Négy hülye és a guruló krumpli esete
Hogyan hozzunk Svédországból 48 éves Mercedest?
Az lenne a vég, ha restaurálni kéne, még egy újabb, nagy feladatot nem bírunk el, és ha olyan szinten megcsinálom ezt az autót is, mint a zöld állólámpást, keletkezik még egy szobor a családban. Holott ez használni lesz – nem télen, latyakban, sóban ugyan, de nyáron, remélhetőleg sokat. Nem szabad, hogy túl szép legyen, ez a közepes kopottasság pont jó lenne.
Bemegyünk, vár az ebéd, nehéz döntést hozok. Megveszem. Elő a pénzzel, átadom, kézfogás, a vaku villog, nekem közben nehéz a szívem. Átadom a pálinkát is – Svédországba töményet kell vinni, ha pedig magyarok vagyunk, nincs jobb a pálesznál, persze a jó erősnél. Közben kattog az agyam – ilyenkor azért nagyon a szakadék szélén táncol az ember. Közben Tibby posztolni kezdi az indításról szóló videót a konyhában, meg a pénzátadós képeket. Mi papírozunk.
Sóznak-e utat a svédek?
Kiderül, hogy Sunénál csak bő fél éve van a kocsi, ő egy nyugat-svédországi embertől vette, így, ahogy van, az a tulaj újított fel rajta egy csomó mindent. Mutatja a helyet, Karlstad mellett van. És az előző gazda előtt (akinél szintén csak rövid ideig volt a kocsi) egy tulajdonosa volt az autónak közel 46 évig.
Megtudom, hogy azért vette meg közel látatlanban (ugyanis eleve trélerrel ment érte) a kocsit, mert tudta, hogy ott, a norvég határ közelében nem sózzák az utakat, ezért sokkal jobbak az oldtimerek, mint itt, feléjük, ahol az új autók is mállanak.
Innentől kezdve nézem a kocsikat, és tényleg, borzalmas, mennyire rozsdásak. Sune Volvójának is romokban van a hátsó ajtaja, de nem egy tízéves autót látunk papírrá rohadva körben. És minden kocsi fehér a sótól. Újat tanultunk.
Kérem a forgalmit, a törzskönyvet. Sune egy vizsgapapírt szed elő, meg egy A5-ös gépelt lapot. Nincs más? Nincs. A rendőr igazoltatáskor beüti a kocsi rendszámát a nyilvántartásba, és mindent tud róla, azonnal. Minek a papír? Tényleg, minek is? Szóval csak egy alibifecni van.
Töltünk egy svéd és egy magyar-angol kétnyelvű adásvételit, just to make sure. Közben előkerül a korábbi szerződés, amivel Sune vette – 50 ezer korona volt a kocsi, azaz kicsit több mint 5000 euró. Én 5300-at adtam érte, közben volt a trélerezés, tehát nagyjából árban van mindkettőnknek.
Ekkor jön az első törés az út során: bejelentem, hogy amennyiben lehet, nem aludnánk Domsjőben, mert vár a magyar kolónia vacsorára Hudiksvallban. Le kellene mondani a szállást, amit Sune foglalt nekünk előre. Az ilyet 24 órával korábban illik (sőt, kötelező) megejteni, ég is rendesen a pofám, de a döntés menet közben született, és többen szavaztak pro, mint kontra. Akad hirtelen két perc mosolyszünet svéd részről, de aztán Sunéék összeszedik magukat, felhívják a fogadót, és hiába akarjuk kifizetni legalább a felét az összegnek kárpótlásul, nem fogadja el az a valaki ott a vonal túlsó végén.
Kisimulnak a kedélyek, indulnánk megnézni valami hatalmas, különféle izgalmas veteránokkal teli garázst Örnsköldsvikben (amit ők „övik”-nek hívnak), de betérünk útközben egy kis garázshoz, amiről kiderült, hogy a tulaj és a barátai oda járnak autót bütykölni. Hát ezért nem volt Sunénél szerszám.
Az első csapás
A Ponton addig köhécselve, de hatolt, ott viszont letérdelt az udvaron. Tüsszentett egyet, aztán lefulladt, nem volt tovább. Az önindító lehetett volna akár vaníliapuding is, annyi életjelet adott. Diagnózis: nincs töltés. Szereltünk egy kicsit kint a dermesztő fagyban, de mivel épp mínusz tizesedett, ezért kivették nekünk a Volvo-traktort a garázsból, ami inkább egy hangár, és bementünk.
Hihetetlen szerszám- és alkatrészarzenált képzeljenek el. Fent, a karzaton egy Renault R8 Gordini, szemben vele eredeti, érintetlen Fecske benzines, lent, a szerszámos fal előtt egy Renault 4CV, kint, a nyitott térben épp egy DKW Juniort újítanak fel patikaállapotúra. A helyi veterános újság szerkesztője is felbukkan, riport készül a hülye magyarokról. Látszik a hitetlenkedés a jeges szél cserzette svéd arcokon – hülyék, tényleg haza akarnak menni, ezzel, innen?
