Bénázó F1-pilóták, profi versenyzők 430-asokkal, dagadó magyar büszkeség, no meg a feledhetetlenül üvöltő FXX-ek. Hungaroring erős Maranello-szósszal, dolcsevitával, kevlárfetisizmussal.
Két dologra jöttem rá a múlt hétvégén a Warm-up által megrendezett Ferrari Racing Days eseményen a Hungaroringen. Ha sok piros Ferrarit látsz egyszerre, ráadásul nagy csoportokban külön-külön összegyűlnek az azonos típusok, akkor az az autó, amit a Zöldlomb utcában felfelé láttál veretni két nappal korábban, és lelkendezve mesélted utána egy csomó embernek, hű-hű, itt hirtelen unalmas lesz.
Annyira így van ez, hogy a Warm-up sem a maga rosso-valójában állította ki azt a 458 Italia tesztautót, amit mi is megírtunk. Erre az alkalomra átmatricázták biztonsági autónak. Safety Car felirattal, fekete tetővel. Naja, így már kilógott az egyenpirosból. Pedig még nyár elején, Óbudán, a forgalomban, pláne meg a Pilisben mennyire nem volt szükség rajta semmi pluszra… Más az utca és más a paddock.
A másik dolog, amit nem is én mondtam ki, mert nekem nem jár olyan gyorsan az agyam, hanem Assur: a Ferrari igazi lételeme a versenypálya. Talán a Californiát, a 456-ost, a 400-ast – tehát inkább az összes Amerikának készülő színházi autót – leszámítva. A forgalomban ugyanis úgy hatnak ezek az autók, mint amikor valaki jacuzzis úszómedencét csináltat a Havanna lakótelepi panelház erkélyére. Az ezüst bokalánc és a gumicsizma viszonylag rosszul illik egymáshoz. Mint egy Ferrari és a budapesti dugó.
Versenypályán tehát otthonosan mozognak a Ferrarik, de ha sokan vannak, unalmasakká válnak, vonhatjuk le a következtetést. Tehát akkor mi is történik egy ilyen hungaroringi Ferrari Racing Daysen? Őrjöngve élvezünk? Vagy fásultan darvadozunk egy eldugott sarokban?
Ez attól függ, mikor és hol dekkolunk. A boxok például egy percre nem eresztik el az embert, ott mindig van mit nézelődni, márpedig a drágább jegyekkel bemehetett oda bárki. Mindenütt egy kis karbon, kovácsolt alu, kerámiatárcsa, ledobott versenykormány, szagok, finom zajok, majd fülsértő üvöltés, amikor beindítanak valamit. A boxokban lenni eszeveszett élmény annak, aki szereti az autókat – nem, javítok –, a gépeket. Az ilyen elüldögél efféle helyen órákig.
Kint, a boxutcában, a nagy, piros tengerből csak az egyedi fényezésű 599XX-ekre, no meg az FXX-ekre figyel fel az ember – azokat lehetetlen nem észrevenni, mert olyan hangosak, mint a Formula–1-es autók, ráadásul dől belőlük a forróság. Épp a sok piros miatt a sárga meg pláne a kék 599XX azonnal a kedvencünk lett – utcán az ilyen (van belőle civil változat is) autó furcsa, talán nem is annyira vonzó, de itt, a vörös óceánban érdekes, izgalmas lesz.
A Ferrari Challenge persze nem a pirosról szól, hiszen ott minden autó más színű, akad levelibéka 430-as, kék 430-as, cápafoggal vicsorgó 430-as, meg persze Válint Tibi fehér-fekete 430-asa, ami ebben a mezőnyben olyan elegáns volt, mint valami államfői autó. Tibi aztán jól is szerepelt, kemény versenyben, forró küzdelemben szombaton harmadik, vasárnap második helyen végzett, de erről már írtunk korábban.
Egy kis versenyzés halandóknak
A Ferrari Racing Days rendezvény csak egy maroknyi kiválasztottnak jelenti a versenyzés izgalmát, a többieknek jobbára csak a bámészkodás marad. Nem mondom, az sem kevés – végül is egy Ferrari 333 SP, vagy egy John Barnard-tervezte 412 T1 testközelből igazán csodás élmény, főleg ha a hangját, illatát, tapintását is megtapasztalhatjuk. Több azonban nem jut – a látogatók többségének akkor sem juthatna, ha túladna a házon, az autón, a gyerekeken meg az asszonyon, és az így felhalmozott lét egyszerre költené el a Ferrarinál, Ferrarira.
Ebben a hangulatban jól esik valami, amivel egy pici morzsát mi is kaphatunk az élményből – talán pont erre volt jó a Carrera-sátor a gold tribün háta mögött. Itt egy hatalmas, négysávos slot-car pályát állítottak fel egy durván 6x6 méteres asztalon, ahol bárki mehetett néhány kört a családtagok, vagy akár idegenek ellen, az alkalomhoz illően Ferrari kisautókkal. Amikor ott voltunk, épp néhány 599XX gyilkolta egymást két kiskölök és egy apuka irányításával.
Egy cég szemszögéből persze a termékek bemutatása a lényeg – ki is állítottak mindent a legegyszerűbb tízezer forintos pályától az ezer példányban létező limitált, ferraris, arany-dobozos, körülbelül 150 ezer forintos csodáig, amiben áttetsző pályaelemeket és drót nélküli irányítópisztolyokat talál a vevő – utóbbiakat arany csatos nyakpánttal.
Én viszont épp azt éreztem a legjobbnak, hogy a sátorban nem csak a kunyeráló gyerekekre építettek, akiknek az igazi Ferrarik amúgy is túl hangosak és ijesztőek, ezért kisírnak Aputól egy olyan Verdák-os csomagot tizenöté' – inkább adtak valamit a bámészkodóknak, ha mást nem, néhány játékba feledkezett percet, amikor megszűnik a külvilág, és egy pillanatra mindenki odaképzelheti magát a pályán köröző ferraris aranyifjak helyére.
