Városátszelés ötféle járművel

Voltak azért meleg pillanatok. Például, amikor a Zách Dani kis híján felborította a Winklert robogóstól, levett sisakostól a Váci utcában, meg amikor egy fél szupermarket takarította, amit a Winkler épp összerombolt, de az se volt rossz, amikor Bende Tibby átélte a „Száguldás a semmibe” utolsó képkockáit a Szépvölgyi úton lefelé. De inkább nem megyek a dolgok elébe.

Szóval az a zseniális ötletünk támadt, hogy át kellene szelni a várost különféle járművekkel, amibe egyszeri engedékenységből a lábbuszt is belevettük. Tudom jól, soha, senki nem csinált még ilyet előttünk, csak vagy már negyvenszer. Sejtettük előre, mi lesz a végeredmény: a motoros a leggyorsabb, a gyalogos a leglassabb, a kettő közé beékelődik majd az autós és a kerékpáros.

Na de, mi lenne, ha megpróbálnánk kiegyenlíteni az erőviszonyokat? Például egy kis szívatással, hiszen az mindig jólesik, ha például, én találom ki, s a többiekkel csináltatom. Mint a téma projektleitere, kezembe vettem a dolgokat, hű társam a szemétkedésben Papp Tibi lett. Négy pontot jelöltem ki a városban. A tervem így szólt: minden páratlant a Tibi kap felügyelni, minden párosat én, mi ketten fotózunk, mérünk, indítunk. Dirigálunk, fáradunk, a többieknek csak utazniuk kell, kamerával a fejükön. Nem kunszt.

Hát tegyük azzá.

Tovább szövögettem – jó diktátornak lenni. A legnagyobb dugóban indítanám a versenyzőket, hogy a gyalogost a reggeli, sűrű BKV-járatokkal kicsit felhozom a dugóban ácsorgó autósokhoz-motorosokhoz. Teszek bele egy kis hegyet is, nehogy a biciklis árkon-bokron átgázolva megnyerje a versenyt mindenki előtt. Hol is van elég nagy hegy…? A Gellért? Az csak egy domb. Legyen, mondjuk – a Rózsadomb! De kell valami masszív dugó is, a Belvárost tehát nem hagyhatom ki. És persze olyan helyre van szükség ott, ahol nem lehet közvetlenül parkolni, nehogy az autós jól járjon.

A TC-ben csak azt látták, hogy egyre jobban örülök a városátszelésnek. Kicsit félve ugyan, de ők is együtt örültek velem. Ha tudták volna, mi jön…

Tehát kialakult az útvonal, mehet a móka. Reggel háromnegyed nyolckor indulunk a Tabán sarkáról, a Krisztina körút 91. után kialakított kis beugróból. Papp Tibivel összetelefonáljuk egymást, s amikor útnak ereszti őket, én is elindítom a stoppert.

Irány a Váci utca 4. szám, ahol a Sipos által menedzselt – nahát – ManagerToys nevű, rádió-távirányítású modelleket árusító üzlet működik. Én ott dekkolok, fényképezőgéppel és órával a kezemben. Sipi azt ígérte, forró kávéval vár minket a boltban – aztán persze az élet máshogy hozta, de cseppet sem volt ez baj, hiszen a kopasz és nagydarab, mellesleg hozzánk hasonló nemű Zoli helyett végül a csodás Bori várt bennünket túrós rétessel, amit előző este Sipi mamája frissen sütött, csak nekünk, no meg a beígért KV-val.

A fiúk két utat választhatnak a Krisztina körúttól. Egyik az Erzsébet hídon át – ez gyorsabb haladással kecsegtet ugyan, de óriási vargabetűket kell leírni a Vigadóig, hiszen van egy kanyar a Március 15. téren, majd le kell menni a rakpartra, és visszajönni a Roosevelt tér érintésével a szállodák mögött. A másik a Lánchídon át vezet – ehhez meg kell fordulni ugyan a Tabánban, súlyosabb is a forgalom, de sokkal rövidebb. Meglátjuk.

Nem engedek semmiféle csalást, ez csak természetes. Nem lehet teli gyomorra hivatkozni, hogy ezzel időt nyerjen bárki, akkor állítom meg a stoppert a ManagerToysnál, amikor a delikvensek átlépik a ház küszöbét, innentől pedig Bori méri, hogy két percet lent töltenek-e, s csak utána jöhetnek ki. Aztán a bolttól indul az igazi, szívatós szakasz.