A főszerelő tétován turkált vagy öt percet a dinamó körül, de Karesz nem bírta tovább, amikor elfordult, előrántotta az én szerszámosládámat, és röpködni kezdtek az alkatrészek. Kitalálta, hogy szűkítjük a problémát, ehhez kértünk egy nagy akkutöltőt, rákötöttük a dinamó kapcsaira, az pörögni kezdett, mint az őrült. Tehát jó. A fesszabályzó lesz a hibás. Elkezdtük lekapni, erre hopp, a gerjesztőtekercs plusz kivezetése kicsusszant a saruból. Simán lehetett ez is a probléma oka. Mindegy, félúton nem állunk meg, kivesszük. Addigra a svéd csapat kibontotta a makulátlan Fecskéből az ő saját feszültségszabályzóját. Odaadták, ingyé, nem hagyták kifizetni.
Beépítettük, azonnal lett 13,1 voltos töltés, juhé, két óra kiesés, közben hívtak Robiék az Ezeröcsiből, dumálni is kellett, de legalább hamar kiderült a hiba, még azon melegében (konkrétan) orvosoltuk.
Búcsúkávé, búcsúölelés, búcsúnévjegycsere, búcsútankolás, rénszarvasos párna vétele, robogás el, hazafelé. Sötét este lett. A Pontonban (amit valaki közben elkeresztelt itthon Pontynak, pedig utálom a halakat, azaz enni szeretem, de mint lényeket, már nem annyira) az én oldalamon volt fűtés, a Katién – aki persze beült mellém – nem. Fázott. Nagyon. Aztán kicsit már megfagyott. Az autó meg tüsszögött.
Rövid hibafelmérés: a sebességmérő nem működik, a jobb oldali műszereket nem világítja meg semmi, nincs indexvisszajelző, de sebaj, mert a két kis csöcs a sárvédőn látszik a vezetőülésből, hogy villog, kicsit lóg a vezetőülés lapjának bal oldala, nem vészes, nincs ablakmosó (törött a tartály tetejében a szelep), nagyjából negyven lóerősnek érződik az autó 68 helyett, a leszakadt motortartóbak – amit a Karesz már a garázsban kiszúrt, hogy rossz – rendesen átviszi a vibrációt a karosszériára.
Ami pozitív: a futómű határozott, zajtalan, jól csillapít, a kormánynak szinte semmi holtjátéka, a fékek egész jól és egyenletesen fognak, pedig ez egy négy dobfékes, rásegítés nélküli rendszer, a váltóban minden szinkron tökéletes, nem remeg a kardán, nem zúg a diffi, jól és jó helyre világítanak a lámpák, a szélzaj minimális. Jó autót vettem, az apróságokat majd rendbe teszem otthon.
Aztán – bő kétszáz kilométerrel odébb talán – jött a csatt. Ami az egész további út, valamint az azóta is tartó hangulatomat lényegesen elrontotta. Soroltam éppen át lassan egy másik sávba (talán lassabban, mint egy új autótól várná az ember, de egy ilyen öreg autóval azért nem fickándozik jeges úton az ember), az éjszakai üzemre felbillentett tükörben csak azt láttam, hogy valami borzalmasan közel van és világít. Aztán majdnem berepültünk az útszéli kirakatsorba.
Nehéz elmondani, mit érez az ember ilyenkor. Inkább nem mondom el, legyen elég annyi, hogy iszonyatosan letörtem, pedig a svéd rendőrségnél szimpatikusabb, kulturáltabban működő intézményt nemigen ismerek. De a baj nagy volt, a látvány szörnyű.
Mindegy, itt is elment két óra, Hudiksvallba már a megtört autóval értünk, hajnali fél kettőkor, hullán. Rég esett olyan jól meleg étel (és mennyi!), egy kis otthonosság, mint akkor. Háromkor kerültünk ágyba. Hat óra alvás minimum kellett, úgy éreztem, kicsit megroppantam.
Reggel persze volt vita, hogy nyolcas kelést vizionáltunk, amit én röhejesnek tartottam, hiszen a vezetők biztosan nem bírták volna akkor a gyűrődést. De tisztán logikailag tényleg úgy kellett volna, hiszen a vasárnap esti hazaérés egyre inkább kockán forgott, ez tény. Aztán a Sipos azt mondta, hogy jobb lenne még Svédországban felvetetni a kárt, mert a magyar biztosítók nem biztos, hogy otthonosan mozognak a Ponton-Mercedes-alkatrészárakban, meg amúgy is félig svéd eseményről van szó, Bende jó ötletnek tartotta, hogy így megnézzük, hogyan működik a svéd biztosítós biznisz, meg persze posztot is kellett írnom, ráadásul csak a harmadik helyen volt kárfelmérés (egy Toyota-szalonban, lol), ahová betértünk, de közben volt egy félórás tengernézés, meg egy háromnegyed órás Lidl-vizit is. Délután négy lett, mire elhagytuk Hudiksvallt. Bénáztunk, már kezdtünk fáradni.
