Hogyan hozzunk Svédországból 48 éves Mercedest?

Reggel mindenféle melegítős, műanyag papucsos kazahokkal kajáltunk, tényleg olcsó szálloda ez. Lám, Karesznek és Sipos úrnak még ablak se jutott. Mindegy, volt fűtés, zuhany, ennél nem kell több az utazónak. Megnyugodtak a kedélyek, mindenki emelkedett hangulatban volt, nagy tervekkel vágtunk neki a napnak. Katinak búcsút intettünk, Karesz ült be mellém, aki nem annyira szép ugyan, de gavallér. Tibbyék még valamit tököltek, mi előrementünk teveháton.

Szikrázott a nap, mínusz három fokos hőség lett reggelre, a Ponton duruzsolt a tüsszögések között. Száz kilométer múlva Karesz fejében kezdtek összeállni a dolgok. Németországba átérve kiszívjuk mipolán csővel az olajat, mert szerinte is túl híg, és az alapjárati 0,6-os nyomás neki kevésnek tűnik. Addig most megállunk, teker a fűtésen, mert nagyon fázik (képzelem, este mennyire didergett a Kati, amikor hidegebb volt, és a nap se sütött...), állít gyújtást.

Az út szélén új életet lehelt a Tevébe. A jobb oldali fűtés (mert már ebben is külön állítható a két oldal, mint minden tisztességes Mercedesben) flepnije zárt állásban volt, a működtető karocska letört, én, amennyire bírtam, tekertem rajta, de az nem volt elég. Karesz nekiesett a túloldalról nyolcas kulccsal, kinyitotta. Aztán jött a gyújtás.

Belilult a feje. "B'ssza meg, b'ssza meg!" – kiabálta az unottan szikrázó svéd hópaplanba. "A baromja nem húzta meg, ez ide-oda forgott egyfolytában. Csoda, hogy ment!" – folytatta háborogva.

Plusz húsz ló, őrületes életerő, 0,8 baros alapjárati olajnyomás (jó gyújtással nyilván nem melegszik annyira az olaj), kétoldali meleg – ez volt hirtelen a diagnózis. Később észrevettem, hogy a borzasztó vibráció is jórészt megszűnt, csak egy kis finom, ám kellemetlen zsizsegés maradt. Alig leheltem a gázt, de Teve máris százzal vágtázott – és navi szerint, tehát az óra itt már simán 105 körül mutatott volna. Így mindjárt más. Még az elefántfület is ki kellett hajtanunk, mert kis híján megfőttünk.

Tibbyék is utolértek, Sipos kint kapta az agyhártyagyulladást, mert fotózta a robogó Tevét. Szegény, elkapta a Totalcar-gépszíj, most majd megtudja, milyen is ez. Bár jár ő be eleget hozzánk, látja. Lezavartunk kétszáz kilométert – hopp. Aztán lenyomtunk másik kétszázat – hipp. Közben olyan volt az egész, mint valami romantikus, ötvenes évekbeli melegpornó – ringatóztunk Karesszel a nagymama epedás sezlonján, búgott a gép, domborodott a motorházfedél, pacsirták csipogtak, vigyorogtunk, mint akibe beszorult a kéjgáz, rend és béke lett a világban. Pontonozni egészen szuper érzés.

Teve pedig igazi autó módjára tette a dolgát. Előzte a kamionokat, ringatózott, dudált, világított, felfalt még 150 kilométert, közben kapott egy benzinszűrőt is Karesztól, aki kicsit aggódni kezdett, hogy az AC felszív valami szmötyit a tankból. Néha meg nagyon benzinszaga volt, fennakad a tűszelep, gondoltuk, majd otthon kap újat. Ekkorra este lett. Mivel lemaradtunk a Trelleborg-Rostock hosszú kompról, végül a rövidebb Rödbyhavn-Puttgarden verzióra szavaztunk. Ahhoz pedig Dánia felé vettük az irányt, át az Öresund-hídon.

Megható pillanat volt, mint oly sok más momentum az út során. Törötten, kicsit prüszkölve, de Teve, a hídpénz leszurkolása után, mint minden más igazi autó, úgy hatolt át Dániába. Gyorsan felhívtam Katit, aki anyáméknál vacsorázott, és éppen mesélte az utat, képzeld, most hajtunk ki Svédországból, az autó csodás, zabálja a távot, már látom magunkat Horvátországban a gyerekekkel...

