Sachsen Classic 2010

Másnap a párás, esős reggelen a motor könnyen beröffen, hosszú melegítés, itt hideg van. Rajtunk pulóver és zárt cipő, irány a 200 kilométerre lévő Zwickau, a Sachsen Classic rajthelye. Mire begurulunk a Népek barátsága terére, már melegünk van, kibújt a nap. Megkeressük a szállodát, kipakolunk. Nusit le kell mosni. Másfél órán át küzdök vele, a végén ragyog a kispajtás. Felragasztom a 150-es rajtszámot. Mögöttünk még majdnem ötven autóból áll a mezőny. Hihetetlen számok.

A magyar versenyek a mechanikus stopperórák használatát részesítik előnyben. Az elektronikus időmérés ugyan sokkal pontosabb, és a speciális berendezések sokat le tudnak faragni az eredményekből, de a mért szakaszokon a navigátornak nem sok feladat jut. Ilyenkor a vezető fülébe számol, pityeg, sípol egy atomóra vezérelte kütyü. Nálunk a mitfárer olvassa az időt. Azok a kis, apró emberi tévedések, ingadozások kellenek, hogy teljes értékű és emberléptékű legyen egy csapat.

Az én fejemben hamar összezavarodnak számok és rendszerek, hajlamos vagyok hibázni, elveszíteni a fonalat. Anna sokkal stabilabb. Amint a kezébe kerül az itiner, már bújja, elemezi a szakaszokat, előre megcsinálja a post-it súgókat, amik a műszerfalra felragasztva mutatják az adott feladatok szintidejét, egyéb érdekességeit. Ha dupla, tripla, tehát „felfűzött” szakaszok vannak, akkor az időket összeadva számolja ki a mérőpontok érkezéseit. Sok csalafintaságot kitalálnak ám a rendezők, és mivel én is közéjük tartozom, szívesen tanulok másoktól.

Sok az ismerős. A közvetlenül mögöttünk induló német Matthias Kahle–Peter Göbel páros (Skoda 110 R) sofőrje hétszeres német ralibajnok, Peter meg a Hamburg–Berlin verseny főszervezője. Már jártak a Hungaria Classic versenyeimen. Egy másik kedves barát, Hans-Peter Blandow Svájcból a fehér NSU TT-vel. Nála sincs fűtés, értsd: hasonlóan hangos a motorja, és persze nincs fűtésdob.

A háromszoros Mille Miglia-győztes Luciano Viaro a verseny legnagyobb esélyese. Tavaly ismerkedtünk össze a Silvrettán. Akkor tanítványa, az argentin Daniel Claramunt nyert Enrico Mussinellivel egy gyári Lancia Stratosban.

Luciano egy általa kidolgozott módszerrel, vak navigátorokkal indul veteránautós versenyeken. A vak emberek így teljesebb, valóságközelibb világot élhetnek meg, érezhetik, hogy szükség van rájuk. Számukra egy braille-írásos itiner készül, abból dolgoznak. A nemes és megható kezdeményezés már akkor is érdekessé tenné Luciano személyét, ha csak egyszerűen teljesítenék a távot. De nem, ők az abszolút favoritok. A Silvrettát idén Enricóval nyerte meg, és ide is vele nevezett. Az Audi Tradition felkarolta az ötletet és leszerződtette. Idén hét alkalommal áll rajthoz a harmincadik születésnapját ünneplő Quattróval.

Még egy adalék erről a rendkívüli emberről. Hazai versenyen már megkaptam az ötven felé járó indulóktól, hogy „nem szabad túl nehéz feladatokat adni”, mert már „öregszünk”. Luciano hetvenéves, versenyeken 2-4-es átlagokat képes futni. Mi lesz, ha egyszer tényleg megöregszik?… Amióta csak megismertem, próbálom elcsábítani a győri Audi Eastoric versenyemre, de nem sikerült. Szíve szerint jönne, még meg is ígérte, de nagyon tele van a naptárja. Idén ráadásul úgy terveztük, hogy Annával indulna. Öreg és fiatal ekkora korkülönbséggel még nem volt életében. Sajnos most sem jött össze, de nem adom fel.

A versenyek előtt általában van lehetőség az újoncok számára, hogy megismerkedjenek a tudnivalókkal és gyakorolhassák a fotocellák és mérőslagok megszakítását. Mi is felmehettünk a Sachsenring versenypálya tükörsima aszfaltjára, de előtte még a filmesekkel egyeztettünk, milyen felvételeket szeretnének csinálni. Óriási élmény volt. Süvítettünk (mert lehetett) egyik mérőponttól a másikig, Nusi motorjából kitört a vadállat, de szerintem az arckifejezésem is ijesztő lehetett a kitombolható élvezettől. A hetven lóerőhöz 640 kg menetkész súly tartozik. Egy porschés (1974-es 911-es) nem akarta elhinni, mert a nyomunkban volt és nem tudott megelőzni. Csak a fékekkel nem voltam kibékülve, mert nem egyenletesen fogtak.

