Start Historic 2010

Nem a gazdagok sportja ez, innen üzenem, tévedés. Az összes többi futam feleennyibe kerül, évente egyre pedig csak az nem tud 15 ropit összespórolni, aki nem akar. Tudom, manapság egyre divatosabb lesz, magyar embernek pedig sajátja az oktatás és a mindent jobban tudás, csak ezért írtam ezt a pár fenti sort. (Viszont érzékelhető, hogy jelentősen megnőttek a hasonló ralik nevezési díjai az előző évekhez képest, nem csinálunk egy pár ezer forintos libakergetőt?)

Szóval a Tramp mellett volt itt patika ezerkecske, 850-es Fiat 903-as motorral, Smart, Integrale és E30 16i, két 124-es Fiat Spider Abarth, W124-es kabrió és két W123-as kupé, de a későbbi nyertesek pl. egy 90-es Golf Cabrióval indultak. Focus kombi, két-két Volvo Amazon és P 1800, egy szép Alfa Montreal vagy recskáznivaló Giulia Junior egészíti ki a sort.

Na és persze remek cimborák (Józsi, Sanyika, Marques, Milán és Kiss Feri), kollégák (1:0 ide fiúk) és vidámság. Mindenki tudta, hogy nem aranybugyogóra megy, feszes verseny ez, de egy kis lazaság belefért. Jó érzés kiszakadni a mindennapi mókuskerékből így.

Az érdi rajtot követően Budapestre vezetett az itiner, a Mozaik utca környékén kanyarodtunk, majd ki, Szentendre felé, valahol azon a tájon vesztettük el a helyérzékünket. Én eleve rosszul tájékozódom, tucatszor el kell mennem valahová, hogy odataláljak, sofőröm pedig az utat figyelte és folyamatosan mondta az időt. Fingunk sem volt róla, hol vagyunk, de az itiner pontos volt, minden táv és idő – amit számoltunk – stimmelt, lassan kezdtük elhinni, hogy zöldfülű létünkre nem leszünk utolsók.

Főleg azok után, hogy többször is láttunk innen-onnan felbukkanni rajtszámos autókat, ahol elméletileg semmi keresnivalójuk nem volt. Jó lesz ez, csak azok a rohadt 1/100-asok...

Az éjszakai autózás remek volt. Az alig százezret futott soros hathengeres csak selymesen, finoman zúgott, jóllakott cserebogár nem böfög hangosabban, az utak üresek, csendesek, fenn, Dobogókő és Visegrád környékén pedig végre bevethettük Balázs remekművét, a fényhidat, és mind az 550 wattunkkal fénybe boríthattuk az útszéli erdőt. Egyedül a vadállatok miatt kellett, bár abban rajt előtt megegyeztünk, hogy fácánnál-nyúlnál kisebb dolog esetében nem állunk meg.

Valahogy gyanús volt, hogy a főszervező 45 km/órás átlagról beszélt, ennek ellenére az egyes szakaszok közti idő szűk volt ehhez a tempóhoz. Aztán rájöttünk: a rafinált sunnyogását neki, ez beleszámolta az összesen két óra pihenőidőt is! Úgy már azért nem mindegy. Ennek okán elég idegesítő volt a két mért szakasz, ahol 40, illetve 45 km/órás átlagot kellett elérnünk. Konkrétan beleőszültünk és nyitott szemmel aludtunk.

A korai és kései érkezésért is büntetőpontok jártak, de az időellenőrző pont előtt, ha kellett, megállhattunk, így korán nem érkeztünk, de a késéssel vigyázni kellett. Pluszpontokat jelentettek az út során különböző helyekre kiakasztott pecsétek és az itinerben megjelölt tereptárgyak. Előbbieket – értelemszerűen – az időmérő lapra kellett nyomni, utóbbiakat pedig lefotózni autóval vagy csapattaggal. Mindkét típussal meggyűlt egyszer-egyszer a bajunk.

Volt egy nagyon húzós 1/100-as, valahol Dobogókő alatt. Itt az út és a kereszteződés egy nagy háromszöget formáz. Ennek egyik szárán volt kijelölve egy mért szakasz. Ezt teljesítve végig kellett autózni a háromszög mentén, majd másodszor is átmenni a két kapu között. Ezek után ugyanezen az útvonalon továbbhaladni, de ahelyett, hogy harmadszor is ráfordulnánk a fotocelléra, elmegyünk a másik irányba, fel a faluba, ott egy téren pedig meg kellett keresni a Shaolin-iskola (?) táblát, azon volt a pecsét, majd vissza lejönni és újra áthaladni az 1/100-as szakaszon.