Néha optimizmusból is megárt a sok.

Úgy terveztük, hogy mivel Teve mohó éhséggel falja az utat, ezért nem lehetetlen, hogy Hamburgban aludjunk, hiszen ekkor még csak este fél nyolc körül jártunk. Sajnos elkövettem egy hibát, autóban, vezetés közben programoztam fel a navit, és hogy meglegyen az Öresund-híd, beiktattam egy köztes pontot – Koppenhágát. Kicsit pontatlanul böktem azonban az LCD-re, Moha bá odaát városnézésre invitált, bár – lévén szűk a szókincse – ezt nem közölte velünk explicit formában, csak utasítgatásokkal.

Csak akkor jöttem rá, hogy baj van, amikor Tibbyék egyszer csak lemaradtak tőlünk. A csillag is gyanús volt, nagyon is a belvárosi neonok fénye kezdett visszacsillanni rajta, idefelé nem így jöttünk. Egy öböl partján félreálltunk. Miután vadkacsák hápogása közepette mindketten gyorsan kivettük a részünket a természet vízkörforgásából, belőttem rendesen a navit, szerencsére csak pár kilométer volt a kiesés. Alig van két éve GPS-em, de már nem is tudom elképzelni, hogyan közlekedtem régen nélküle. Azaz emlékszem – egy ilyen eltévedés az éjszakában tragikus csúszásba torkollott.

Ahogy a lámpáktól hajtottunk el, a szemem sarkából észrevettem, hogy 2,4-en van az olajnyomás. Fordulaton. Basszus. Hetvennél már bőven ki kéne kattannia a pöcökig a műszernek, ez egészen biztos, túl sokat volt Mercim, hogy ne kapjak frászt egy ilyen jelzéstől.

Karesz, baj van, és mutattam a műszert. Karesz arcán is látszott, hogy baj van. Figyelj Csiki, ne nyomd, pianóban hetvenöttel csorogjunk át Dánián, és majd Németországban, ahol lehet olyat kapni, veszünk bele 20W-50-es olajat. Teljesen szétesett benne az olaj.

A következő százötven kilométeren kizárólag a műszert figyeltem. Hogy hogyan sikerült úton maradnom, azt a mai napig nem értem. Minden rezdülésére emlékszem a mutatónak, de a kormányt már a védőangyalom tekerte. Volt egy szakasz, ahol hopp, visszaugrott bő három barra. Nézd Karesz, megint jó! Akkor valami kosz ment bele az olajtúlnyomás-szelepbe, most kiköpte, ideje lesz kicserélni a mutymuruttyot, ami benne van. Én tovább guvasztottam a szememet, miközben óvatos 85-re emeltem a tempót. Százötven kilométeren át nem pislogni elég rossz ám. Viszont ha az ember nem pislog, észreveszi azt is, ha az a bizonyos mutató egyszer csak 0,8-ra esik. És mellette megjelenik egy halk kerregés. És ekkor a nempislogó illető lelövi a motort. És félreáll az éjszakában.

Karesz gyorsan ébredt. Egy pillanat múlva már benne hevert a motortérben, úgy kellett rákényszeríteni a citromoslimó-mellényt. Kapta ki gyorsan a csövet a motorból (a fekvőlámpásig a Mercik nem elektronikus műszerrel, hanem manométerrel mutatták az olajnyomást, tehát a motorból bemegy a műszerfalba egy olajnyomáscső), amiből beindítás után nem jött semmi.

Kötélre! – adta ki az utasítást.

Igazából nem is húztuk pályán 13,4 kilométert. Csak odagurultunk. Bele a kompállomásba. Ahol levettük a kötélről, mert létfontosságú volt, hogy beengedjenek a hajó gyomrába, mert Németországban van olaj, tudunk esetleg szervizt, és ha tréler kell, legalább azt nem kell áthozni Dániába.

Teve tehát köhögve beindult, és csörömpölve, a saját lábán vonszolta be magát a kompba. Tibby szörnyű arcot vágott, b'm, ez csapágyas, egy métert nem lehet vele menni. Nem akartam vitázni vele, a hajtókarcsapágy más hangot ad, ott van egy harkályszerű kerepelés, amikor elengeded a fordulatot, a nyugvócsapágy pedig mély hangon dörömböl, mint szikla a betonkeverőben, volt alkalmam hallani mindkettőt eleget. Ez inkább csörgött, mintha a szelepek nem kapnának olajat – ami simán meg is eshetett.

