TTT – Suzuki a 2019-es Tokyo Motor Show-n

Miközben a Fiat épp a kisautógyártás beszüntetésén gondolkodik, és ha a PSA-val nem sikerül jól az egyezség, a végén még tényleg leállítja a Panda és az 500-as széria készítését, s a franciák, spanyolok, németek, csehek is azon nyavalyognak, hogy ezeken az autókon túl kicsi a haszon, a japánok közben gőzerővel fejlesztik a miniket. Sőt, nemcsak azokat, hanem a még egy mérettel kisebb autókat is, amelyek annyira parányiak, hogy senki másnak nincs arra a kategóriára szava, csak nekik. A kei-dzsidósákról, vagy ahogy mifelénk az informáltabb autórajongói körökben ismerik, a kei-autókról van szó.

Érdekes módon, miközben Európában szenved a kis szegmens, Japánban nő a kei-autók eladása – 2017-ről 2018-ra 4,4%-kal többet sikerült ezekből értékesíteni, azaz tavaly már 1,924 milliót vettek belőlük. Ja, közben meg a nagyobb autók piaca, különösen a SUV-oké folyamatosan csökken. Lehet Teslákat venni meg Leafeket, de van egy sejtésem, hogy jobban tesz a környezetnek, ha az autópark nem a statisztikai hibahatár körüli mennyiségű ultrazöld, mellette óriási adag tizen-huszonéves pöffetegből, amellett pedig jelentős számú, két és féltonnás SUV-ból és pickupból áll, hanem inkább kétötöd 660 köbcentis, benzines, csupán pár száz kilós törpéből, illetve háromötöd egyébből tevődik össze. Egy ilyen zseniálisan logikus autóállományhoz csupán néhány adóreformra lenne szükség, aztán mindenki kétszer meggondolná, hogy tényleg lehetetlen-e úgy élnie, hogy nem tíz köbméternyi, hórihorgas, javarészt üres vasdobozzal viteti magát a munkahelyére minden reggel.

Tehát a kei-szegmens él és virul Japánban, még ha Tokió belvárosában – ahol az új építkezések és városrendezési tervek miatt kicsit tényleg jobb a parkolási helyzet, mint régen volt, s az utcai parkolóhelyek nagyjából százötvenezer forintra rúgó havi díját könnyebben megfizetik az arrafelé élő tehetősek, mint annak felét a szűk utcákkal teleszabdalt, azért még mindig fele-kétharmad annyiért parkolgató külvárosi népek – mostanában kevesebb az ilyen törpejármű, mint pár évvel korábban. A peremkerületek és a vidék azonban kei-dzsidósában fürdik, ezt a vak is látja.

Na de, mi lehet jobb egy komoly adó-, parkolási, autópálya-használati és vizsgáztatási kedvezményeket élvező, 3,5-4,5 literes fogyasztású kei-autónál? Hát egy még kevesebbet fogyasztó hibrid és tisztán villanyos kei-autó. Natürlich, azaz mocsiron, ha már Japánban járunk.

Ezt a lehetőséget nemcsak a már megírt Daihatsu, de a másik kei-mogul, a Suzuki is jól felismerte, ezért a járművek többsége utóbbi standján is valamiféle alternatív hajtással működő kei-kocsi volt. Ezek közül a legautószerűbbnek a hatvanas-hetvenes évek fordulóján gyártott Suzuki Fronte formáját idéző, a tervek szerint majdan benzin-villanyos hibrid hajtással mozgatott jármű tűnt.

A japánok úgy tűnik, egyáltalán nem tudnak egymás terveiről, hiszen a Suzuki e fontos tanulmányautójának neve ugyanúgy Waku (Spo) volt, mint a Daihatsu pár hangárral odébb kiállított hasonló autója, igaz, utóbbinál megkettőzték a nevet, így: WakuWaku. Hogy a helyzet még cifrább legyen, azért a Suzuki is elővette a dadogós WakuWaku-témát – a Waku Spóban van egy stílusváltó kapcsoló, annak neve, ki nem találják, WakuWaku. Hogy mit jelent ez a bűvös Waku amúgy? Csak annyit – izgalom. Mert ha már nincsenek tűték, ikerkarbik, hangolt leömlők és nagy kidörrentők, akkor legalább a kiállított járművek nevében legyen némi öröm...

Na de, mi az a stílusváltó kapcsoló? Ez egy érdekes pont – a Waku Spo ugyanis elvileg olyan autó, amely többféle korosztály számára egyformán vonzó lesz. Mivel a Suzuki azzal számol, hogy a kocsit autómegosztók is használják majd, végképp ott meredezik a kérdőjel – a reggel a nagypapa, délben a háziasszonyka, este meg a serdülő kamaszgyerek által igénybe vett jármű hogyan tud egy testben megfelelni majd minden igénynek?

Zseniálisan – legalábbis ha az elméletek talaján maradunk. A WakuWaku-gomb ugyanis háromféle lényeges dolgot is átalakít a Waku Spón: a pofáját, a műszerfalát és a hátsó karosszériarészét. Az orr-rész és a műszerfal átalakulása elég egyszerűen megy végbe, ott ugyanis nagy méretű LCD-ken változik csak meg a grafika. A hátsó traktus viszont tényleg fizikailag módosul – az eredendően lépcsős, kissé kupészerű karosszéria hátuljából villanymotorok egy kombiszerű farrészt tudnak kihajtogatni. Bár a sportos forma ezzel némiképp eldobozul, nyereségünk a jóval nagyobb belső tér.