Papp Tibi következő állomáshelye ugyanis a Rózsakert Bevásárlóközpont a Rózsadomb tetején, ott várja a többieket. Hogy az autós is kisebb előnyhöz juthasson, itt mindenkinek vásárolnia kell, méghozzá olyan tárgyakat, amelyek két keréken kellemetlenül cipelhetők. Az egyik tétel: egy hatos zsugorcsomag víz, amelynek a saját fóliájában kell a szerkesztőségben landolnia. A másik: sok helyet foglaló, kezelhetetlen, tízes vécépapírpakk.

Az egy nappal korábban, személyesen a projektleiter által végzett, előzetes terepszemlénél – a biztonsági őr folyamatosan a nyomomban járt, mert számára érthetetlen logika szerint, magam elé mormogva kerestem a megfelelő tárgyakat, nem kicsit lehettem gyanús – a Lovely papírmárkára esett a választásom, ennél egy sorban vannak a gurigák, s a laza nejlonon belül szét akar esni az egész. Természetesen a szerkesztőségbe érkezni csak ép csomaggal ér.

Útmutatóul egy sárga csomagot fotóztam a többieknek, emiatt másnap kis híján elakadt, aki későn jött, mert a Spar szinte teljes sárga Lovely-készletét felvásárolta a TC-s csapat. Bende Tibby résen volt, ő másik színt vett, a nevezését elfogadtam, mert mégiscsak ő az ügyvezető, és ez tipikusan egy jó ügyvezetői fogás volt. Nyegleó felmentést kapott a vízcipelés alól – előző nap szájsebésznél járt, ezért nem emelhetett. Neki cserébe három óriási csomag Lovely volt az előírás – az is kellemetlen tud lenni a tömött buszon, nemde?

A Rózsakerttől már csak lefelé vezet az út a Flórián téri utolsó állomáshoz, a szerkesztőséghez. Egyenlő pályák, egyenlő esélyek; én kerékpárral megyek – mondta erre Sándor György, amikor tesitanár volt a Kabaréban. Én közben a cég melletti parkolóház kapujában állok csőre töltött Nikonnal és jegyzettömbbel, ám az ügymenet gyorsítása érdekében a pakkok épségét csak bent, az irodában ellenőrzöm.

Elképzeltem, hogy robogón, nagymotoron, pláne meg biciklin milyen lesz efféle böszme csomagokat hurcolni. Már előre dörzsöltem a kezem.

Hamar kialakult, ki mivel támad. Winkler stipistopizta a robogót, mostanában ugyanis a Yamaha Vinók felesküdött prófétája lett, már majdnem olyan szuggesztíven adja elő a műsort, mint Papp Tibi a Micra-számát. Dani a BMW R1100 GS-esével jön, mert a széles, boxer hengerek miatt azzal közel nem lehet jól lavírozni. Bandi biciklizik, ő sportember. Azt állította, 17 kilométer neki nem ügy, még heggyel sem. Ámen, legyen a tied. Nyegleó sokat buszozik, neki megfelelt a gyaloglás, Bende Tibby pedig a felesége Merci 190-esét kérte kölcsön, mert az automata. Tibby sportember, hát.

Aztán be kellett foltoznunk a hardverkészletben tátongó likakat. Majdnem sikerült. Nyegleó ugyanis azt mondta, a saját gépével ellesz – aztán az átszelés előtti napon szervizben kötött ki az Olympus, így az ő működésének csak Papp Tibi és az én videóim állítanak mementót. Bende Tibby Sipostól kapott kölcsön egy gyorsulásmérős, szélvédőre ragasztható kamerát. Bandi ott, az utolsó reggelen jutott hozzá a munkába épp arrafelé hatoló Rézmányi Balázs GoPrójához, amely aztán valamiért végül nem vette végig a menetet, de a tizenhét kilométer java része azért megvan. A motorosok kamerája okozta a legnagyobb fejtörést, nem lévén olyan. Végül a derült égből, pontosabban a MyActionCamtől kaptunk segítséget két Contour kamera formájában. Zseniálisak, a GoPro egyszeriben őskövületnek tűnt hozzájuk képest, mind kezelésben, mind képminőségben. Maximum nem annyira vízállók. Ezekkel aztán semmi probléma nem akadt.

Jut eszembe a kamerákról – az eksn lényege a videóban van, ajánlom, nézzék végig, mert szórakoztató, mi több, helyenként szerfelett mulatságos.