A kompon feltámolyogtam a fedélzetre, nem voltam igazán magamnál. Minden összeomlott. Még a finn kamionossal esett ügy után gondoltam, hogy milyen szép példát is mutatnék a magyar leendő oldtimereseknek, ha a diadalmasan bevonuló, kedvesen patinás Ponton helyett egy rommá tört, beállt motorú, elég drága autóval, trélerháton érkeznék haza. Hát most ez lesz.

Vitya épp felhívta a velem szemben ülő, egészen kicsit vigyorgó Bendét, és a ködön át is hallottam, mit beszélnek – "...figyelj, most nem merem, mert megüt, nem Viktor, ezt nem tehetem, tényleg... Jó, akkor megpróbálom..." – és a kezébe vette a kamerát. Azt hiszem, úgy néztem rá, hogy sejtette, nagy baj lesz, inkább kikapcsolta – "... figyelj Viktor, nem megy." Tele van a tököm ezzel az egész on-line közvetítéssel, a rossebbe, még megdögölni sem hagyják az embert, méltóságban. Ha ez az egész még soká tartana, sorozatgyilkossá válnék. Üveglencse villan, ütnék, kész. Így is mindjárt ez lesz.

Hívtak kajálni, de kevésbé voltam éhes, mint amennyire egyedül szerettem volna maradni. Gondolatpamacsok úszkáltak a fejemben, de nem álltak össze értelmes szerkezetté. Közben állítólag a Viktor már ki is posztolta a dolgot a Belsőségen, sőt, jött is egy tréleres felajánlás, hogy benzinpénzért hazavisznek engem meg az autót. Ez nagyon jólesett. De a kóma tartott.

Aztán felbukkant Karesz. Gyere Csik, menjünk le az autóhoz, meg kell néznem valamit, sürgetett. Le a hajógyomorba, mit akarhat vajon?

Gyulladt a cigi – szabad ezt itt, persze Karesz nélküle működésképtelen, tehát szabad (egyébként igen) –, pattant fel a géptető, már benne is fetrengett. Huszonnégyes kulcsot, gyorsan! Tizennégyest is! A rohadt életbe, ez nincs meghúzva, hát hogy működött ez idáig? – dühöngött egyre vadabbul. Tekergetett valamiket odabent. Kijött egy csavaros kupak. Valami más meg nem jött ki. A komp kikötéshez készülődött, a kamionosok álmélkodva állták körül az öreg Mercedest, amelynek a motorházfedele alól dőlt a füst, és alkatrészek, valamint sűrű lávafolyamként ízes szitokszavak röpködtek.

Nem bírom kihúzni, b'meg, nem bírom, hogy mi a jó édes anyjáért nem jön ez ki!%ß@! – Károly küzdött az elemekkel. Nem ment. Tudod, eszembe jutott fent, hogy az állólámpáson még ilyen egyszerűbb fajta, kívülről kicsavarható nyomásszabályzó szelep van, meg akartam nézni, hogy ez is olyan-e, mert akkor itt kitekerjük, és kitakarítom, csak majd kéne hozzá egy tű. De nem bírom kihúzni.

Aztán nagy rángatásra mégis kijött. Normálisan ez egy hengeres tárgy, benne rugó, ami egy kis belső kupakot feszít (vagy talán golyót?). Ez itt egy torzó volt Karesz kezében, a két vége megvolt, közben meg csak a fele. A rugó szép emlékké párolgott el benne. A kiharapott nyom egyértelműen vezérműláncra utalt.

Aha, nyilván nem húzták meg a szelepet, az engedte el az olajnyomást, közben tekeredett tovább kifele. Amikor meg elég kicsi volt az olajnyomás, az olajos láncfeszítőt is elengedte, csapkodni kezdett a lánc, és kikajálta a közepét. B+, B+, B+!ß$Łł!!!!Đđ%%˘!!!!, Károly pulykavörös volt, rettenetesen kiborult.

