Persze szükségem volt olykor szakember segítségére is. Például a hátsó lengőtengelyek már nagyon lötyögtek, a kerekek gyorsításnál, fékezésnél bő centit mozdultak előre-hátra, volt, hogy átdudáltak a szomszéd autóból – vigyázz haver, kiesik.
Mladó sokat tudott, ez egyre inkább kiderült. A nagyképű mesék kezdtek összeállni izgalmas sztorikká. Például Grazban kiszedte az egyik gyártástervező mérnökből, milyen kohászati trükkel készítik a lengőtengely-csapokat, hogy nem kopnak el, mert a magyar kisipari pár ezer kilométer alatt kiszopósodik. Háromszor edzik, különféle hőmérsékleten, s a visszahűtések között is van, amelyik gyors, van, amelyik lassú. Mladó hazajött, spéci villanykemencét készített, onnantól a gyárival megegyező keménységű csapokkal látta el a magyar Puch-szcénát. Nekem is készített ilyet, üregeset, belül puhát, a felületén keményet, benne zsírzóvályúval. Soha többé nem volt baj vele. A kemence ott figyelt a koszlott garázsban.
Mesélt az életéről. A szülei orvosnak szánták, ő is ezt akarta, színjelessel végezte az iskoláit, de a negyvenes évek legvégén, a klerikális múltja miatt nem vették fel az egyetemre. Próbálkozott erre-arra, aztán úgy döntött – tojik az egészre. Megszerezte az autószerelői iparos minősítést, majd elment sofőrnek. Gazdag családból származott, több nyelven beszélt – a németet gyakran elő is vette, hitelesnek tűnt – hiányzott hát neki a jómód. Sofőrként viszont semmire se volt elég pénze. Átlátta a rendszer működését – minél közelebb van valaki a vezetéshez, annál jobbak a lehetőségei. Tehát elment ÁVH-sofőrnek.
Mert orvosnak gyanús volt ugyan klerikális múlttal, de a magas szintű államhivatalnokok furikázására megbízhatónak bizonyult – hát ilyen volt az a rendszer. Akkor most a Mladó komcsi volt, vagy nem volt komcsi? Manapság eléggé feketén-fehéren szokás ezt látni, de aki csak kicsit is benne élt abban a korban, tudja: a kép ennél sokkal árnyaltabb. A nemkomcsik persze nyilván felakasztották volna őt is a lámpavasra 1956-ban, tehát hivatalosan komcsi. Pedig szerintem csak jót röhögött az őt megszívatni akaró, elnyomó hatalom képébe, és még ügyeskedett is, mint mindenki Magyarországon.
Az ÁVH-nál jó fizetést kapott, tehát lejárt a Balatonhoz vitorlázni hajóval, a Hármashatár-hegyre vitorlázni repülővel. Az ötvenes években! Volt vagy száz csajos története a vízre/levegőbe elvitt dámákkal – csak úgy röpködtek a „nagy csöcsök", az „ekkora szájak" a sztorikban. Néha felrohant a házba, mert megszólalt valami vékony hang. „Csák a mámá volt, készítettem neki téát, délutáni sütéményt" – közölte ilyenkor egy igazi angol gróf stílusában.
Egy alkalommal átvittem hozzá a motorblokkomat, mert neki volt olyan hosszú szárú, talán 34-es dugókulcsa, amivel a Puch-lendkerék egyetlen központi csavarját meg lehetett húzni kellő nyomatékra. Megtapasztaltam már az előző autómon, mi van, ha ugyanezt kalapács és csillagkulcs segítségével húzom meg: lelazul a lendkerék, jobb esetben csak kitöri az ezüstacél stifteket, rosszabb esetben azoknak az illesztett lyukai is kiszopósodnak. Ennél az autónál tutira akartam menni. Mladó pedig azért készítette a szerszámot, mert hiába volt ő meglepően erős a látszatra jelentéktelen fizikumához képest, ennek a csavarnak a meghúzásához súly kellett, aminek felettébb híján volt.
Megnyomtam kint a csengőt, amit úgy épített be, hogy kifelé abszolút ne hallatsszon, persze, hogy le tudja tagadni magát. Majd amikor nem jött válasz, benyitottam, kivételesen nem volt zárva a kapu. A ház mögé mentem (a szerviz hátulról, a villa alatti garázsban volt), a kopott, agyonmódosított Mladoniczky-Wartburg ott állt az udvaron, tehát otthon kellett lennie. Bekiabáltam hát – „Imre bácsi, Imre bácsi!". „Itt vagyok bent, bocsánat, dolgom van, de gyere!" – sipította vissza. Óriási dolog volt, hogy ezzel a hibátlan neveltetésű úriemberrel eljutottunk a tegeződésig, én legalábbis sikernek könyveltem el.
