Ez az IFA nem az az IFA

Elvileg itt tartották a világ első televíziós képátvitelét, itt mutatták be a világ első autórádióját, de nézelődött itt Göbbels, a német néprádiót próbálgatva, és hasonlók. Aztán világégés miatt szünetet tartottak, később Düsseldorfban született újjá, majd a hatvanas években tért vissza Berlin nyugati felébe, ahol aztán 1971-ben elnyerte mai nevét, az Internationale Funkausstellungot, azaz az IFÁ-t. Ami nem összekeverendő a keleti országrész Industrieverband Fahrzeugbaujával, minden Trabant, IFA, MZ és egyéb német demokratikus jármű ősanyjával.

A berlini vásári terület jelképe a hatszáz tonnás rádiótorony (Funkturm), tagadhatatlanul némi Eiffel-beütéssel, bár nincs fele olyan magas sem. Úgy néz ki, mintha a párizsi torony süllyedt volna úgy 170 métert. Nem mondom, pár hektoliter Berliner sör után akár Párizsban érezheti magát az ember, ha már nem lát el a környezetében lévő birodalmi stílusú régi épületekig és a modern új csarnokokig.

Maga a kiállítási terület nyomasztóan nagy, a fő, téglalap alakban elrendezett csarnokok között hatalmas zöld területtel, amit szerényen nyári kertnek hívnak. Szerintem nagyobb, mint a Hősök tere. Ezek után el lehet képzelni, mennyi idő lehet körbejárni az összes épületet, figyelembe véve, hogy vannak még oldalnyúlványai is a téglalapnak. Ja, és sok helyen két- vagy háromszintesek a csarnokok.

Az egész legalább annyira nyomasztó méretű, mint a Frankfurti Autószalon, csakhogy itt mütyürök vannak, a legnagyobb tárgy pedig a tévé, a mosógép és a hűtőgép. Az agy túlterhelése garantált.

Nem szoktunk ilyen kiállításra járni, meghagyjuk az ilyesmit a kütyübuzériával hivatalosan megbízott kollégáknak, de most meghívott minket egy magyar cég, a Dension, akiknek volt egy standjuk a vásáron, az autós cuccok és a navigációk csarnokában – de erről majd később.

Szerencsére szeretem az elektroszmogot, és az itt volt jócskán, bár a kenyérpirítók, mosógépek, patronos kávéfőzők trendjei kevésbé érintettek meg. Ezeket megpróbáltam kikerülni, és kiszemezgetni az agyament dolgokat és az autós vonatkozásokat. Hamar megállapítottam, hogy a válságból nem tanultunk. A németek még mindig azt nézik, hogy fél wattot fogyaszt-e a másfél méteres plazma készenlétben. Ha igen, bepattannak a kocsijukba és 180-as utazóval elmennek venni egyet. Lényegében két témával akarták megfogni őket. A külföldiek a „sparen”-vonulattal, a pár hazai gyártó meg a made in Germany felirattal. Mondjuk az ilyenek, mint a most feltámasztott Telefunken, vagy a Schaub Lorenz és társaik csupán emblémázott távol-keleti cuccok, a Grundig tévé asszem török, sok dolgon tehát nincs német zászló. Hogy a tévéknél maradjunk, senki se ringassa magát abban a hitben, hogy németet vett, kivéve, ha az van az elejére írva: Metz.

A német iparnál lényegesen nagyobbnak tűnt a tajvani és a kínai, külön pavilonokkal. Láttam egy standot, ahol kizárólag csokoládé-szökőkutak voltak, persze ugyanez megvolt gőzölős vasalóból, hajsütővasból, navigációból, netbookból, rovarsokkolóból, szigorúan márkanév nélkül. Hogy aztán bármilyen cég a nevére vehesse őket. Megkérdeztem, hány netbookot kellene rendelnem ahhoz, hogy Papptibi néven árulhassam. Elárulom: ezret. Most erre gyűjtök.

Megjegyzem, ahogy a kínaiakat elnéztem, már a szar sem a régi. A dolgaik nem csak jól néznek ki, hanem meglepően minőségi a kivitelük is. Persze azért akad bóvli is: volt szájszag-detektor, Spongyabob-rádió, kukac formájú USB-elosztó, analóg órát a falra vetítő lézer, táncoló plüssvirág, és hasonlók. Mégis egyre rémisztőbb, milyen léptekkel haladnak előre. És akadnak kifejezetten jó ötleteik, például a wifis zsebwebrádió, amin a kínai srác egy pillanat alatt behozott valami magyar csatornát.

Mivel fenyegeti Kína az autókat? És mi, magyarok, hogyan telepítünk wifit az autókba? Lapozzon!