A történetnek két tanulsága van. Az egyik az, hogy engem nem kell hergelni. A másik pedig az, hogy olyan biciklit kell venni, aminek van legalább egy icipici neve. És az én második biciklimnek volt. Hogy miért? Mert az internetes keresés nagy találmány.
Nem vagyok sportkerékpáros, de biciklin nőttem fel. Aztán felkerültem Budapestre, egyetem, ilyesmi, kis bringaszünet következett. Aztán nem bírtam tovább, vettem egy gagyit, de párévesen ellopták a pincéből. Vettem egy másikat, ami könnyű volt, hogy fel tudjam cipelni három emelet magasságba, hosszú tekerés után, kifulladva. Azt is ellopták.
A véletlen műve volt, hogy ez egy Gepida volt. Jártam a boltokat, és azt kérdezgettem, hogy ötvenezer alatt melyik a legkönnyebb bicikli. Próbáltak mindenféle aluvázas-teleszkópos cuccot rámsózni. Ahol nem tudtak válaszolni, hogy hány kiló a bringa, onnan eleve távoztam. Aztán végre ráakadtam egy boltra, ahol képben voltak. Megkérdeztem, hogy mennyivel könnyebb egy aluváz az acélnál. Azt mondták, hogy átlagban 900 grammal. Csakhogy aluvázas bicikli nincs első teleszkóp nélkül, tán azért, mert talán a váz nem annyira bírja a nagy ütéseket – nem tudom.
Ebben a boltban megmondták, hogy egy teleszkóp akár 3 kilót is rádob a biciklire. Vagyis a legnehezebb biciklik alumíniumból vannak, maradt az acélváz, rugózás nélkül. Ebből pedig egyedül ez a Gepida volt, 42 ezerért. Megemeltem, viszonylag könnyű volt, csomagtartóstól, világításostól. A vázára még azt is ráírták, hogy „carbon steel”, pedig magyar gyártmány. Elvégre, azt nem lehet ráírni, hogy közönséges szénacél. Az átlag hülyének a carbon angolul az valami olyasmi, mint az arany, vagy a platina, még véletlenül sem a dorogi brikett ugrik be.
Minden egyes biciklizés után felcipeltem a harmadik emeletre, a lakásba, ami nálunk már a padlásteret jelenti. A tetőterünkben van egy kis folyosószerű rész, ott ácsorgott, és nem volt nagyon útban. Csak kicsit.
Így telt el öt év. Időközben született egy gyermekünk. Aztán elkezdett mászni. Aztán felállt, nem sokkal később már járt is. Egy elfektetett vasalódeszka elég volt ahhoz, hogy távol tartsuk attól a kis folyosótól, ahol a bicikli állt. De a gyerek csak nőtt, csak ügyesedett, és egy szép napon átlépte. Eleinte a pedál pörgetésével szórakozott, de aztán bekövetkezett, amitől féltünk: magára borította a biciklit. Ez nem mehetett így tovább. Szegény biciklim kiköltözött a padlástérbe, hozzálakatolva egy betoncsőhöz. Megjegyzem, a padlás ajtaján is van valami zárféleség, amit a saját kulcsával elég nehéz kinyitni – de csak azzal. Itt ácsorgott pár hetet, néha ránéztem, hogy megvan-e még, mert novemberben már nem járok bringával. Aztán egyszer nem volt meg.
A tehetetlen düh fázisán öt perc alatt túllendültem.
Leültem a géphez, megnéztem a Vaterán, az Apróneten és harmadikként a Tesz-veszen. Elvégre egy Gepidát már nem úgy hirdet az ember, mint valami teljesen nóném sparbringát, hogy 28-as trekking, hanem a rendes nevén. Őszintén szólva nem hittem, hogy valaki annyira marha, hogy rögtön meg is hirdeti. De igen: még most is fent van a lezárt aukció a Tesz-vesz.hu-n. Az eladó csupa kedvező értékelést kapott a korábbi vevőitől.
Picit ugyan átszerelték a bringámat. Leszedték az összes tartozékot, például a világítás tartóit, illetve a kilométeróra talapzatát, mert a lámpákat és a sebmérőt sosem hagytam rajta. Ezek most itt vannak a nyakamon, bár a Cateye-cuccokhoz régen meg lehetett venni utólag a tartókat. Tudom, mert az előző bringámmal is elvitték ezeket. A felismerhetetlenné és eladhatóbbá tétel érdekében a bicikli kapott egy első teleszkópot, új, piros kormánytartót, lecserélték az ülését is, de az egész meló nem lehetett több egy óránál. Még fél év garanciát is ígértek hozzá.
Csakhogy az ember ismeri a biciklijét, minden egyes karcot, minden egyes csavart. És minden olyan dolgot, amit ő változtatott meg rajta. Például időközben a hátsó kerékben többször nyolcas lett, átfűzettem, kapott egy dupla falú ráfot. Az első maradt az eredeti. A hirdetett biciklin pedig véletlenül pont az ráf volt. Továbbá véletlenül kicsit hátrafelé lejtett a csomagtartó, amit azért voltam kénytelen így felszerelni, mert nem fért el tőle rendesen a lakattartó, az ülés csövén.