A Tevét mindenesetre levontattuk a hajóról. Aztán ott, a kikötőben szétpakoltunk mindent, a másnapi szétválásra készültünk. A kerekek innen tevefarban utaznak tovább, a táskák az Insigniában. Két hegy keletkezett lomokból, aztán lassan újra eltűntek az autókban. A Vitya által előtúrt Hotel Dania alig fél kilométerre volt onnan, az még kötélen se volt sok.

Tevét lefektettük egy jól hozzáférhető parkolóhelyen, tárgyaltunk a tréleres Csillag Balázzsal, hajnali ötre itt lesznek, előtte húsz perccel telefonálnak. Még rögtönöztünk egy videós záróbeszélgetést a lobbiban, aztán Karesszel hörpintettünk egy-egy adag viszkit a maradékomból, majd fel, csicsi.

Háromnegyed hatkor csörgött csak a telefonom. Mi történt vajon? Itt vagyunk Puttgardenben, hova kell menni? Mondom, Hotel Dania, a komp tövében van. Itt nincs semmiféle Hotel Dania, a kompot se látják, inkább adjak GPS-koordinátákat. Adtam.

Valami nem stimmel – hallottam egy halk hangot a vonal másik végéről.

Agyamban leszakadt a mennyezet. Őrült tempóban keresni kezdtem a navin – van egy Putgarten is, nem messze, alig 409 kilométert ír. Úristen, ezek a szerencsétlenek oda mentek...

Délután fél kettő volt, mire visszaaraszoltak a térképen. Három huszonéves vénember szállt ki a kocsiból. Megvalósították az időutazást, csak rossz irányban, egy este alatt ötven évet öregedtek. Szerencsétlenek, sokkal ramatyabbul néztek ki, mint mi. De mosolyogtak.

Felrángattuk Tevét a trélerre (Tényleg viheti? Igen, 1200 kilót... Hmmm.), lekötöttük, a tulaj és az egyik barát az Insigniába ült be, mert rájuk szükség volt otthon hétfőn, Tóth Laci, aki kicsit több szabadságot vett ki, velünk maradt.

Karesz foglalta el a volán mögötti helyet, de nagyon ingatta a fejét és sziszegett. Labilis, basszus, becsóvál már nyolcvannál, jegyezte meg, miközben a sebességmérő mutatóját elhelyezte a 75-ös értéken. Csak 1580 kilométer várt ránk. Ezzel a tempóval...

Másfél órát bírt, utána eldőlt, kevés alvás jutott neki mostanában. Engem életben tartott a Red Bull, lenyomtam innen vagy nyolcszázötven kilométert Kelet-Németországig. Közben akadt egy izzasztó pillanat – épp előztem egy kamiont, beletoltam kilencvenötbe a sebességet, közben egy másik kamion erőlködött hátulról, kicsit fújt a szél, az út átment lejtőbe, egy hupli pedig megdobta a kereket. És becsóvált.

Iszonyatosan. Nem kettőt, hanem ötvenet. És egyre erősödött, olyan volt a kormány a kezemben, mintha egy óriáskígyóval küzdenék. Próbáltam gyorsítani, de ötödikben, kilencvennél a BMW-dízel sem olyan hűde nyomatékos. Váltani nem lehetett, mert abban a pillanatban csuklottunk volna össze, ahogy kinyomom a kuplungot. Fékezni próbáltam, de ettől még jobban bedurvult, ezért csak a gázt vettem el, és ellene dolgoztam az óriási erőknek. Körülöttünk lelassítottak, látták, hogy baj van – ijesztő pillanat volt. Most mondhatnám azt, hogy simán megfogtam, de nincs bennem ilyen virtus, rettentő meleg volt a helyzet, kész.

Pedig egy csomót trélereztem régebben, sose volt ilyen problémám. Vonaglások, persze, de mindig megfoghatóan. Azok még alsó kerekes trélerek voltak, tényleg csak a szabályok meg a fogyasztás miatt nem mentem velük gyorsabban. De ez.... Jézus.

Éjfél táján már csak 116 megtehető kilométert mutatott a fedélzeti számítógép, és mivel úgy vettem észre, hogy ezen a szörnyen dobálós NDK-s szakaszon a kúthálózat is igen ritka, ezért megfogadtam, hogy a legközelebbi helyen tankolunk. Aha... Mert tankolunk.

