Halt a rosseb. Rommá zabáltuk magunkat jó éttermekben olyan árakon, amennyiért itthon az üres zsömle/zacsitej kombó se lett volna meg az ABC-ben. A zapiekanka (gombás melegszendvics) valami negyven fillérre jött ki, az utcán, biciklikerekes kordét toló árusoknál kapható piros szörp pedig talán négy fillér volt, átszámolva. A krówkás bolt mellett volt egy autós is, kenőanyagot ugyan nem árultak (pedig már fogytán volt az olaj), de végre vettem háttámlára rászúrható fejtámaszt, amitől mindjárt hűde nagyautós lett a Fityó bele. Rég vágytam akkor már ilyenre...
Sajnos az első napon kiderült, hogy a szerkezetbe beletett fémmerevítés, ami rálóg a háttámlára, irgalmatlanul nyomja a hátat. Andi, a barátnőm némi összeszokási kísérlet után le is vette. Én viszont dacoltam az elemekkel, mert a fejtámasz iszonyat kúl volt, adni kellett a stílusra.
Ahogy teltek a napok (és fogyott a Magyarországról mintegy véletlenségből a zsebünkben maradt forint), egyre jobban zavart az olajszint. Minden reggel és este megnéztem, minden alkalommal egyre vészesebben közelített a szint a minimumhoz, holott a könyv szerint ezek a régi Fiatok azt szeretik, ha a fölső vonásnál van a lötty. Egész Krakkóban nem találtunk motorolajat, az egyik kirakatban ugyan láttunk egy dobozzal, de arról is kiderült, hogy az az egy szem flakon üres, rég elhasználták, ami benne volt. Lol.
A többiek ugyan mutattak némi empátiát, de csak szavakban, hiszen az újautós gőg már akkor is sokszor elszigetelte a társadalom többi tagját tőlem. Oké Csiki, mindjárt keresünk olajat, induljunk tovább Prágába, van még bőven márkánk, majd kapunk Csehszlovákiában – találták ki. Nekem ekkor konkrétan már besült 110F-kódú Fiat-blokkok úsztak a szemem előtt.
Elbúcsúztunk Endrétől, akinek dolga volt otthon, egyben hazavitte a motort, s Győző – a motor másik utasa - átült hozzánk, csomagokat zömítettünk. Kihajtottunk Krakkóból, ekkor már esteledett. Hogy megnyugtassam háborgó lelkemet, benyomtam az egyik zugárusnál frissen vett „zaks biem” Pet Shop Boys kazettát. Zúzni kezdett a Minimaxokból a West end Girls, letapostam a gázt, a Ladával a seggünkben megütöttük a száztízet az emelkedőn. Modern orosz technika – piha. Bírja a jó kis torinói is ezt.
Krakkó határában megálltunk benzint vételezni. Kilométeres sor a kútnál – mint addig mindnél, amit láttunk. Forintunk már nem volt, csak márkánk, de húszasnál kisebb címlet nem akadt a zsebünkben. Azaz, hopp, Tibinek volt egy ötmárkása. Odamentünk két húszliteres kannával a sor elején egy Skoda 105-össel ácsorgó, tanárnak kinéző, zakós úrhoz. Felmutattuk az egy szem aprópénzt, meg a két kannát. Nem tudom, melyikünknek volt megalázóbb a szituáció. Nézte a pénzt, gondolom, átfutott az agyán, hogy kerülhetett ilyen helyzetbe ő, a művelt ember, de gyorsan számolt, elvette, s a saját kocsijával együtt megtöltötte a mi marmonkannáinkat is. Öt márka akkor nem ért egészen ötszáz forintot, egy liter benzin olyan harminc forint lehetett itthon, hát számoljanak... Persze olaj nem volt annál a kútnál sem. A lengyel autók akkortájt vajon nem ettek? Étolajat tettek beléjük a gazdik? Gépzsírt? Étolajjal higított gépzsírt? A mai napig nem tudom, hogyan oldották meg.
Zúztunk Prága felé, én ötpercenként belevilágítottam a tükörbe, megnézni a hőmérő műszert a hangfal tetején. Nyolcvanöt, kilencven, kilencvenöt, mutatta, és ahogy József Attila a mamájára, úgy én is már szinte csak az olajra tudtam gondolni. A legjobb „zaks biem” kazi, a Bronski Beat se tudta elnyomni az aggályaimat. De akadt azért más is. A vaksötét éjszakában egyszer csak halványulni kezdtek a fényeim. Á, csak fáradok. Megdörzsöltem a szememet, toltam tovább, víz 97 fokon. Aztán már tényleg alig világított, és elkezdett kihagyni a gyújtás is. Mi a tüdő...? Megálltunk, a motor lefulladt. Zseblámpa fényénél matatás, megint. Töltés van, duda nincs, az akku halt volna meg?
Eszembe jutott, hogy a túra előtt elkövettem egy óvintézkedést. Már akkor lehetett kapni 85/80 wattos, igazából teherautókba való izzót, én betettem előre kettőt. Az ordító zenével és a dupla fogyasztással nem tudott megküzdeni a pár száz wattos dinamó. Lemerült az akku.