Ekkor következett a nyomozati munka legnehezebb része. Megtalálni az aukciós oldalt üzemeltető, erősen rejtőzködő cég számát, és felhívni. Marhára nem volt kedvem többnapos emailfordulókat végigvárni. Végül Tom, a grafikusunk szerezte meg valahonnan, hiába, tud valamit a srác. Felhívtam őket, hogy mi van olyankor, amikor az én biciklimet árulja valaki náluk. Mondták, hogy kiadják az adatokat a rendőrségnek, ha hivatalos az ügy.
Biztos voltam, hogy az én bringám, de további bizonyítékokat akartam, elvégre az ember nem szaladgál csak úgy a rendőrségre. Hat év digitális fényképeit néztem át egy éjszaka alatt, összeszedtem az összeset, amin látszik a régi és az új ráf, a karcok, sőt, még egy olyat is találtam, amiről kinagyítható volt a vázszám, igaz, csak a vége volt olvasható. De ez is több a semminél.
A nyomozati tevékenység végén megkerestem a számlát. Mert Papptibi minden számlát és garipapírt megtart, pont azért, mert ez egy ilyen szemét ország, ahol mindenedet ellopják, az irodából, a közös helyiségből, a lakásodból, az autódból.
Másnap elmentem a rendőrségre. Kérdezik, mit akarok. Mondom, hogy ellopták a biciklimet. Látom, hogy a rendőr arca elborul, hogy atyavilág, megint gyártunk egy csomó papírt feleslegesen. Gyorsan hozzáteszem, hogy meg is találtam. Rendőr arca felderült. Aztán itt eltöltöttem egy kis időt, feljelentésírás, papírok, satöbbi.
Végül megkérdeztem, hogy most mi lesz? Nyolc nap múlva vége az aukciónak, és teccik tudni, ha most beindul az aktatologatás... – ezt persze csak magamban gondoltam, mert kifejezetten normálisak voltak a XX. kerületi rendőrök, akikkel kapcsolatba kerültem. Mondták, hogy a jövő hét keddig lesz egy előadója az ügynek, és majd ő intézkedik. Gondoltam, az még belefér.
Kedden valóban hívott az előadó, hogy most akkor intézkedik, már bekérték az adatokat a Tesz-vesztől. Másnap beszéltem vele, és mondta, hogy a következő napon már mennek is a biciklimért. Ejha, a fene gondolta volna, hogy ilyen flottul mennek a dolgok! Már csak azon törtem a fejemet, hogyan tudnám az eredeti első villát és az egyéb tartozékokat is visszakapni, de gondoltam, ha épelméjűek a tolvajok, akkor megszabadultak tőle.
Aztán csütörtökön csörög a telefonom. Az előadó hív, hogy rossz híre van, nincs meg a biciklim. Eladták, aukción kívül.
Ugye, igazam van, ha azt mondom: dögöljön meg az, aki nem veszi le ilyenkor az aukciót! Mekkora köcsögség ez?!
Ellenben – folytatta a törzszászlós - szeretnék megköszönni a segítségemet, mert körülbelül 170, vélhetően lopott biciklit szállítottak el a bolt raktárából. Úgyhogy az illető most orgazdaság vádja ellen védekezhet, ha tud. Majd a bíróság elítéli, és kötelezi a kár megtérítésére. Aztán ha nem térítené meg, beperelhetem. Mennyit is ér ez a bicikli? Huszonkettőért nem licitáltak rá, igaz, a kárban elvileg az ellopott tartozékaim pótlása is benne van, ha nem tévedek.
Viszont most a rendőrség feltette a képeket a talált biciklikről a saját weblapjára, ide kattintva bárki letöltheti azokat, és megnézegetheti, hogy hátha közte van az ő ellopott bringája is. A tolvajok állítólag Dél-Pesten, Pesterzsébet környékén dolgoztak, meg Csepelen. Persze, gondolom a rendőrség elvárja, hogy igazolja az ember, hogy az adott bicikli tényleg az övé volt, amíg el nem lopták.
Nem szoktam a rendőrségnek reklámot csinálni, de nekik minden egyes megtalált kerékpár egy felgöngyölített ügy. Ahogy egy Aranykéz utcai robbantás is csak egy darab a statisztikában. Sajnos ilyen igazságtalan a világ, de ez nálunk is így van: egy 42 ezer leütéses, szerelős Csikós-poszt is egy kattintás, meg egy ötsoros sajtóközlemény is. Viszont itt van ez a döbbenetes videó, hogy mekkora kerékpárhegyen kell átrágniuk magukat a rendőröknek, akik tényleg segítőkészen álltak az ügyhöz.
Szóval, tessék csak átnézegetni a rendőrség oldaláról letölthető Word-doksiban a bringák és vázak képeit, és büntetni, ha közte van az exbiciklink. Nehogy már megússza!
Egyetért? Vitatkozna vele? Véleményét elmondaná másoknak is?
Tegye meg a publikáció blogposztján!
