Megdöglés után buli!

Hatalmas Nissan-bemutatóval kezdődött a tegnap, aztán sikerült teletömni az utánára hagyott maradékát is, olykor meglehetősen improduktív ide-oda rohangászással. Az internet hiánya óriási problémává nőtte ki magát. Mivel – elég naivan, vagy talán inkább merészen – élő riportot terveztünk a szalonról, a Japán és Magyarország között elterülő tizenkét ezer kilométeres táv áthidalására ez lett volna az egyetlen eszközünk.

Lesz sajtószoba a szalonon, nyugtattam Karottát, aki igazából nem is volt ideges, holott én minden erőmmel próbáltam ráragasztani a sajátomat. És a tokiói szalon nem nagy, alig három csarnok, inkább Genf, mint Frankfurt, hamar ott lehet lenni bármelyik pontján, ha kell. Emlékeztem én egy korábbi alkalomról. Aha, csak ezek a japánok trükkösek. Minden korábbinál erősebb a jen, ráadásul a márciusi földrengés is alaposan megrázta a gazdaságot, ezért az ember arra számítana, hogy ami maradt, azt is felverte időközben a gyom. Hát nem.

Kétszeres méretűre bővítették a szalont, méghozzá egy új épületrendszer hozzáadásával, ami egy széles út túloldalán van a korábbi csoporthoz képest. Jól sejtik – hosszú folyosókat kell végigcaplatni, méghozzá gyakran. Nagy nehezen kinyomoztuk, hogy a sajtóközpont otthonunktól, a Nissan-standtól számítva kvázi a kiállítás legtávolabbi pontján van, hiszen nemcsak hogy a túlsó épületrendszerhez kellett átmenni, ami tíz perc kemény menet, de ott is a hatodikra tették. Kilépés és visszalépés a szalonról, -ba, kis dallam, túlkomplikáltság.

És a sajtóközpontos wifiről is inkább egy Chemotoxszal lefújt őszi légy jutott eszünkbe, mint az információs szupersztráda fizetőkapuja. A drótos verzió se volt sokkal jobb, ráadásul – mivel a korán érkező újságírók egy-egy táska, kabát, notebook ottfelejtésével lényegében 117 százalékosan elfoglaltak minden helyet – ilyenből alig találtunk magunknak. Sebaj, a falnál levő, inkább állópultnak szánt konnektorok egyikéhez letelepedtünk, pofátlanul loptunk magunknak széket a gazda nélküli helyek mellől, és rácsatlakoztunk.

Igen ám, de négy interjúnk volt a nap során, volt, amelyik után másfél, akadt, amelyiket követően csak háromnegyed óránk maradt, sőt, az egyik beszélgetés akkor ért véget, amikor a másik – egy odébb levő teremben – elkezdődött. Naná, hogy lekéstük. Szóval nem sokat láttunk, annál többet rohantunk, bevallom, elég sokat káromkodtam is. Az űrtechnikás japáni sajtógépezet CNC-n megmunkált, nano-olajjal kent fogaskerekei közül bizony sokszor sziklányi homokszemek peregnek. Európa – legalábbis szolgáltatásszinten – harminc évvel előrébb jár. Persze, Frankfurtban talán nincs CCD-pormentesítő szolgáltatás a sajtóközpontban, de wifi azért nagyjából majdnem mindenütt, és ha nincs, bármelyik kútnál lehet kapni SIM-kártyát, sőt, talán a trafikban is.

Csak az utolsó interjú után maradt tisztán egy egész, közel másfél órás blokk, próbáltuk alaposan kihasználni a lehetőséget, és az utolsó utáni pillanatig húztuk az indulást. Óriási rohanás lett a vége, mert ha a japán azt mondja, hogy az utolsó busz 18.30-kor indul az esti fogadás helyszínére, az 18.30.00-t jelent, különben a vezetőnek kötelessége rituális szeppukut elkövetnie. Legalábbis ezt mondtam én Karottának, miközben hörögve sürgettem a kábé ötkilométeres folyosórendszerben.

Úgy tűnik, azért készültek arra, hogy itt külföldiek lesznek. Amikor a tüdőnkben levő utolsó oxigénmolekulák elégetésével becsúsztunk a kijáratnál várakozó nissanos nő elé, fél percünk volt még. Aztán vártunk negyed órát, mialatt a nő egyre idegesebben számolgatta a fiókáit, és buzgón telefonálgatott, hogy heten, hatan, hárman, stb. még hiányoznak a csapatból.

Aztán végre összeálltunk mind. És a nő akkor elnézést kért, hogy a busz elakadt valahol a dugóban, és várnunk kell, vagy mehetünk taxival. Hát persze, hogy.

Japán taxiba az első pillanattól vágyik az ember, amikor a reptéren meglátja az elsőt a droszton. Úgy tűnt, hogy kimaradt az élmény, de a Gondviselés az ölünkbe dobta a késve érkező buszt. Hagytuk, hogy a nyomulós franciák, talán hollandok elhúzzanak az első adaggal, mi megvártuk az utolsót, egy hollófekete Nissan Cedric-et. Karottának külön öröm volt, hiszen a kocsi az ő Elnökijének egy nem sokkal későbbi utódja volt, fel is fedezett rögtön benne egy ismerős alkatrészt: a kapaszkodót az ülés hátuljában, igaz, az övében ugyanez a tetőre volt szerelve.