A rajtnál felfoghatatlanul sok ember gyűlt össze. A felíró cédulák mind megírva, stopperek belőve, Nusi rendben. Amikor felkonferált minket a szpíker, nagy tapsot kaptunk. Errefelé abszolút a magyarokhoz kötik a vasfüggöny leomlását. Micsoda marketinglehetőség, mi pedig gyakorlatilag nem is tudunk róla. Szomorú dolog ekkora szimpátiát mellőzni.

Elindultunk végre. Pazar időjárás, 22 fok, rezzenéstelen levegő, szikrázó napsütés, élményautózás. Az első WP, vagyis Wertungsprüfung (= mért szakasz) Meerane meredek kövezett utcája. Felfelé 200 méter 33 másodperc. Éreztem, hogy nem tökéletes, de rosszabb ne legyen (24 pont, 34. hely). A következő WP a kerámiáiról híres Waldenburban várt ránk (50 m, 8'). Háromszázadnyi eltérésünk a harmadik helyre volt jó. Hajrá magyarok, puszi Annának! Tovább a Sachsenring felé. Mielőtt a pályára felmentünk, a hátsó parkolóban várt egy sprintelős mérés: 100 m 11 másodpercre. Fél másodperccel korábban érkeztünk, 106. hely. Bosszantó, de lesz ez még rosszabb is. Nem is kellett sokáig várni rá.

A tegnapi tapasztalatok alapján 3:40-es szintidőt lőttem be magunknak a versenypályára, amit kétszer meg kellett ismételni. Amikor a referenciakörünkben átmentem a fotocellán, biztosra vettem, hogy kábé egy másodperccel (ami ugye 100 pont) korábban érkeztem. Ennek megfelelően gyors és ideges számolgatást követően átírtuk az időket. Nem kellett volna. De nagyon nem, ugyanis szintidőnk 3:40,14 lett. Az újonnan kitalált érkezések stimmeltek ugyan, de már programoztuk is magunknak a 300 hibapontot. Különben 28-at csináltunk volna, azaz a 85. hely helyett a 4. lett volna a miénk.

Megint megszegtem azt az aranyszabályt, hogy feladat közben tilos variálni. Hangulatom padlón, már láttam magunkat a nyolclapos eredménylista 6-7. oldalán, az öltönyt akár fel is ajánlhatom valamilyen szeretetszolgálatnak, tök felesleges volt elhozni. Ha ekkora kretén vagyok, meg is érdemlem. Sámfás fekete cipők egy NSU-ban: röhej! Mekkora karátos, antracit barom vagyok. Anna ilyenkor biztos támaszom. A főnix újjászületése ismereteim szerint csak általa lehetséges. Felemelt a hamuból és ismét megteremtett, innen fogva nem voltak lelki terheink, autózhattunk nyugodtan.

A moseli VW-gyár parkolójában várt a következő WP, egy tripla. Sprintelős, rafinált kijelölés. 3 x 60 méter egyre gyorsuló ütemben. Először 8, majd 7, végül 6 mp. Ha nem lendületből megyünk, biztos a kikésés a következő cellánál. Mutassuk meg! 38 pontunk az 5. helyre volt jó. Viaróék nyerték hihetetlen 7 ponttal. Müncheni barátaink, Ingrid és Michael Weber lett a második (20 pont) egy gyönyörű elsőszériás E-Type kabrió Jaguarral. Viszont a Sachsenrig csillagai közül itt többen elvéreztek, de ezt akkor még nem tudtuk.

A hatodik 1/100-as, a Sachsen Bank 90 méter 12 mp-re volt. A metálszürke E-Type itt nullás eredménnyel hozta a szakaszt, de a mi 11 pontunk sem volt rossz, 26. hely. Ez volt az aznapi utolsó penzum, irány a szálló, zuhany, vasalt ing: este buli lesz az óváros egyik sörözőjében. Jó volt az ellátás, sok traccs, humorizálás, ideális helyszín, de hiányzott a jó eredmény. Aztán amikor megjött a lista és kifüggesztették, kicsit megkönnyebbültem. A 26. helyen álltunk 456 ponttal.

Még nem is említettem, hogy a legrosszabban teljesített mérést el lehet dobni. Ez a mi esetünkben a versenypályán gyűjtött 201 pont volt. Vonjuk csak le! Az annyi mint 255 pont. Hűha! Vannak errefelé mások is, akik tudnak hibázni. Óva intek persze mindenkit az ilyesfajta önámítgatások miatt, mert másoknak is vannak hasonló kalkulációik. A „mi lett volna ha” történetek egyébként súlyos terhei a versenyeknek. Jól van, tudunk róla, de így sokkal szebb az élet.

Talán még nem úszott el minden, avagy mi történhet még a díjkiosztóra menet? Lapozzon!