Hatvan kilométerrel később a navi leterelt minket az autobahnról. Kicsi, meredek, hegyi utakon tekeregtünk, kettesben, huszonöttel. Ez nem fogyasztja jobban a gázolajat ötödikben hetvenötnél, á neeeem. Sőt, szinte termeli. A megtehető út hossza 60 kilométerre csökkent.

Mélyen horkoló, jégbe fagyott falvakon mentünk át. Sehol egy kút. Ahol mégis, az zárva. Ami nincs zárva, az automatával működik. Az elsőben nem volt gázolaj. A másodiknál csak a kúttársaság kártyáját fogadta volna el a gép.

Éjjel fél tizenkettőkor rossz érzés egy megpakolt trélerrel, harmadrendű hegyi utakon, hullafáradtan kolbászolni a kelet-bajor tájban úgy, hogy élő ember nincs közel s távol, a navi POI-ja pedig talán ha három kutat fel tud mutatni azon a távon belül, amit az autó fedélzeti számítógépe mutat még. És az előző három POI-s kút nagyjából mind zárva volt, vagy nem lehetett belőle gázolajat kifejni.

Teve valójában nem is Mercedes. Hanem Christine. Nem akarja elhagyni az otthonát. Először megöli a fesszabályzóját – még csak gyengén kísérletezik. Aztán ránk rántja az ártatlan finn kamiont – itt már dühös. Lelazítja a gyújtáselosztóját is. Majd öncsonkol és megeszi a saját olajtúlnyomás-szabályzó szelepét. Végső kétségbeesésében felborítja a trélert, amin utazik – "inkább a halál, mint Magyarország!" jelszóval. Most pedig távjeladóval bezáratja körülöttünk az összes benzinkutat a vámpírok és gyilkos szellemek birodalmában. Ez nem lehet igaz...

Végül a sokadik kútnál, amikor már csak 27-et mutatott az óra, Laci leintett egy BMW-s srácot. Persze, itt van a szomszéd városban az egyetlen 24 órás Agip-kút, ott biztosan lesz dízel, alig tíz kilométerre innen. Tehát sosem árt megkérdezni a helyieket.

A kutat végül a szomszéd város túlsó felén találjuk meg, 14 kilométert ír már csak a bordcomputer. Annak a zabszemnek a nyoma örökre benne lesz már a seggünkben. 63,4 litert tankolunk a BMW-be, jól van, kicsi, szépen tetted a dolgodat. 8,7-es átlagot hoztál ki, hegyen-völgyön, trélerrel.

Felüdülve toljuk, innen már minden sima. Karesz hajnali fél háromkor kap egy volánt az ölébe, én hátul négy üdítő órát alszom zavartalanul, aztán csere, a szerelvényt én viszem át a határon. Teve ekkor kapja a nevét, amit Karesz ad neki. Dezső. Mert olyan Dezső.

Tudom, hogy a Dezső dízelt jelent a magyar szlengben, de ez is csak egy felrúgandó konvenció, pont leszarom, meg a Dezső már úgyis fárad kifele a nyelvből. Viszont az én Dezsőmnek Dezsőarca van, Dezsően hájas, Dezsően mély a hangja, egyáltalán, Dezső egy Dezső, és ezért még a hetek óta érlelt Teve nevet is hajlandó vagyok eldobni. És Dezső lesz az, hiszen az én autóm, nem a másé. Aki jobb neveket akar adni, vegyen magának névhordozót... Egyébként még Ausztriában kifogunk egy kis mínusz tizennégyet meg hóesést, a sebességet 65-re kell csökkenteni (ilyenkor ez már tényleg borzalmas), örülünk, hogy egyáltalán előrefelé megyünk, nem hátra.

