60 éves indiai technikával 9400 kilométernek vágtak neki a Budapest-Bamakón – és odaértek!
Bárki. Bármivel. Bárhogy. Ez volt a fapados Dakarként is emlegetett Budapest-Bamako-rali eredeti szlogenje, aki pedig egy 1957-ig visszanyúló, indiai Hindustan Ambassadorral, klíma nélkül nekivág egy majdnem tízezer kilométeres útnak, át a sivatagon és a 48 fokos hőségen, az komolyan is gondolja ezt. Judt Edével, a csapat Afrikát többszörösen megjárt videósával és fotósával beszélgettem arról, milyen volt az idei rali, és honnan jött az ötlet, hogy egy ilyen őskövülettel vágjanak neki a versenynek, ami számukra inkább egy teljesítménytúra volt.
A Budapest-Bamako célja tényleg az, hogy bárki elindulhasson rajta, aki ki akarja magát próbálni egy ilyen túrán, és kíváncsi Afrikára. A legolcsóbb nevezés szinte ingyen van – ha elég vicces, öreg, olcsó autód van, akkor a Spirit kategóriában pályázhatsz, és akár egy 200 eurós adminisztrációs díjért cserébe elindulhattok ketten.
Ez egy jótékonysági alapelvű program, tehát üres kézzel nem illik Afrikába érkezni, illetve természetesen ki kell fizetni a kötelező oltásokat, biztosítást, üzemanyagot, ételt, esetleg szállást, szerelőt kinn, és persze repülőjegyet vissza, tehát nyilván nem nulla forintba kerül, viszont nagyon alacsony költségvetéssel is neki lehet vágni, az autót pedig Afrikában elég jó áron el lehet adni, tehát abból is visszajöhet egy szemmel látható összeg. Aztán van a túra kategória, ahol nevezési sorrendben, de gyakorlatilag bárki, bármivel elindulhat akár fejenként 350 eurótól, és az útvonal jellemzően egy sima személyautóval is teljesíthető, nem igényel terepjárót.
Akinek pedig tényleg a kihívás kell, offroad, kövek, földutak és sok-sok homok, az indulhat 4x4 túra kategóriában, a legkeményebbek pedig a 4x4 verseny kategóriát választják, ahol tájékozódási és logikai feladatok is bejönnek a képbe.
De mi az a Hindustan Ambassador?
A Hindustan egy autógyártó cég, amely 1942-ben alakult – ekkor még India brit gyarmat volt, az angol hatás pedig a későbbiekben is érződött a termékeiken. Az 1957-ben piacra került Ambassador a harmadik generációs Morris Oxford alapjain készült, és csak a legfontosabb, minimális változtatásokkal gyártották egészen 2014-ig. A helyi taxisok egyik kedvelt típusa – egyszerű mint a faék, nagyon masszív a futóműve, bírja a rossz utakat, elöl pedig teljes szélességű üléspadja van, ami miatt – legalább – 5 utast tudnak vele szállítani.A típus az első 20 évében a luxus netovábbja volt indiai mércével, a 90-es évek közepétől viszont simán csak egy elérhető árú és viszonylag tartós autó lett belőle.
A BMC-származék benzin- és dízelmotorokat szép lassan leváltotta egy 1,8 literes Isuzu szívóbenzin motor az autó orrában, ez még mindig egy faék egyszerűségű, de már emissziós és tartóssági szempontból is jobb, modernebb konstrukció, ahogy fogalmazni a szokás: a világból kimegy. A csapat által használt autóban sem volt ily módon nagy kockázat, hiszen egy 2012-es évjáratú, viszonylag friss, kevés kilométeres példány volt ezzel a motorral, inkább a mókafaktor nagy benne, pláne hogy még az eredeti indiai rendszám is rajta maradt.
Az egész az autóválasztással kezdődött. A csapat két tagja is indiai születésű, innen jött az Ambassador, egyébként belegondolva ez nem rossz választás, egy igazi, keményvonalas veteránautó, csak épp 10 éve gyártották, ennek megfelelően újszerű és nem is túl drága. Az autót Indiában vették meg, kint leszervizelték, és úgy hajóztatták be Európába, hogy a budaörsi rajton meg tudjon jelenni, a kísérőcsapat pedig egy dízel Land Rover Freelanderrel volt, amit német exportrendszámmal vettek meg, Ede ebbe az autóba önmagában beletolt 6500 kilométert.
Először át kell jutni Európán
Ede és a csapat a túra kategóriában indult az Ambassadorral meg a videós technikát hordó Freelanderrel, az október végi-november eleji túra pedig egy Európa-átszeléssel kezdődik. Mintha csak Százhalombattára indulnál, beírod a Google Térképbe, hogy Tanger, Marokkó, és már tervezi is neked az útvonalat.