Betettem a két régi izzót (még jó, hogy nálam volt), betoltuk az autót (ami persze már nem indult), csökkentett fényerővel, de folytattuk utunkat. Megszoktam addigra úgyis... Eltelt egy óra, Cieszynnél próbáltunk átjutni a határon. Már átlépte a százat a mutató, de benzinkutat nem láttunk sehol... Viszont a faluban óriási dugó – éjjel egykor. Tízezernyi kispolák, hosszú sorokban, kétméteres csomaggal a tetején, leoltott lámpával, bent cigaretták parazsa izzott, onnan tudtuk, hogy emberek ülnek bennük. A lengyel piac a virágkorát élte éppen, ezek az emberek lehet, hogy öt-tízezer kilométeres út előtt álltak. És volt olajuk...
De itt nekünk nem lesz átjutás, beláttuk, nekünk olyan határátlépő kell, amerre nem vezetnek fő kereskedelmi útvonalak. Ostravánál megyünk át – született a döntés. A félórás tanakodás alatt kicsit kihűlt a tűzforró motor. Utántöltöttem a víznek, az olajpálca már el se érte el névadóját. Hát akkor... Irány. Hurrá.
Kevéssel Cieszyn után mindenki mély álomba zuhant. Ezt onnan tudom, hogy alig tudtam őket felrázni, amikor kigyulladt az autó.
A semmi közepén fehér füst robbant ki a műszerfal alól, nem lehetett kilátni, beleálltam hát a fékbe és üvöltöttem – „KIFELÉ, TŰZ VAN!” Andi félálomban zuhant ki az ajtón, Győző nem tudta, hol van, próbált először oldalra kiszállni, aztán rájött, hogy ott nincs ajtó, ülést döntött, kievickélt. Álltunk döbbenten a hátul halkan bugyogó, a belsejéből fehér füstöt okádó sötét doboz előtt a lengyel éjszakában. Kívülálló akár arra is gondolhatott volna, hogy kedélyes, éjszakai teapartit lát, nem lerobbant autót, bár a vízforraló kicsit nagy volt ehhez.
Felpattintottam a kocsi elejét, kipakoltam mindent, kicsavartam az akkufedelet, lerántottam a tűzforró akkusarut. A füst alábbhagyott. Újabb zseblámpázás, turkálás a füst forrása táján. A műszerfal alól előkerült némi égett szigetelésű rézvezeték – a rádió plusza valahogy kidörzsölődött a tűzfal élén, az izzók miatt betett nagyobb biztosítéknak viszont ez nem jelentett elég túláramot, ezért nem olvadt ki, viszont a szigetelés elfolyt. Új vezeték be, szigszalagból gyártottam átvezető karikát, nehogy megint baj történjen. Felcsendült a Doors, mehettünk tovább.
Az éjjel fél hármas Ostravába már gőzfelhőben, zajos bugyborékolással értünk. Sehol egy lélek a városban, de a kivilágítás példás. Végül az egyetlen ember útba igazított, igen, van itt egy kút, zárva, persze, de bent alszik a kezelő, fel lehet kelteni, adni fog olajat. Őrjöngés-közeli állapotban gurultam a kúthoz, a kezelő tényleg készségesen felkelt, vettem három flakonnal, kettőt rögtön beborítottam a motorba. Baj nem történt, úgy tűnt.
Kicsi autóm újra száguldott, rég örült ember ennyire kőolaj-származéknak. Egész éjjel vezettünk, érthető talán, hogy a prágai autópályán miért autóztunk félálomban. De hamar lett Prágában szállás, két csodás napot töltöttünk egy panelben, Budovatelů mellett (illetve becsúszott egy couchette-es út Nyugat-Berlinbe is egy napra, hiszen ha már volt világútlevelünk, ki kellett használni), de ez már nem kapcsolódik szorosan az autóhoz.
Hiába volt utána megint jó a Fityó, a szerelem bolonddá tesz. Anyám még évekkel korábban igényelt egy Ladát, mert félt, hogy az öregedő családi Nissan Sunny kidől lassan a sorból. Akkoriban messze előre kellett gondolkozni autóval... Tehát megkaptuk a kiutalást, egy-két héten belül át lehetett volna venni a Samarát. Samarát bizony, nem az elavult kockát, ami nagy szó volt, hiszen akkoriban a Samara szinte nyugati kocsinak tűnt. Igen ám, de a Sunny jól érezte magát, a szüleim nem akarták mégse a Ladát, kitaláltuk, hogy majd én jól kimegyek a Dobi István úti szabadpiacra, és eladom a kiutalást.
A Dobin érdekes autókat lehetett látni akkoriban. Például tehénbőgős dudával szerelt Zsigákat kifordított felnivel. Meg görkorcsolyán guruló kádakat, amiket NSU Prinznek hívtak. Meg egy Chevrolet Vegát is, aminek a csávó egy ujjal tekerte a szervokormányát, amikor kiállt a parkolóból. A számomra brutál unalmasnak tűnő szociautó-massza után felüdülés volt az a néhány, rendes, nyugati autó, amilyeneket leginkább nyugati újságokból vágtunk ki a szoba falára. És megláttam valamit. Zöld volt, kétajtós, szép.
