Megérkeztünk Tokióba

Frankfurtban gyanúsan sok az ember a váróteremben a tokiói járatnál. Ennyien nem férünk fel egy Jumbóra sem – rémüldözök. Hát nem is. Csoda történik, olyan géppel megyünk, amiről eddig csak képet láttam, és nem hittem, hogy egyhamar benne is ülök: Airbus A380, napjaink legnagyobb utasszállító gépe. Teljes hosszában kétszintes, de eleve hosszabb, mint egy Boeing 747-es. Szörnyű sok embert visz, mi a hetvenedik sorban ülünk, a saját utasdobozunknak nagyjából a közepén, és még vannak mögöttünk komplett utastér-rekeszek, üléssorok tucatjaival. És felettünk még egy teljes szint, mint már említettem.

Bent egyébként semmi extra, nem is mehetünk át a többi utastér-rekeszbe, tehát a fölső szintet megpillantani sincs lehetőségünk. Lent mint egy Jumbo, normál gépnek tágas, de tíz órán át ücsörögni benne elég szűkös. Viszont egészen furcsán mozog, inkább csak szédül benne az ember, mikor valamit korrigál a pilóta, de semmi repülés-érzet nincs. Maga a gép elég randa, ilyen angyalkát rajzolhatnak maguknak a nagyon csúnya mélytengeri halporontyok. A kaja egész jó, de tíz óra után már elég elgyötört az ember, jó leszállni. Végre Tokió, reggel fél kilenc, otthon fél egy, kicsit kómásak vagyunk. Nem tudjuk, hogy innentől egészen addig esélyünk se lesz netet találni, amíg a szalon sajtóközpontját meg nem találjuk. Az még másfél nap. Snitt.

Miközben Karotta küzd mellettem a tokiói szalon sajtószobájának pocsék - lényegében működésképtelen - internetjével, én már néhány képet azért áttoltam az útról. Persze dróton, egy szabad kanócot ugyanis találtam egy halom táska alatt. Másfél napja itt vagyunk Tokióban, és eddig csak szagoltuk a járműveket, de Japánban az is jó. Igazából minden jó. Ja, és sugárzást nem regisztráltunk, minden működik, úgy dühöng az élet, ahogy csak egy 120 milliós, agyoniparosított ország Magyarországnyi lakosságú fővárosában dühönghet.

A reptéri buszt, amivel behoztak a Naritáról, Airport limousine-nak hívják. Még jó, hogy nem Kanko busz, mert olyan is akad errefelé egy pár. Narancssárga, régimódi, kézi váltós, de - mint itt oly sok minden, ami nem szorosan a szórakoztató elektronikához kapcsolódik - annak ellenére, hogy öreges, sőt, talán igazából öreg is, tökéletes állapotban van.

A busz percre pontosan begördül, másodpercre pontosan indul. Emiatt nem is sikerült SIM-kártyát vennünk a reptéren, amiből később lett is galiba, de ezt akkor még nem tudtuk. Mindenesetre a Soft Bank pultjánál (igen, ez egy mobilszolgáltató) 20 percet vártunk, hogy egy(!) embernek majdnem(!) elintézzék a kártyáját. Japán csodálatos világ, de a belföld-külföld interfész meglehetősen pocsékul működik benne. Vissza a buszhoz, ami közben megjött: három hordár pattan a csomagtérajtókhoz, egyszerre, csillapítottan szalad a három fedél az égnek, a vagy ötven bőröndöt fél perc alatt berakják, úgy, hogy semmit nem erőltetnek, nem dobálnak, nem káromkodnak.

Ahogy beszállunk, csilingelő hangon figyelmeztet a hosztesz (persze chipről, hangszóróból): be kell kötnünk magunkat. És hogy erre mindenképpen felfigyeljünk, az összes öv bekötve várja a beülőket a buszban - nyilván, hogy tomporra kifejtett nyomás által jelezze: time to buckle up.

Meglátjuk az első taxikat is, mely látvány az emberben azonnal tudatosítja - Japánban van, most már tényleg. Automatikus hátsó utasajtó, csipke a fejtámlán, makulátlan egyenruhájú sofőr, elképesztő színkavalkád, gázüzem.

A városba beérve egyre több a motor, főleg robogó, még Vespát is látunk japán rendszámmal. Egyébként csak ezek zajosak, semmi más nem, ezek is feltehetően csak azért, mert 250 köbcenti alatt nincs műszaki vizsga Japánban. Tokió igazából meglepően csendes hely (legalábbis ami az autókat illeti) Budapesthez képest. Itt nincs sportkipufogó semmin, sima az út, tehát nem dobognak a kerekek, dízel jármű alig van, olyannal csak a nagy teherautók és buszok mennek, de azok is finoman duruzsolnak. Kultúra van, élhetőség.