A japán taxi igazi célgép. Hasonlóan elavult, kipróbált, egyszerű szerkezetű, bevált jószág, mint a londoni Austin FX4, vagy a new yorki Checker Marathon volt. A japáni nem annyira régi, ezek a kocsik nem az ötvenes-hatvanas, hanem a hetvenes évek közepében hordják a gyökerüket. Bár hébe-hóba látni egy-egy Priust (borzasztó elegánsak taxijelzővel, feketében), a szalonnál a droszton pedig az egyik kocsi egy Subaru Legacy kombi volt, azért minimális csúsztatással igaz, hogy Tokióban Nissan Cedric-ek és Toyota Crownok a taxik.

Tetejükön a világító bigyó csak a társaságot jelzi, a szabadjelzőt a szélvédőjük mögött hordják, két, világító krikszkraksz képében. A kiszállási díj most 710 jen, azaz bő 2400 forint. Bal hátsó (tehát a járda felé eső) ajtajukat a vezető nyitja és csukja távirányítással. Ennek gyökere nyilván ugyanabban keresendő, mint hogy miért hord sok japán arcvédő maszkot télen (sem terjeszteni nem akarja a saját nátháját, sem elkapni nem szeretné másét), miért van cserélhető, illatosító és fertőtlenítő betét az utcai telefonok mikrofonján, a legdrágább áruházakban miért törli a mozgólépcső korlátját egész nap egy fehér zsebkendőt szorongató hosztesz, és egyáltalán, hogy miért van olyan őrületes tisztaság egész Japánban.

A japán nem szereti a koszt, a bűzt, a ragályos betegségeket, és sokkal inkább nem, mint bármilyen más embercsoport a Földön. Tokió utcáin, tömegközlekedési járművein soha nincs büdös, még a halpiac is csak halszagú, nem pedig halhulla-bűzű. Az automatikusan nyíló taxiajtó kilincsét pedig nem kell megfogni – tiszta sor, nem igaz?

A taxik gázzal mennek már vagy negyven éve, régebben háromgangos kormányváltójuk volt, ma automata mind, motorjuk kétliteres. A sofőr fehér csipkével letakart ülésben ül, s a hátul ülők leheletétől többnyire plexifal védi a fejtámla körül. Taxiigazolványát látható helyre, a szabadjelző innenső oldalára teszi, ruhája makulátlan, élére vasalt uniformis, hófehér inggel. Fehér kesztyűben vezet, ez természetes.

Az új városnegyedtől kábé félórás autózás a Roppongi negyed, ami Tokió Sohója, már ha Tokió London lenne. Mindenki ide jár szórakozni, itt kétszer annyi a külföldi, mint a városban másutt, minden kapualj egy étterem, diszkó, kocsma, az emeleteken török fürdők üzemelnek, leginkább ukrán, orosz, szerb nőkkel. A whiskyt két-háromszoros áron mérik, ide minimum úgy illik öltözni, mint nálunk, ha valaki plázázni indul. Megawattnyi neonfények minden sarkon, zaj, zsibongás, izgalom, az aszfalt repedéseiből előbuggyan az alvilág.

Célunk a Nicofarre nevű szórakozóhely. A nő, aki a csoportot átvitte a szalonon a busztól a taxidrosztig, minden előttünk induló sofőrnek adott egy térképet, hogy odataláljon. Nem tudom, azok a kollégák hogyan landoltak végül a Nicofarréban, mert a mienk még a fő-fő idegenvezetővel is nehezen talál oda, sok-sok kérdezősködés után lesz meg a kocsma.

Föld alatti hely, s eléggé alvilági hangulata is van, ha valaki azt mondaná, oroszok üzemeltetik, elhinném. A bejáratnál két jó csaj igen kedvesen, de határozottan kéri a belépőjegyet. Fogalmam sincs, hol lehet nekem olyan. Bár a lengyel PR-es, Krzysztof Kowalski odajön, és üdvözöl bennünket, ettől még nem engednek be. Japánban elvágólag működnek a dolgok, a szórakozást is komolyan kell venni. Végül a nissanos boríték alján megtaláljuk a jegyet, ami nem más, mint a szórakozóhely széthajtogatható szórólapja. Hurrá.

Ordít a zene, japán diákfiúk játszanak élőben. Beatlest, egész este. Kiválóan csinálják, minden hajlítás, riff, belépés ott van, ahol kell, szerintem, amikor a Love Me Do-ba belehajol az énekes, hajszálpontosan ugyanabban a szögben dönti a derekát, mint Paul McCartney 1962-ben, a Star Clubban, Hamburgban tette. Valami mégse stimmel. Karotta fogalmazza meg – valahogy az egészből hiányzik a húzás.

Körben lampionokkal, nyers fából ácsolt asztalokkal berendezett, tradicionális szolgáltatóöltözetbe (de nem kimonóba) öltözött szakácsok, yakisoba, rahmen, takoyaki, kakinokitane – kaják mind, nézzék meg a guglin, ezek az egyszerűbb fajta japán ételek. Zabálunk, jóféle japán sört iszunk, bár lenne bor, whisky, sake is. Elég jó kis buli kerekedik, japán hoszteszek is előkerülnek, bárki odamehet hozzájuk, fotózkodhat velük. És Polaroidra, lol. Welcome to the Seventies... Én kihagyom, nagy lenne a kontraszt a pici, kedves hajasbabákkal.

Tíz után lépünk le a második busszal, megint hosszú nap jön, két Nissan-prezentáció reggel, majd szalonozunk, befejezzük a maradékot. Roppongin épp indul az élet, becsípett iskolás lányok, kéjsóvár, ebben a közegben igencsak dromedárnak tűnő, darabos külföldiek, az utcákon taxik mindenütt. Érdekes, igazán jó autót keveset szpottolunk, még itt is, a kocsik többsége alsó-közép-, és középkategóriás limuzin, területi képviselő kombi Corolla, valamint igen sok Mercedes.