Szlovénián és Olaszországon, majd Monacón át vezetett az út, ahol a Porsche 918 Spyderek, Lamborghinik, Bugattik és Ferrarik közt is rácsodálkoztak a ránézésre 60 éves indiai autóra. A túra Spanyolországban folytatódott dél felé, Barcelonától egészen Gibraltárig autóztak a kocsikkal - lett volna komp közelebbről is, de így egyrészt nagyobb a kihívás, másrészt egyébként le is késték ezeket az opciókat a srácok. Erre az útra nyilvánvalóan autópálya-képes, szerencsés esetben fűteni alkalmas, megbízható és természetesen a közúti szabályoknak megfelelő technika kell, szóval aki azt érzi, hogy bármivel nekiindulna Bamakónak, azért azt is képzelje hozzá, mit fog szólni a nyugat-európai rendőr, amikor megállítja az autópályán.
Afrika sem teljesen olyan már, mint régen
A túra érdemi része a kompozás után, Afrikában kezdődik, elsőként Marokkóban. Északi országként, nagyon közel Európához ez még abszolút civilizált, jól ellátott rész, sőt autópálya is van, ami még 2 éve sem volt jellemző, amikor Ede utoljára erre járt. Tangerben van az első nagy találkozási pont, innentől fogva pedig minden fontosabb napi állomáson megvan a résztvevők szervezett találkozópontja.
Mauritánia végéig gyakorlatilag van betonozott út, a szállásokat egyszerűen, hotelben meg lehet oldani, itt még tényleg csak az egyre élénkebb meleg és a sok homok emlékeztet arra, hogy Afrikában járunk. Árak kapcsán sem azt kell elképzelni, hogy minden konkrétan fillérekért van, a helyiek persze olcsóbban vásárolnak, egy büfében viszont ugyanúgy el lehet költeni 5-7 eurót egy adag ételre európaiként mint bárhol máshol – az adagok nagyok, a higiéniai feltételek viszont nem minden esetben adottak, a csapvíz pedig kifejezetten ellenjavallott mindenhol, palackos vizet szabad csak inni.
Aki indul, kap egy nagyon részletes itinert, amiben minden információ megvan: hol lehet pénzt váltani, hol kell átmenni a határon, kinek nem szabad megállni, mit kell tenni, ha baj van, sőt még egy elég hosszú autószerelői lista van: ilyenkor a helyi szervizekben a Budapest-Bamako autókat várják, és minden problémát megpróbálnak azonnal megoldani, de egy olajszervizt is boldogan megcsinálnak. Nagyon lelkesek, viszont nagyon féltett kinccsel azért ne menj oda: beépítik neked a csapatrádiót az autóba 2 perc alatt, de úgy belefúrják két önmetsző csavarral a műszerfaladba a konzolt, hogy megijedni nem marad időd.
Egyszer romlott el az Ambassador
Valamelyik reggel, Szenegálban érezték, hogy nincs minden rendben. Szerencsére nem volt óriási a gond, a hidraulikus szervózású kormánymű egyik csöve lyukadt ki, amivel lehetett használni a kocsit, de egyrészt kellemetlen volt, másrészt nem akartak komolyabb bajt a dologból, így aznap este elvitték egy szervizbe az autót. Természetesen 2012-es Hindustan Ambassadorhoz nem tart ott senki alkatrész, de a helyi slágerautók – leginkább Mercedes 190 és Renault 21 – bontott alkatrészeiből összehoztak egy oda nagyjából megfelelő csövet egy éjszaka alatt: reggelre kész is volt a kocsi, ráadásul még a kardánon és a diffin is javítottak valamit, mert ott is találtak valami hibát.
A helyi autók átlagos állapotán tényleg le lehet döbbenni. A tehetősebb emberek gyakran járnak Land Rover Defenderrel, ami tényleg nagyon alkalmas a helyi viszonyokra, mindent kibír, a gazdagok sokszor Land Cruiserrel vagy akár európai SUV-vel közlekednek, viszont az autózás legalját leginkább kiöregedett Mercikkel és Peugeot 504-ekkel kell elképzelni, ezekből tényleg rengeteg fut az utakon.
Ede azt mondja, ha ő nekivág egy következő Budapest-Bamakónak, mindenféleképpen benzines autót választ a dízel Freelander helyett, mivel a helyi gázolaj rossz minőségét azonnal megérzik még a régebbi adagolós gépek is: füstölnek, köhögnek, nem akarnak menni, a benzinnel viszont ilyen gond nincs, annak nagyjából stabil a minősége tapasztalataik szerint. Vannak olyan autók a forgalomban, amelyekről tényleg nem érted, hogy képesek egyáltalán a menésre, az viszont egyértelműen kiderült, hogy ezek a 190-es Mercik tényleg még a halálos ágyukon túl is a végtelenségig húzzák a belüket.