Ahhoz képest, hogy mi vagyunk a Totalcar, egészen olajozottan mentek a dolgok. Nem szakadt be sehol, senki alatt az úttest, nem lett váratlan nemzeti ünnep a semmiből, a járművek mind végigcsinálták az utat. Papp Tibi csoportfotózkodása, kamerarögzítések, óraállítások után 8.04.30-kor indult a társaság az öbölből.

A Váci utcai bolthoz Winkler futott be elsőnek, alig öt perc alatt, de Zách Dani papírforma szerint három másodperccel megelőzte, mert ő addigra az Anna presszó mellett már letámasztotta a motorját, s onnan futva, a küszöbön zergeként átlibbenve kis híján felöklelte Robit, aki még zárta a saját gépét. Előbbi épp csak végigvárta a kötelező két percet, de egy falatot nem evett, utóbbi közel négy és fél percen át zabált. A két motoros egy perc különbséggel indult, értelemszerűen Dani előbb, Winkli később.

Addigra már Bandi is megjött a biciklivel, neki kicsivel több mint hét percig tartott az út. Közepesen fegyelmezett, három és fél perces áldozatot mutatott be a túrós rétesek oltárán, s mire távozni készült, Tibby is megérkezett. Nem bírt magával, ő is majd' négy percen át burkolt, közben Bandinak búcsút intettünk. Aztán Tibby is elhúzott.

Ott maradtunk a boltnál Borival, én közben azon aggódtam, hogy Papp Tibi elér-e az Avensisszel a Rózsakert Centerhez addig, amíg a két megveszett motoros lefutja a kitérős utat. Sikerült neki. A motorosok egyszerre értek a bevásárlóközponthoz, Dani hajszállal előbb, Robi a sarkában, ami azért is érdekes, mert a Váci utcából indulva még egy perc hátránya volt. A Sparban aztán fejre álltak a dolgok.

A támadás az áruház ellen úgy nézett ki, hogy Winkler berohant a boltba, kezében a rikító neonsárga sisakkal, utána a kissé szürkésebb árnyalatú Dani, aki praktikus okokból egyáltalán nem vette le a tökfödőjét. Én előző nap jártam ott full motoros szerkóban, magam elé motyogva, a sorok között kajtatva, mint valami őrült szerzetes, az, gondolom, mély nyomot hagyott a biztonsági őrök emlékezetében. Erre most itt ez a kettő, ráadásul lélekszakadva rohangásznak a sorok között. Mi történik ilyenkor? Naná, hogy a sietségben Winkler kezében szétszakad a zsugorpakk víz, az üveg a földre esik és szétrobban. Még jó, hogy Dani sisakján forgott a kamera, az egész megvan videón. Rendezni nem tudtunk volna szebbet, a Spar dolgozóitól pedig utólag is elnézést kérünk.

Ezúton szeretném ismételten kiemelni a robogókra szerelhető Tucano Urbano matyizsákok előnyeit – Winkler egyszerűen behajította a vizet és a papírt a takaró alá, felpattant, és foteli kényelemben elsuhant a Flórián tér felé. Dani is készült – ő kábé nyolc másodperc alatt egy teljes tekercs Duct Tape-pel felkötözte a motyót a BMW-re és utána veretett.

Tibby nem sokkal a motorosok után ért be, kiválasztotta a polcokról az egyéniségéhez passzoló, rózsaszín Lovelyt, majd magához vette a vizet. Nála a pénztárosnő agya már kezdte kiverni a biztosítékot, ő ugyanis a harmadik csávó volt hat percen belül, aki lélekszakadva áfás számlát íratott egy pakk mentesásványról és egy csomag budipapírról. Joggal gondolták, hogy hülyére veszünk mindenkit, pedig dehogy.

Autós ember egy mozdulattal behajította a pakkokat a csomagtartóba, távozott, biciklis érkezett, és még látta kikanyarodni autós ember feleségének Mercijét a mélygarázsból. Megjegyzés: kis híján ekkor láttuk utoljára Tibbyt. A számlaigényléssel Bandesznak is akadtak problémái, de ellenállhatatlan mosolyával lefegyverezte a pénztárosnőt. A vécépapírt széles ragszalaggal rögzítette a csomagtartóhoz (minek ide Duct Tape, Bandi megjárta Bamakót, tudja ő, pazarolni felesleges), a vizeket kivette a fóliából, s a hátizsákjába tömködte őket. Zúzás lefele.