Érdekes egy ilyen út pszichológiája is. Azóta dumáltunk erről Tibbyvel – az elején még senkinek nem lettek kiosztva szerepek, és ad-hoc működtünk, a végére olajozottan ment minden, addigra mindenkinek meglett a szerepköre, kicsit olyanok voltunk, mint egy vállalat. Hol én, hol a Tibby vezetett, aki épp hátrament pihenni, az posztokat próbált gyártani, Sipos, aki önkéntesként jött, eleinte még pihenhetett, Karesznek nem volt mit szerelnie, ezért ette a sajtos stanglikat, amiket Margó sütött nekünk.
Onnantól, hogy én a Katival átültem a Pontonba, esélyem se volt többé írni, Tibbynek viszont az Insigniát kellett vezetnie. Lassan mindent átterheltünk a Siposra, először kineveztük fő videósnak, aztán fényképész lett belőle, majd el kellett kezdenie posztokat írni. Nem volt más, belátta, értelmes srác. Tehát fél nap alatt újságíró/sajtófotós/operatőr vált belőle, bár az út elején nem gondolta még, hogy ilyen történhet. Az ember mindig gazdagszik.
Tibby is irkált néha, meg szervezkedett, Karesz a vágtázó szerelést pihente ki épp, és készült egy esetleges következőre, illetve telefonon át autót szerelt Viszen. Én elég gyorsan koptam a Merci kormánya mögött, részben az aggodalom miatt, nehogy újra eltaláljanak, meg a daráló hang is vette ki rendesen az erőmet, az ilyen, az szörnyű. A Bazeg is csak akkor vált autóvá, amikor megtaláltuk Karesszel a leszakadt váltótartó bakot, és kicseréltük, a Tevénél is szükség lesz majd egy efféle átnyálazásra.
Eredetileg úgy terveztük, hogy Katit kitesszük valahol Stockholm külsőn, mi meg robogunk tovább, volt még a seggünkben egy jó két-háromszáz kilométernyi türelem. De a kútnál Tibby a szemembe nézett, és azt mondta – "szerintem azt kéne, hogy megállunk Stockholmban, megpróbálunk szobát szerezni abban a szállodában, ahol a Kati lakik, utána megnézzük a várost, kitaláljuk, mi legyen, és holnap reggel, korán továbbmegyünk."
Alig tettünk meg háromszáz kilométert. Nagyon menni kéne. Kati egy kényelmes, egyedüllétes Stockholmra készült, sose járt még ott, arra gondolt, hogy ma sétál egyet, holnap délelőtt megnézi a Vasa-múzeumot, és szépen hazarepül. De láttam a Tibby szemében, hogy elszánt. Ő se járt még Stockholmban. Látni akarta. Nem tehettem meg, hogy azt mondom – menjünk még.
"Figyi, ma este rövidet mászkálunk, és tényleg korán indulunk. Ne húzzuk tovább az időt, sokkal lassabb ez a 90, mint a 130, amit idefelé diktáltunk, és még bármi lehet" – kerestem a kompromisszumot.
Végül elcsesztük az időt, teljesen. Nem néztük meg Stockholmot, még Kati sem. A kompról és a hazaútról vitáztunk órákat egy értékarányosságához képest kiváló thai étteremben (ha van ennek értelme) – hosszú, ritka komp legyen, rövidebb autózással vagy rövid, sűrű komp, 300 kilométerrel több menéssel. Közben egy vonat ötlete is felmerült: Hamburgban feltesszük a Tevét (mert Ponton sok van az araboknál, és ez púpos is, innen a név) vonatra, Bécsből már hazacsorog nyugiban.
Én semmiképpen nem akartam a vonatot, az egész út lényege vész oda, a "2700 kilométerről lábon hazahozzuk az öreg vasat" romantikája. Kímélő, lehetőleg minél kevesebb, de saját lábon megtett kilométerben gondolkoztam. Tibby aggódott, egyre jobban hajlott a vonat felé. Sipi nem foglalt állást, Karesz sem. Kati mellém állt, mint hű feleség, Tibby bekeményített. Végül már mindenki mindenkivel elég durván vitázott – nagy volt a nyomás, közben pedig a nyúltagyunkkal tudtuk, hogy ha egyszer már nem nézzük meg Stockholmot, akkor jobb lett volna továbbmenni. De ezt tényleg nem láthattuk előre. Egy ilyen utat nem lehet megtervezni, ahogy a különböző emberek helye és feladata is csak fokozatosan alakul ki. Éjjel kettőkor kerültünk ágyba – majd Malmőben eldöntjük, melyik komp lesz, a vonat pedig csak provizórikus lehetőség, ebben maradtunk.