Afrika mélyén jönnek az igazi kalandok
Normál esetben a Budapest-Bamakót februárban rendezik meg, a 2022-est viszont a helyi politikai helyzet miatt kellett október végére áttenni. Ez az időszak a forróságot új szintre emeli Afrikában, 45-48 fok, aki érzékeny erre, az folyamatosan rosszul lesz, fáj a feje, nem lesz étvágya, és a bevitt energia hiánya is okozhat komoly problémákat.
A klíma nélküli Ambassadorban nem ritkán 60 fok fölötti hőmérsékleteket mértek, az autó hajtáslánca tolja felfelé a hőt, kívülről is csak a perzselő meleget érezni menetszél címén, itt mindenkinek két-három nap szenvedés, mire akklimatizálódik. Innentől kezdve viszont jönnek azok az érdekességek, amiket az ember tényleg látni akar Afrikában: az öreg Renault 21-essel visznek két tevét a piacra árulni, az utakon katasztrófa a rendezetlen közlekedés, elfogy az autó alól az épített út. Itt már kisebb csapatokban érdemes haladni.
Szenegál és Guinea már az ország szomorúbb oldalát is megmutatja: a nagyvárosok a koszosságtól eltekintve itt is viszonylag civilizáltak, és a vízellátás is adott szinte mindenhol, de az ételek minősége egyre rosszabb, a nélkülöző emberek, gyerekek száma folyamatosan nő, egyre gyakoribb a bűnözés, egyre feltűnőbb a prostitúció, és egyre indokoltabbak a teljesen zárt táborok. Sok helyen megállították a csapatokat, a gyermekek persze cukorkát, kekszet örömmel elfogadnak, a 18-20 év körüli srácok viszont inkább pénzt szeretnének, és ezt sokszor elég erőszakosan teszik. Ilyenkor nemcsak ajánlott, szinte kötelező is menekülőre fogni a dolgot.
Lövéshangok is eldördültek, az egyik táborban például a hivatalos, helypénzt fizető árusok mellé érkeztek gerillaárusok, akiket a rendőrség először felszólított a távozásra, aztán lövéseket is leadott: amikor az autóban vagy egy sátorban alszol, nem szeretnél ilyesmire kelni. Itt már minden este a Freelanderben aludt valaki, persze Edééknél ez azért volt nagyon fontos, mert videós felszerelésből is rengeteget vittek, nem kis értékben. Sajnos így is tűntek el dolgok pár csapattól, ahol le volt húzva az ablak, nyitva maradt az ajtó, onnan eltűnt néhány felszerelés, laptop, telefon, készpénz.
A freetowni befutóhoz közeledve egyre több lett a versenyre szervezett esemény, voltak kisebb bulik, az utolsó etapon pedig már a teljes mezőny lényegében együtt haladt az öbölparton. Itt némi megnyugvással és persze rengeteg feltorlódott emlékkel futottak be a célba, ahol aztán olyan üdvrivalgás és ünneplés fogadja a mezőnyt, hogy az ember szinte el is felejti, mennyire fáradt.
Fontos cél a jótékonyság, de el is adhatod a kocsit
A túra egyik fő célja, hogy segítsék a nagyon elmaradott afrikai települések lakosságát. A versenyzők nyilván nem üres kézzel érkeznek, élelmiszert, innivalót, tartós fogyasztási cikkeket, még informatikai eszközöket is visznek oda, és minden évben van egy nagy cél, ezúttal egy iskola áramellátására dobták össze a pénzt, ahol napelemmel és akkumulátorral lett egyáltalán elektromos áram. A futamon részt vevő autókat is fel lehet ajánlani jótékony célra, a szinte hibátlanul megmaradt Hindustan esetén ez történt.
Három lehetőséged van az autóval kapcsolatban. Haza lehet vinni, de a kompozás elég drága, lábon pedig nagy elhivatottság kell ahhoz, hogy valaki visszamenjen, a legtöbben inkább otthagyják, és hazarepülnek. Van egy weboldal, ahol a helyi kereskedők már licitálhatnak az autódra, ha feltöltötted az adatlapját a holnapra, és a befutónál azonnal ki is fizetik az árát, de adományként is ott lehet hagyni a használható állapotú autókat. Ede azt mondja: ha egyszer voltál Afrikában egy ilyen túrán, mindig visszavágysz majd, és nem ő az első, aki így fogalmaz. A következő Budapest-Bamako 2024-ben lesz, ha eddig gondolkodtál, ne tedd: készíts fel egy autót, nem kell terepjáró, elég bármi, ami megbízható, van benne klíma, és tartós. Életre szóló élmény lesz!
Az Ambassador-túrából készül egy 45 perces film, amit alkalomadtán mi is megosztunk az oldalon, Ede további képeit itt találjátok, a csapat Instagram-profilját pedig itt!