Nyegleó évekkel később, kicsit ritkuló hajjal, tipegve érkezett, meg-megbotolva hosszú, ősz szakállában. Reszketeg kezével magához vette a még mindig kapható Lovelyból a saját három csomagját, s valahogy elérte, hogy 2011-es áron, a valós érték ezredrészéért megvegye a csomagokat. A tolókocsis, hallókészülékes pénztárosnő halványan még emlékezett valami furcsa, ásványvíz-vécépapír közületiszámla-kérő embercunamira évtizedekkel korábbról, mely emlékét megszépítették az évek, ezért saját zsebéből állta a különbözetet. Nyegleó bácsi fizetett, elvánszorgott a 29-es űrbusz irányába, amely – hiszen BKV volt ráírva – négy helyett csak egy hajtóművel, szikrázó, rozsdás testét a földön vonszolva közlekedett. Évek teltek el, mire innen a Flórián térhez ért. Még jó, hogy volt nála víz és vécépapír.

Papp Tibi emitt hősiesen fotózott, videózott, bár Bende Tibbyt nem kapta el, ő túl gyorsan le- és felhajtott a mélygarázsba. Én mindeközben borzalmas tempóban robogóztam a Váci utcától a Flórián térre a pesti rakpart, majd az Árpád híd érintésével. Nyegleó 8.29.10-kor lépett le a ManagerToystól, én pedig azonnal startolva 8.43.20-ra voltam a Polgár udvar előtt. Éreztem, szorít az idő, nem is vittem föl a robogót az első emeleti motortárolóba. És épp csak előrántottam a Nikont a hátizsákból, amikor a szemem sarkából fekete-piros-szürke izét láttam bevillanni a sarkon. A Dani volt az, kapcsoltam be a gépet, már sütöttem is el.

Aztán épp készültem levenni a motoros dzsekit, amikor beugrott a képbe a neonsárga bukó is – Winkler 26 másodperc késéssel követte. Dani 39 perc 40 másodperc alatt teljesítette a távot, abszolútban ő volt a leggyorsabb. Winkler 40 perc 16 másodperc alatt futotta végig, így ő a második. Érdemes elméleti győztest is hirdetni, oly közeli a két idő: ha kivonjuk a két eredményből a falánksági együtthatót – Dani 3.23-át, Winkler 4.20-át –, Winkler lesz a nettó győztes (az áruházban töltött időt nem számoljuk, az csak shoppingolás) 35.56-tal, s így már Dani a második 36.17-tel. De ez csak elmélet, lám, milyen sokat ér az önuralom.

Egyébként érdekes, hogy a budai utat a két motoros teljesen más vonalon tette meg – Dani a Lánchíd–Csalogány utca–Kitaibel Pál utca–Bimbó út irányt nyomta, Winkler a pesti rakparton, a Margit hídon, a Rómer Flóris utcán és a Bimbó túlsó oldali kaptatóján ért oda.

A tanulság? Semmi.

Tibby a motorosok után negyedórával érkezett a végállomásra 9.00.50-kor, bruttó ideje 56.20, kajálás nélküli nettója 52.25. De azért remegett a térde. „Öregem, a Szépvölgyi tetején elment a fékszervó, tiszta erőből nyomtam a pedált, az autó alig lassult. Közben fura bűz terjengett az utastérben, a motor pedig bömbölt, ha kivettem a váltót üresbe, borzalmas volt” – lihegte.

Bandira innentől még majd' másik negyedórát kellett várnom. Kicsit csapzottan, de mosolyogva futott be, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, hogy meló előtt körbebiciklizi a várost egy hatalmas csomag vécépapírral a csomagtartóján, valamint kábé egy tonna vízzel a hátizsákjában. Érkezési ideje: 9.12.36, bruttója 1.08.06, nettója 1.03.36, nem rossz. Viszont – amint a szerkesztőségben kiderült, miután visszacsomagolta a fóliába a vizeket – csalt. Nem kétliteres palackokat vett, csak másfeleseket. A büntetésén még gondolkozunk.

Szünet. Hosszú szünet.

Már nem voltak utak, nem volt Flórián tér sem, amikor Nyegleó tata megérkezett az atomhajtású mentőgép hordágyán. Aszott bal kezében három, üres, kifakult, Lovely feliratú nejlonzsákot szorongatott, a jobban hat, piszkosfehérré fakult papírcetlit – néhai BKV-jegyeket. Én az OTP helyén létesült rakétakilövő-állomás sarkánál vártam, sárga karikává nőtt körmű mutatóujjamat a rozsdás Nikon exponálógombján tartva, természetesen egy önjáró lélegeztetőgép hátán fekve. Utolsó erőmmel feljegyeztem az idejét: 9.46.50, nettó 1.42.20, bruttó 1.38.50. Ő az utolsó, naná.