Beléptem. Körülnéztem Mladó épp a garázs szélének magasított kövén egyensúlyozva a falikútba hugyozott. Akkor asszem épp két hete nem láttam, kicsit, khm, meglepő volt ez az őszinte művelet egy olyan embertől, akit inkább láttam lecsúszott grófnak, mint autószerelőnek. „Képzéld, Zsoltikám" – nyöszörögte (nagyon tudta sajnálni magát) – „vésékövém ván, áz orvos ázt mondtá, amíg ki ném jön, igyák néhá égy sört, kihozzá májd. Á sörtől viszont állándóán pissálnom kell". A bocsánatkérés úriemberi volt, a pőre hugyálás nem, én meg ott, a zsíros Tusnádi utcai garázs mélyén valahogy úgy éreztem, nem okvetlenül akarom e drága, ám furcsa ember genitáliának, ürülő hugyhólyagjának és moccanó vesekövének a részletes feltérképezésével tölteni a Puch felújítására szánt rövidke pár hetemet. De Mladó hamar visszavedlett az olajos gúnyába, profin meghúztuk a lendkerékcsavart. Ekkor már sose kért pénzt semmiért, pedig tukmáltam.
Pár nappal később más probléma miatt kerestem fel. Vizenyősebb volt a szeme az átlagosnál, a keze még lassabban járt, viszont még sokkal többet beszélt. Elő sem tudtam adni a problémámat, mert mesélni akart. „Má három kuncsáftot rúgtam ki, básszák még, nincs nékém időm árrá, hogy vélük foglálkozzák. Tudod té, hogy hány szábádálmám ván bént a hivátálbán, béjégyézvé? Tizénöt. Látod mi ván kint á kápun, én gyártom a világ légzséniálisább locsolórendszerét" – és már húzta is elő a zsíros garázs zsíros szekrényének még zsírosabb fiókjaiból a makulátlan, precíz, óriási műszaki rajzokat. A sajátjait.
„Ázért hágytám fél áz áutószéréléssél, mért ámikor Puch-szérvisz voltám, volt, hogy hárminc kicsi Puch állt itt áz udváron. Hárminc! Áztán á szomszédok állándóán féljéléntgétték, és élégém létt. Má már csak régi kuncsáftoknak jávítok, például ollyán urriémbéréknék, mint á Téván úr." Én nyilvánvalóan nem számítottam kuncsaftnak, esett le, én voltam itt a hallgatóság, ezért nem is kért tőlem pénzt a szerelésért. „Pérszé mind mégszívták, én még féljéléntéttém őkét másért, áztán ők volták a fász rossz végén" – na ja, Mladó olykor teljesen át tudott vedleni a legmocskosabb szájú autóbuherátorrá, viselkedésben is.
Sürgősen innia kellett még sört – „á vésékövém miátt, kizárrólág orvosi célból" – ezért felhívott a házba, ahol rekeszszám álltak a felbontatlan, illetve már üres üvegek. A háznak akkor harminc éve nem húzták fel egyetlen redőnyét sem, lámpák nem égtek, tapogatóztunk a félhomályban. A falakon súlyos, kopott, aranyozott keretekben óriási olajfestmények, koszlott, olajos cipőnk alatt rongyossá foszladozott, duplacsomós perzsaszőnyegek maradványai, barokk bútorok, óriási csillárok, nyekergő, foghíjas parketta. És sötétség.
Beterelt a nappaliba, egy szem tizenötös olvasólámpát gyújtott. Felpattant, kirohant, a mamája hívta. Egy perccel odébb, illemtudó kisfiúként kézen fogva bevezetett egy ősöreg nénikét valami hajdan volt díszes és nyilván drága selyempongyolában, udvariasan köszöntem, s a naftalinszagon túl egy pillanatra megcsapott a régi úri világ szellője is, kis híján késztetést éreztem, hogy kezet csókoljak neki. A mama kapott egy teát (gyönyörűen szervírozva ezüsttálcán, aranyozott készletből), majd távoztával Mladó lehuppant az egyik nyekergő fotelbe, én – kicsit félve, hogy elmegy az egész estém, és még be akartam tenni az autó motorját – egy nem kevésbé nyekergő székre ültem.
Mesélni kezdett. Először az új csajáról, aki „igázi, finom úrhölgy, Zsoltikám, és ekkora csöcsei vánnák…" – mutatta a kezével. Aztán hogy hogyan voltak lenn a hétvégén Balatonon vitorlázni, s hogy a következő hétvégén repülni mennek – „…félviszém á nőt, hogy összépisáljá mágát, majd utána jöhét mindén más…"
Egyszerűen nem tudtam elképzelni, hogy ez az anyja szoknyáján csücsülő, piszkos, jelentéktelen, furcsa ufóbácsi, akinek már rég nem lehet semmiféle nemi élete, hogy szed össze mindenféle nagycsöcsű csajokat, és hogyan húznak el a Hármashatár-hegyre az alvázvédővel körbekent, rettenetes Wartburggal egy jóízű röpködésre. Mindenféle furcsa képek keringtek a fejemben, a java része talán nem volt túl ildomos, viszont nagyon mulatságosnak tűnt, alig bírtam elfojtani a röhögésemet. De a grófba oltott mocskos szájú melós tovább mesélt.