A Hotel New Otaniban lakunk az Akasaka nevű szállodanegyedben. Tokió legbelebb belvárosa, konkrétan a császári palota hátuljába van beleállítva a torony. Ennek megfelelően óriási botanikus kertje van, szobáink a 35. emeletén vannak. És lehetne még feljebb, van még felfelé öt szint. A hetvenes években épült, Y alakú az alaprajza, belül kicsit ódon, kicsit ügyetlen is már, de kedves, hangulatos.

Megint megpróbáljuk a lehetetlent: helyi SIM-kártya után érdeklődünk a recepción. A londiner térképet ad (Tokióban jellemzően nincsenek utcanevek, ezért ismert épületek alapján tájékozódik az ember, ehhez pedig minden jobb helyen előrenyomtatott, szűk területet mutató térképet adnak. Igen, van egy Soft Bank lejjebb az Akasakán, ittmegitt.

A sarkon, egy ilyen igazi, apró, helyi kifőzde mellett tör ránk annyira az éhség, hogy nem bírunk tovább menni. Tempura udont kérünk (vastag tésztás, panírozott rákfasírttal gazdagított leves). Kint az utcán, állva eszünk, mint a józsefvárosi piac egyik pléhbódéja mellett. Hátunk mögött a New Otani, körülöttünk a legsúlyosabb gazdagság – a kaja isteni, a kontraszt valószerűtlen. Ja, az ára is: 490 jen egy óriási adag, ami 1500 forint. Most, hogy 3,14 forint egy jen...  Ennyiért még otthon se lenne túl drága, nemhogy itt.

Megyünk a papír után, megtaláljuk a helyet, óriási a tömeg, mindenki vár, sorszámos a rendszer, de nem elektronikus, hanem ilyen laminált kártyákat kell húzni egy dobozból. Kőkorszak, lol. De nemigen beszélnek angolul, iszonyú lassú az ügyintézés, nekünk meg alig van pár óránk, sose kerülnénk sorra. Kicsit húzzuk az időt, tanulmányozzuk az elképesztő szóróanyagokat és plakátokat – pipázó kutya Sherlock Holmes-öltözékben, mindenféle rajzolt cicák, de a legjobb talán a kőkemény ROCK feliratú plakát. Feladjuk, olyan ez itt, mint Magyarországon.

Inkább kilépünk, s kárpótlásul a Soft Bank szájában találok egy Bianchit. Igaz, csak egy zsugorkerekes versenygép, nem autó, de azért átjárja a szívemet a melegség.

Miután kábé háromnegyed órát töltünk el a Nissan két sajtós csajánál (bár inkább nénik ők, ha belegondolok), úgy, hogy ők ronggyá telefonálnak fejenként egy mobil telefont, mi meg kómába esünk, mert a szervezetünk nem tudja, hány óra, az agyunk is sejti, hogy durva számítás szerint is minimum nyolc órája ágyban kéne lennünk, viszont itt vagyunk Japánban, tehát nem alszunk. Nem. Végül kiderül, hogy külföldi csak a reptéren vehet SIM-kártyát, a reptér viszont messze, inkább az erre az egyetlen délutánra tervezett szabadprogramos tevékenységeknek hódolunk. Irány a metró.

Japánban a vonaton, metrón régen mindig volt ajtóbezáró ember. Ő a szerelvény végégben utazott, a megállókban hátulról nézte, hogy beszállt-e mindenki, és ha szabad volt a pálya, sípolt és csukott. A vezető vezessen, a csukóember csukjon, így tiszták a szerepek, nincs hektikus kapkodás, ráadásul a munkanélküliségi ráta is alacsony maradhat. Nos, ennek vége kezd lenni. Egyes metróvonalakon – mint például a Ginza Line is, amivel utaztunk – automatikus peronajtókat vezettek be. Nem lehet véletlenül beszállni, nem lehet félig nyitott ajtó mellett beugrani a szerelvénybe, mert a peroné gyorsabb. A kettő közé szorulni nyilván lehet, de nyilván erre is van megoldás – felteszem, ilyenkor a peronajtó aprító üzemmódban péppé cincálja a szabálytalankodót, miközben egy kedves, csilingelő női hang magyarázza a hangszóróból: kedves utas, igazán elnézését kérem, de ezért dádá jár, akármennyire is fáj is ez a vállalatnak. És eddigre készen is van a szabálytalankodó-pép.