Közben elgondolkodok az egész úton. Például, hogy nem lett volna-e jobb eleve trélerrel kimenni Dezsőért. Nem, az nem fért volna bele, arra nem tudtunk volna szponzort szerezni. Önerőből maximum egy kis ilyen túrát tudtam volna, Karesszel repülő, aztán kettesben haza. Dezső fenekét a tréleren ugyanígy elcsapta volna a finn, azt nem úszom meg, ez csak x, y, z, és t koordináták kérdése. És a motor? Ha hazahozom tréleren, akkor mondjuk nyáron (amikorra van már talán papírja) kimegyünk családostul Horvátországba. És ott esik szét a motor. Gyerekekkel. A semmiben. Jobb ez így, most már tudom, mi van benne, és akkor történt a baj, amikor többen neki tudtunk feszülni a problémának. Végül is – szinte azt kell mondanom, hogy jól jöttem ki a buliból. Persze ha a fenekét is sikerül rendbe tenni. Meg persze ha a magyar OT-vizsga tényleg elkezdett közelíteni a nyugatihoz, ahol az eredetiség nem jelent egyet az új mindennel, hanem inkább értékelik az autó patináját, és ha különben a kocsi műszakilag kiváló, és nem csúnya, simán kapja a vizsgát. Majd, majd, majd.

Sárváron az ünnepi alkalom miatt kopaszra nyírt Vályi és Hosszú várnak, a célra készített "Jöttünk tolni" és "Veled vagyunk, Kopasz!" matricákkal. Így finom a hazaérés, még ha egy roncsot is cipel a tréler, ott hátul. A kútnál odajön egy ember, ez egy 180 c, igaz? Volt ilyenem, meg fecském is, ezt már párhuzamban gyártották a fecskével. Nagyon szerettem, jó kocsi.

Nicsak, nicsak, egy ember, aki ugyan semmit nem tud az expedícióról, de vágja a Merciket. Ne is cipeljétek tovább, adok érte egy jó, vizsgás autót, itt áll a kertemben egy W140 350 SD bálna Merci, közel tökéletes. Az ajánlat kecsegtető, de én nem szeretem túlságosan a műanyag lökhárítós autókat. És nincs havi kétszázezrem, hogy álljam egy Bálna szervizköltségeit. Maradok a Mercedes-csillaggal ellátott faéknél, de azért megköszönöm.

Hazáig Karesz tolja, én megint elájulok, Laci a hátsó ülésről egyszerűen elpárolog. Rohadt fáradtak vagyunk. Margó négy tonna pörkölttel és pácolt oldalassal vár, én döntök két kupica páleszt, mindjárt szebb a világ. Még feljönnek Budapestre, hogy a házunk elől elvigyék Karesz 126-os Mergáját, én meg éjjelig pakolok széjjel, önkívületben. Közben megtalál egy utcában lakó kommentelőnk, Balchee74, bejön a garázsba, üveg bort ad át, velkám hóm, gyorsan távozik, empátia a köbön. Jólesik, baromira, bár már nem nagyon tudom mutatni, kicsit elnyűttek az arcizmaim is.

Másnap reggel Karesz esemese vár: megvan a hiba, csoda, hogy eddig eljött. Mint kiderítette, a Ponton láncfeszítője nem olajos, a lánc viszont tényleg csapkodott, mert két szemmel hosszabbat tettek be a svédek a kelleténél. Ez lassan szétverte az olajtúlnyomás-szelepet. Amikor lukat ütött ebbe a lánc, akkor esett vissza az alapjárati nyomás 2,0-ről 0,8-ra, amikor pedig teljesen szétverte, akkor rövid időre eldugult, és lett megint rendes nyomás, majd amikor végleg kiesett a zárókupak, akkor múlt el végleg.

Azóta tudunk mindent a motorról. A csapágyak nem károsodtak. A vezérlés, mint az új. A motort pénzt nem kímélve, az utolsó biszbaszig felújították, látszik. Másnapra megjön a korrekt, IWIS lánc is, 13 ezer forint, mellé két szűrő 1000, már fenn is van. Az is kiderül, hogy az összes fémreszeléket elnyelte az olajszűrő, piszok mázlim van, semmi nem sérült.

De nagyon érdekes ez a motor. Láthatóan profi újította fel, rendkívül precízen. Viszont túl hosszú láncot tett bele. Nem húzta meg a gyújtáselosztót. Nem voltak meg a csavarok a karburátor tetejében, a benzinszag, amit éreztünk, tehát az volt, hogy fent kilottyant a tetőn a nyál fékezéskor. Éljen. Hogy ez hogy bírt bármennyit is menni, rejtély. És lenyomott közel 1300 kilométert, csodásan.

Na ja. Das ist ein Mercedes-Benz. Oder ein Christine-Benz?

(X) akiknek köszönhetjük: