közeg. Sehol egy porrá ültetett Silvia, nincsenek morgó kipufogós Skyline-ok, krómfelnis, hasaló Mark X-ek, JZX-ek. Olyan, mintha az egész JDM-legenda néhány külföldi blogger összeesküvése lenne. Tulajdonképpen semmilyen autó sincs taxin kívül. A forgalom nagy késő este is, és a hömpölygő áradat majdnem teljes egészében Nissan Cedric és Toyota Crown taxikból áll. A japánok este nem vezetnek, hanem taxiznak és isznak – parkolni úgysem tudnának sehol. Vagy alszanak otthon. De főleg dolgoznak a munkahelyükön. A jó férj, ahogy a szólásuk tartja, az ajtóval együtt esik be este.

Egyelőre nem tudtuk kinyomozni, hogy hogyan maradhattak fenn ezek az újkorukban is tragikusan korszerűtlen taxi vackok, de az biztos, hogy korábban utaztunk egy vadi újnak tűnőben, és az se futott keveset. Nagyon hangulatosak, a csipkehuzat, és a vidáman idejétmúlt, de makulátlan beltér garancia a derűre. Ha meglenne még az Elnöki Datsunom, biztosan vinnék neki egy garnitúra csipkét, és egy szett függönyt a hátsó ablakokra.

Ma viszont nem taxizunk, hanem földalattizunk. A japán metró egy labirintus Bábel tornyának a pincéjében. Annyi vonal van, hogy az áttekintőtérkép Einstein frizurájára emlékeztet, és latin betűkkel csak azt írják ki, amit véletlenül eszükbe jut. Nagy szerencse, hogy velünk van a bennszülött Csikós, aki gyerekként lehúzott itt 5 évet, így háromnál többször nem tévedünk el egész nap.

Lengyel útitársaink éhesek, és a Shibuya-negyedben becsűrnek az első étterembe. Csikivel fogjuk a fejünket, egyértelműen a helyi City Grillt sikerült kiválasztani (fiatal olvasóinknak: a City Grill a szocializmus válasza volt a McDonalds-ra, jellegzetesen olcsó, gagyimodern berendezésű hamburgerező, ami magyarosított amerikai szemétkaját árult).

A hely akkorka, mintha önmaga előszobája lenne. 2 méterre ülünk a bejárattól, és ez a legbelső asztal. Jellegtelen, nemzetközi gyorsétterem-belső. A pincér turbószolgálatban tüsténtkedik, de egy szót sem értünk egymásból. Őrületes mázli, hogy lényegében egyféle étel van, minimális variációkkal, ami pedig a sült bacon. Természetesen finom, mint ebben az országban minden.

A koszt után, három perc sétával, Csiki bevisz minket az éttermi negyedbe, ahova eleve indultunk: tradicionális japán kajáldák tömött sorokban, sikátorokból nyíló szűk kifőzdék, talponálló szusibárok egymás hegyén-hátán. Ábrándosan bóklászunk, de a hasunk tele, csak az élményre maradtunk éhesek.

Élményből kínálkozik viszont egy másik fajta: Shibuyában százszám vannak a Love Hotelek. A love hotel nem bordély, mert a vendég hozott anyagból dolgozik, nem az intézmény biztosítja a partnert a tartalmas időtöltéshez. Az egész jelenség leginkább a helyhiányról szól; Tokióban a lakosoknak nincs sok módjuk összebújni, és a fiatalok se szívesen gyakorolják a testnedvcserét az otthon 20 négyzetméterén, anyu tatamija mellett. Ha valaki háborítatlanul szeretne dugni, el kell húznia egy love hotelbe. Két óra intimitás bő 10 000 Ft, ha a felek együtt töltenék az egész éjszakát, az már inkább 20 rugó.

Hogy gyorsabban teljen a drága idő, a hotelek közt bámulatos szexshopok vannak. Az egyiknek a portája gigászi nagyajkat formáz, a tetején világító klitorisszal. A bejáratnál egy joviális mikulás mellett egy tábla van a forgalmazott termékekkel, amin a vízipipának tűnő péniszpumpától a rotor nevű vibráló kavicsig egy sereg furcsa dolog látható. A Csikós kopasz, nekem szúr a szakállam, így maradunk az autóbuziságnál. Nagyon várjuk már a Nismo Festivalt, néznénk végre autót is.