Mivel nincs bezáróember, szabadon bámulhatjuk a kocsi végében üresen hagyott vezetőállást. Rengeteg műszer, a gép kopott, de masszív, kitalált, profi cucc. Ugyanezt nézi elöl a masiniszta is, aki japán szabályok szerint minden mozdulatát hangosan  kommentálja. „Záródnak az ajtók” – és rámutat az ajtózáróra. „Vonat indul” – és előrenyomja a menetszabályzó kart. „30-as korlátozás” – mutat rá az alagútban a jelre, majd visszaveszi a sebességet. Irtó vicces kintről hallgatni ott elöl...

A Ginza Line, ugye, metró, ennek megfelelően a negyedik emeleten bújik ki az alagútból a Shibuyán, ami rendeltetésileg és kasztilag a budapestiek Moszkva terének felel meg. Sok itt a bolt, közlekedési gócpont, itt találkozik az összes fiatal, és sok az alternatív. Át az állami vasútra, ami sokkal gyorsabban megy a metrónál is. Érdekes, miközben a metrójegyek ára felment, a JR (Japan Railways) árai lefelé. Fene se érti.

Japánban mindenki fegyelmezetten viselkedik, még ha alternatív is. Például maguktól rendezett sorokba állnak a peronon, mialatt várják a vonatot/metrót. Így tud csak elég gyors lenni a ki- és beszállás. Ha egy ember felrúgja a szabályokat, azonnal kellemetlen örvény keletkezik a rendszerben.

Szinte minden japán diáklány kék blézert hord, a szoknyák változók, minél magasabb osztályban van, annál színesebb lehet, de ezt az iskola dönti el. Régen mind mangát olvasott az út alatt, de a facebook ezt az iparágat is tönkretette – most már mindenki, szakadatlanul mobilozik, főleg fácsézik. Csoportosan is így tesznek, a kamaszok lényegében már nem beszélgetnek egymással. Vagy igen, de akkor facebookon át, akár a mellettük állóval is. Ez a világ tényleg megérett a pusztulásra, ezt sokszor érzi az ember itt.

Kiesünk végre a végeláthatatlanul óriási Ueno (egy tokiói kerület) vasútállomás ajtaján. Ez itt – ahogy Karotta találóan fogalmaz – a helyi kínai piac. Az első bolt, ahová bemegyünk, egy nyolcemeletes játéküzlet. Persze nem kell valami óriásit elképzelni, mert az alapterülete kábé negyven négyzetméter, de így is sokkot kapunk a választéktól, a színektől – és elsősorban az ezernyi pittyegő, pufogó, dumáló, zörgő játék koncertjétől. Őrületes modelleket találunk a hetediken -  régi Skyline-ok, Bluebird-ök, no meg ott a „készacü-Fairlady”, azaz a rendőrségi 240Z is. Karotta lilul, pedig egy polccal odébb jön az igazi péklapát a képünkbe.

Van ez a műfaj, hogy Hitleréknek valami dolguk akadt a második világháborúban az ufókkal, elég sok fura dolgot látni, ha az ember beírja a Google-be: „náci ufók”. Hát az Ma.K. játékgyár elérkezettnek látta az időt, hogy vagy egy tucat ilyen modellt piacra dobjon. Strahl Demokratik Republik – hirdeti a szériát a dobozfelirat, és őrültebbnél őrültebb dolgokat látni e fantáziabirodalom agymenései közül. Még méretarányuk is van: 1/20-as, néhányat összeragasztva is látunk az üveges, bezárt pultban.

Kinek, mi a pofaleszakadás, nekem inkább fogók, szikék, finom ecsetek fölött, a polcok tetején levő dobozok keltik fel az érdeklődésemet. Te jó ég, mini kompresszor, apró fényezőpisztollyal, ára mint egy valódié. De mi ez? Mellette teljes fényezőkamra, kétventilátoros elszívóval. Persze modelleknek. És ezek mellett még kétféle változat, plusz ezernyi fényezőkellék. A japán még a játékot is halálosan komolyan veszi – itt egy kiállítandó műanyag modellre ugyanannyi pénzt el lehet küldeni, mint egy valódi autóra.

Kitámolygunk az üzletből, át a piacra. Üvöltöző árusok, iszonyatos készletek kint az utcán. Először a kajások jönnek, mindenféle édességes, rágcsálnivalós standok. Gyorsan veszek vagy két kiló kakinokitanét – ez a világ legfinomabb nassolnivalója, pattogatott rizs, cukros-csilis-szójás mázzal kisütve. Sótlan mogyoróval kell fele-fele arányban összekeverni – nem lehet abbahagyni. Odébb a halas pultok jönnek, akkora polipkarok markában vergődünk, hogy szinte már Verne Gyula tollára kívánkozunk, közben az árusok üvöltöznek – „szenjen, szenjeeeeennnn” – azaz minden ezer jen. Negyven éve üvöltik, s ez akkor száz forintot jelentett, ma több mint háromezret.

Megszomjazunk, irány az automata. Az automaták. Úristen, mennyi automata? Egy hadsereg! És mik vannak bennük, te jó ég... Pocari Sweat – talán valami gésa izzadsága? Calpis Soda – vajon milyen állat vizelete lehet? Én az izzadság mellett teszem le a voksot: sima Gatorade, csipetnyi sóval. Karotta választása a Meiji Cola – majdnem pont olyan jó (rossz), mint a Kofola. Közben teás standhoz érünk, eszembe jut Papp Tibi. 900-tól 3600 jenig ugyanolyan dobozban van egyfajta cég teája, láthatóan a legkeresettebb termék. Nem merek mélyen turkálni Tibi zsebében, ezért a low-midrange-re szavazok, egy bő ezresért vásárolok. Az is bő háromezer – egy doboz teáért. A boltos is így gondolja, ajándékunk két csésze „ocsa”, azaz zöld tea. Ha ittak már finomat... Olyan sűrű, hogy szinte kocsonya, az íze pedig a füstölt marhaszelet és a legjobb cejloni átmenete.

Át a geekturizmus fő színhelyére, Akihabarára. Két megálló, gyalog készültünk ide Uenóból, de szorít az idő, a hely pedig egy olyan elektronikai buzinak, mint Karotta, félő, hogy súlyos alámerülés lesz. „Akihabara Electric Town” hirdeti a vasútállomáson is a felirat, és készülünk arra, hogy elhagyjuk az agyunkat. Elmarad az esemény. Korábban ez egy high-end hifiüzletekkel, elképesztő számítógépes boltokkal, tengerként hullámzó mosógépkínálattal, kilencemeletes lemezboltokkal, a fáraó piramisának labirintusához hasonló csetresz-bolt rengeteg, ahonnan csak térképpel lehet kitalálni.

Ezeknek nagy része a múlté, Kentucky Fried Chicken, Vampire Eating Bar, pachinko-szalonok, ezernyi játékkonzol-árus. Még a régi csoda-hifis helyen, a Llaoxban is biciklit árulnak, az óriási lemezbolt helyén félig lepusztult lámpabolt működik, elektronika, hifi, számítógép szinte sehol. Döbbenet, Akihabarának vége.

A dzsumbuj még megvan, de nagyon úgy tűnik, hogy javarészt kínai szerszámokat, és negyven éves megmaradt készleteket árulnak már itt. Ja, és telis-tele van minden régi cuccokkal, walkie-talkie-kkal, Seiko, Citizen, Casio órákkal, asztali rádiókkal, sőt, egy kábé kilencven éves néni boltja tömve van rádiókkal a japán elektronika ismertté válása előtti időkből is: ötven-hatvan éves Trio tunerek, National rádiók, ismeretlen csöves készülékek... Ezek tetszenek, de jó drágák.

Hullafáradtan vonat, metró. Jegyet veszünk, és persze egy megállóval a végcél előtt szállunk le: Aoyama-itchomén Akasaka-mitsuke helyett, ha valakit érdekel. Ez a hiba húszpercnyi gyalogolásba kerül. Egy sarki rendőrörstől indulunk, ez nagyjából úgy néz ki, mint amilyenek nálunk a csendőrposztok lehettek Ferenc Jóska idején. A császári palota felől szinte alpesien tiszta levegőt hoz a szellő, harapni lehet a zokszigént, egészen fura dolog, még a tücsök is ciripel egy álmosat, pedig november legvége van, a zölddel szemben hatsávnyi út, óriási épületek. És megpillantjuk az első szabálytalankodót is: bömbölő AMG-s S osztály, az egyenes sávból vág jobbra a kanyarodók elé, befurakodik, még háztömbökkel odébbról is halljuk a hangját. Jakuza ő, nyilván, más nem tesz ilyet.