Ez még leírva sem egyszerű, ennek képe így nézett ki:

De mivel az autókat percenként indították a rajtnál, és már útközben is teljesen összekeveredett a sorrend, ezért itt várható volt némi tülekedés. Szerencsére az egy perc különbség majdnem minden helyen elég volt ahhoz, hogy ne tartsák fel egymást a versenyzők, párszor azért előfordult, hogy mások miatt buktak a mögöttük lévők súlyos másodperceket (ehhez elég volt egy szűk út, ahol nem fértek el egymás mellett).

Mikor a rajt előtt kiszámoltam, hogy a második és harmadik áthaladás között van 7 perc 12 másodpercünk, ez elégnek tűnt. Azonban ahogy mentünk a kacskaringós, töredezett utakon felfelé, egyre inkább látszott, hogy az NAGYON szűk lesz bizony. Főleg úgy, hogy az átkozott Shaolin-iskola (annyira nevetséges, hogy le kell írnom megint) – tábla csak nem akart meglenni. Ott rohangáltunk a parkolóban, mint két totális idióta, egyik táblától a másikig és üvöltöztünk egymással, káromkodtunk és jajgattunk, attól függően, melyik árokba zuhantunk bele a sötétben.

Végül meglett, de vészesen kevés időnk maradt. Akkorát jöttünk le a hegyről, mint ide Nagykáta, benne volt abban minden, de így is 10-12 másodperccel később értünk a kapuhoz, mintsem kellett volna. Az már csak hab volt a tortán, hogy Bajóton nem találtuk meg Huba vezér kőbevésett nevét, azzal csak 50 pontot buktunk.

Azonban minden más flottul ment, legalábbis úgy éreztük. Furamód egyáltalán nem voltunk fáradtak, csak jóval később döbbentünk rá, hogy a néha-néha iszom egy korty Redbullt, na egy kávéra még van idő során olyan mennyiségű taurint és koffeint nyomtunk magunkba, hogy Lenin kitáncolna a mauzóleumból, ha beszúrnák neki.

Nem voltunk ezzel egyedül, de ettől függetlenül hajnali öt órakor az egész társaság olyan pókhálós szemekkel ült le reggelizni, hogy a legszebb BBS-felnin sincs különb. Eléggé kivoltunk, ekkor már mögöttünk volt mintegy 400 kilométer, két határátlépés és ötórányi megerőltető koncentrálás, órafigyelés. És délig még sok idő volt hátra...

A neheze még csak hátravolt. Május elseje, szombat délelőtt és Budapest. A városon való keresztülvergődés éberségünk utolsó maradékát is elpusztította és újra rádöbbentett arra, mennyire lehet egy mikroszekundumra tiszta szívből gyűlölni az index nélkül kanyarodókat. Ing-gatya leszakadt rólunk, a cipőnkkel bankot lehetett volna rabolni, a lábszagot a NASA kémműholdjai is érzékelték, egy pillanatra ide fókuszáltak.

Ide, erre a nagyon-nagyon megfáradt, megfogyatkozott mezőnyre (az egyik Mercedes és a Tramp, melynek elment a harmadik fokozata, feladták a küzdelmet). Rongyként zuhantunk a hotelhall puha foteleibe, de lélekben azért feszülten vártuk az eredményeket. Istenem, csak ne legyünk utolsók, nem lehetünk utolsók.

Remek – mi szem-szájnak ingere – ebéd és lőn, az ünnepélyes eredményhirdetés. Itt van, hivatalos, feketén-fehéren. A 27 indulóból a 11. helyen végeztünk és elhihetik, soha nem voltunk büszkébbek erre a tizenegyedik helyre, hiszen több – nálunk jóval rutinosabb – csapatot hagytunk magunk mögött még így, büntetőszorzóval terhelve is. Ha az nincs, akkor beljebb vagyunk, de mindegy, teljesen mindegy. Elsőre ez a vártnál is jobb lett. És végigcsináltuk. Mi is és az autó is, zokszó nélkül, kényelmesen a fűtött ülésben, a puha futóművel.

És szerintem végig is fogjuk még, nem is egyszer, mert lesz még idén. Tudják, miért? Hogy a végén összekacsinthassunk a cimbikkel, mert együtt mentünk, tudjuk, hogyan sikerült Bajótnál a kereszteződés, emlékszünk, hogyan világították a fényszórók az út helyett az erdőt odafent, közös emlék, amiről nem is igazán beszélünk majd, mert hülyeség volt, naná.

De férfias, jó hülyeség, amit a férfiak néhanapján csinálnak, ha újra fiúk lesznek pár órára. Szép emlék lesz sok év múlva is. A kiforgatott Montreal V8-asa a szerpentinen, az Abarthok Dell'ortóinak szívóhangja és a bömbölő sorhatos a Kemencei erdőben.

Feláll a szőr a karunkon.

Na ezért érdemes.

Szombat este nyolc. Harminchat óra ébrenlét után elég, halló, odabent, van itt valaki? Jöhet az alvás végre. Calling Elvis...