Ha elrugaszkodom az elmélettől, nekem azért ez az átalakulósdi felvet néhány kellemetlen kérdést. Mert azt például nehezen tudom elképzelni, ahogy a nyolcvanhat éves anyukám, vagy bármelyik barátnője beül egy ilyenbe és önként kiválasztja az „idős” üzemmódot, hiszen minél öregebb valaki, általában annál jobban szereti rejtegetni, de minimum padló alá söpörni ezt a kor-dolgot. A Suzuki Waku Spo vezetőjéről viszont mindenki már messziről látná (ha megfelelően használná a funkciókat), hogy veterán versenyző közeleg. Hát... nem tudom. De a sárvédőkre tett tükörcsonkok (bennük kamerákkal) azért nagyon tetszenek, design-elemként és retrófogásként egyaránt. Kár, hogy ha lesz is az autóból valami, ezek a tételek addigra garantáltan lekerülnek majd róla.

A másik cukiság a standon a Hanare nevű, szintén gyanúsan kei-méretű mikrobusz volt. Négykerék-kormányzás, teljes elektromos hajtás és teljes önvezetés – ezek a koncepció sarokpontjai, s a legutolsóból máris tudjuk, hogy ha meg is valósul valami hasonló, arra még minimum 15, de inkább 30 évet várni kell.

Nemcsak ettől érezzük, hogy a hetvenes évek közepének Dodge Ram furgonjainak arcát hordó Hanare a végtelen messzeségben van még tőlünk. Hanem attól is, hogy a teljes oldala szárnyas ajtóként nyílik fel, utasterében pedig néhány vastagon párnázott kanapén (a kei-autók kötelező keskenysége miatt ezek nem lehetnek túlzottan kényelmesek) és egy hatalmas lapostévén kívül nincs benne sok berendezés – többek között vezetőállás sem. Ráadásul a tévéhez képest oldalvást elhelyezett kanapékból nem is nézhető a műsor, bár mintha az egyik kanapé egyik ülése szembefordítható lenne a képernyővel... Lépjünk, ez itt tényleg csak díszlet, nem autó.

Van itt még egy Suzuki Hustler, amely alapvetően egy Hummer H1-elejű, már évek óta forgalmazott kei-autó, ami most kapott némi optikai SUV-osítást. Aztán van ott néhány helyi mozgást megkönnyítő háromkerekű szék, de ezektől nem indul pezsgésnek a vér. Ellentétben azzal az autóval, amely nem is fent, az emelvényen, hanem lent, a többi, mezítlábas kiállítási tárgy közé vegyülve próbál elbújni a szemem elől!

Narancssárga. Igazi autó, mert van benne motor, futómű, elektromos rendszer, légzsák és katalizátor. Ha nem is pont ebben a formában, de már évek óta árusítják is, százezrével futkos odakint, úgy hívják, Suzuki Every. Egy kei-furgon, csak itt most kicsit más a kivitel.

Poénkodhattam én a bevezetőben az autós bakancslistával, de tény, hogy egy ilyen jármű egy fejlett, jóléti társadalomban meglevő igényt elégít ki, ebben biztos vagyok. Az autó ugyanis egy kismama-jármű, talán emiatt is lett pöttyet komplikált a neve: Suzuki Every Go Anywhere Baby Room. Tehát Suzuki Minden Megy Mindenhová Babaszoba. Hühh. De azért érdemes tudnunk: ha valahol probléma a társadalom elöregedése, hát Japánban nagyon az, megértem, ha mindent bevetnek az utódlás vonzóvá tétele érdekében.

Kedves narancssárga kívül és narancssárgák a kárpitjai is, s hogy még véletlenül se nézzük kukás Skodának, ezért elöl méregzöldek a szőnyegei, a műhelyben, azaz a hátsó részen pedig, ahol a jövő emberének végszerelése zajlik, bambusz a parketta. Kész gyár ez a kocsi, én mondom, Aldous Huxley csettintene ha látná.

A szoptatás meghittségéhez például az összes ablakon elhúzhatók benne függönyök, amelyek természetesen kukucskálás-mentesen, hermetikusan takarnak. A kényelmes jobb első ülés támlája a babatankolás végeztével vízszintesbe hajtható, az így kapott felület kiválóan alkalmas az elhasznált pelenkákat tartalmazó zacskók elhelyezésére. Hátul, a csomagtér helyén két, sínen kihúzható tisztába tevő ágy van, ezért az Anywhere Baby Roomban akár sztereóban is mehet a kismamáskodás, sőt, ha az anyukák ügyesen leosztják a munkafázisokat, akár kvadróban is.

Hogy a karbantartás alatt levő dedeknek ne legyen oka panaszra, mindkét tisztába tevő ágy fölött babajáték lóg, a mamák keze ügyében pedig fenéktörlő-szemetes és kéztisztító-adagoló is helyet kapott. Az időjárás kellemetlenségei, a beverő napsütés és a villogó szemű pedofil-paparazzók ellen a munkahelyet a felhajtott ajtó éléről legörgethető, vaskos függönyök védik, az elülső részben pedig a babás (illetve huszonéves csajos) autókra jellemző módon meglehetősen gyenge a szélvédő/plüssállat arány.

Egyszerűen csodálatos; ha választani lehetne a hazai hétüléses-támogatás és eközött, most már tudom, hogy csak e paraméterek mentén hanyatt-homlok Japánban nemzenék utódot. Aztán, ha túl lennék a babázáson, csapatnék egyet a sikátorokban egy jó kis bér-Waku Spóval, természetesen kizárólag kupésított karosszériásan, lángvörös versenymaszkot kitéve a kocsi orrára. Mert 2030-ban is lehet majd még teljes életet élni – a Suzuki legalábbis ezt ígéri nekünk.