Egy nagyon olasz gép. Fiat 128 Rallye. Nem valami átalakítás, hanem az eredeti sportgép. 58 ezerért. Mellé álltam a 850-essel. Dumáltunk. Felújított motor. Kilakatolt kaszni. Szép bél (a fehér vászonhuzat alatt nem annyira, de ez ott nem derült ki). 69 szíjasan felülvezérelt lóerő, szervofék tárcsákkal elöl, fordulatszámmérő, fogasléces kormány. Egy igazi, hörgő, torinói sportkocsi, akár a gumicsikorgós filmeken. És négy körlámpa hátul. Azonnal belezúgtam. Mire kikászálódtam a srác mellől, megegyeztünk 53 ezerben. Akkor kezdtem fordítani az Ofotértnek, volt egy kis spórolt pénzem, épp érkezett még egy adag. A 850-es, így rendbe téve biztosan megérte a 40-et, talán többet is. Az átírás akkor még nem volt téma. Gyorsan eladtam anyámék kiutalását, egy hét alatt elnyomtam a 850-est 43 ezerért, rátettem a tízest, enyém lett a 128-as csoda. Ami igazából egy förtelem volt, mint később kiderült. De az egy másik sztori.
Sárközy Andris, ez az aranyos, szakállas mackó, aki ápoló volt valamelyik XII. kerületi kórházban, őrjöngve vetette bele magát a 850-esezésbe, Regina, a felesége, akinek a nevére vette az autómat, fodrász volt a Széna téren, de ő már nem volt annyira lelkes. Andris utána rendszeresen átjárt hozzám, a Pálos utcai parkolóba, hogy szereljük a TB 31-00-t. Cseréltünk váltót (már nem emlékszem, miért), meg valami elektromos gond is akadt, megoldottuk. Bár mondtam neki, hogy rendszeresen zsírozni kell a futóművel, ő nem tette, ezért a következő tavasszal annyira berágódott az első függőcsapszeg, hogy elgörbítette a lengőkart, szép meló volt mindent rendbe tenni. Persze a kórház ápolt udvarán szereltük, mert ott rohadt le vele. Jaj.
Aztán egy augusztusi éjjelen felhívott. „Zsoltikám, Balatonról jövünk haza, ég valami lámpa a műszerfalon, az mondja, „pressss” – hadarta. „Te jó ég, nincs olajnyomás, azonnal állítsd le a motort, van benne olaj, víz, minden?” – kiabáltam. „Néztem, minden van, de világít, ha elég gyorsan megyek, akkor nem, jönnünk kell haza, bent a gyerek, a csomagok, megy az autó, ne aggódj...” – próbált nyugtatni, és letette.
Egy óra múlva hívott megint, éjféltájt. „Hazaértünk, de valami nagyon kattog a motorban, átugrom holnap, hogy megnézzük, jó?” – kérdezte. „Persze, gyere” – mondtam lemondóan. Motorgenerál, biztosan az lesz. Lebontottuk az udvaron az olajteknőt, megrángattam, amit tudtam. Egyetlenegy hajtókar lógott, de az nagyon. Lecsavartam a csapágycsészét, feltoltam a dugót, körbeforgattam a főtengelyt, és jobb híján sublerrel megmértem a főtengelyt. Körkörösnek tűnt, a mérete sem ment el, még kék se volt nagyon. Szereztünk alapméretes csapágybetétet, betettem, olajnyomás kialudt, a motor purrogott, mint az új. András nem jött utána többet.
Fél évvel később beugrottam Reginához a Széna téri szalonba, megkérdezni, hogy vannak. „András? Meghalt még a nyáron...” – mondta Regina, én meg ledöbbentem. Csak 44 volt.
Évekkel később, talán 1994 nyarán, amikor már autós újságíró voltam, bevittem néhány régi képet az Autó Magazin szerkesztőségébe. Rákár Gabi rápillantott az egyik képre, és megjegyezte – „Te, Zsolti, én ezt az autót a Rózsák terén látom nap mint nap, szerintem még használják”. Arra kanyarodtam, ott parkolt, és tényleg voltak törlésnyomok a szélvédőjén. Akkortól kezdve meg-megfordultam arrafelé.
Egy idő után már láthatóan nem ment sehová a Fityó. Aztán beleköltöztek a hajléktalanok. Kivették az üléseket, kartondobozokkal kibélelték, benne laktak. Amikor utoljára találkoztam vele, a fenekéről is leesett az alufóliából készített, sportosra fényezett bal 850-segg. A Művem. Ott hevert a földön, fölötte piroslott a maradék Fityó, mint valami tojásból frissen kikelt, elrontott színű, beteg, öreg csibe. Aztán eltűnt. A kép viszont itt van a fejemben, örökre.
Kapcsolódó blogposztunkban hozzászólhat!