Hogy a Hollóssal és a Zsírossal hogyan jártak ki Grazba, a gyárba, hogyan alkudták ki, hogy hivatalos szervizzé válhassanak, meg hogy végül csak a Hollós kapta meg a gyári tuningcuccokat, mert még a versenyző Morvay sem, és hogy azért mégis milyen szépen leosztották a bizniszt így hárman, amikor még minden sarkon volt egy kis Puch.
Azt, hogy „kis Puch", mindig a tüdeje végén, hangosan sivítva mondta ki, akárhol is tartott a mondatban. Meg amikor idehozta a gyár Magyarországra a Haflingereket, és ő szervezte a Hármashatár-hegyre a bemutatót, és hogy olyan sziklákon felmentek vele, hogy percekig csak az eget látták mászás közben. Meg mesélt a bécsi rendszámú, gyári tuningos 650 TR-ről, ami – „téljésén kiféktétté a százhátvánás órán á mutátót, még még túl is mént rájtá áz M7-ésén, úgy villogtuk lé áz állámi nágypolszkit kilóhátvánnál á bélső sávban, á sofőr égyszérűén ném értétté, mi történt… A kis TR, áz volt ám áz igázi áutó ám…"
Aztán sor került a korábbi dolgokra is. A fekete fuvarokra az ÁVH-s kocsikkal, meg az üldözésekre. És hogy mi mindent csempésztek azokkal, te jó ég… És a modern kocsikra amik – „szárt sém érnék már, szérélhététlénék, műányágból ván mind" – állapította meg lesújtóan Mladó huszonévvel ezelőtt, az akkor már pár éves gépekről, amikre úgy gondolunk ma – azok még autók voltak. Minden relatív.
Éjfélig maradtam, amikor elaludt, szépen betettem magam mögött az ajtót, lesétáltam, felnyaláboltam a motort, és hazahajtottam az apám autójával. A szüleim frászban voltak, nem értették mi történt, én meg inkább nem mondtam semmit. Az, hogy egy exklerikális, dúsgazdag családból származó, volt ÁVH-sofőr leittasodását néztem végig, miközben Puchokról mesélt, nem hatotta volna meg őket, gyanítom.
Még kétszer-háromszor jártam utána Mladónál. Korábban állítása szerint soha nem ivott, de az orvosa által a vesekőre javasolt sör valószínűleg kezelte a depresszióját is. A szemem láttára lett kiváló, sőt zseniális, már-már mérnöki tudással bíró szerelőből lecsúszott alkoholista. Saly Balázs barátom, aki nálam pár évvel fiatalabb, és ott lakott az utcában, s ismerte, csak annyit kérdezett, amikor előhoztam neki, nem ismeri-e a Mladót – „a vén, hülye alkoholistát? Dehogynem, közel nem mennék a házához".
Nemrég arra kanyarodtam, megnézni, mi lett a lepattant villából. Eltűnt. Modern lakóház van a helyén, már semmi sem emlékeztet arra, hogy valaha itt működött Budapest egyik fontos Steyr-Puch szervize. Csak én tudom, meg talán még fél tucat ember a régiek közül. A Hollós volt a legismertebb szerelő, ő versenyzett is, rá sokan emlékeznek. A Sárbogárdi úton a Zsírosra is, mert ő szerelt a legtovább Puchokat a régiek közül, nála még a kilencvenes években is állt néha egy-egy Steyr az utcán a hosszú, tömött sorokban bomló, javításra váró projektek között. Mladó hamarább visszavonult, mint a másik kettő.
Akit egyszer elkap a Puch-láz, soha nem szabadul tőle, ez a legsúlyosabb autóbuzéria, amit ismerek. Még egy puchost nem láttam kijönni a kórból. Nekem is a Puch csücsül a szívem legmélyén. És amikor 2002-ben megvettem az 1957-es, tehát legelső szériás Puchomat (egy héttel azután, hogy megfogadtam – mindjárt fiam születik, ezért két évig semmit nem veszek), ez az egész romantika, Mladóstól, TR-Puchostól, kamaszkori szerelésestől visszaborult rám.
Simon Laci barátom – tőle várhatóan átlátva a helyzetet – azonnal kölcsönadta azt a féltve őrzött, robbantott ábrás alkatrészjegyzékét, amiben még az én, alu-olajszűrőházas, letekerhetetlen ablakos, kis főtengelycsapágyas, egykipufogódobos ős-ős Puchom is benne van. Persze, hogy azóta megvan az egész fénymásolatban…
Tudják, mi a vicc? Van egy borítója is annak az alkatrészjegyzéknek, amin a következő áll régimódi, szálkás betűkkel:
„Emerich Mladoniczky Budapest XII. Tusnádi u 5/b".
Kicsi a világ.
Egyetért? Vitatkozna vele? Véleményét elmondaná másoknak is?
Tegye meg a publikáció blogposztján!
