Titkok tudója az első magyar Astra

A legjobb sztorik mindig a vacsoránál kerülnek elő. A magyar Astra huszadik születésnapjának előestéjén a rönöki Székely Tanya hosszú asztala mellett vidámodott a másnapi rendezvényre készülő társaság. Az asztalfőn a valamikori gyárigazgató, a nyolcvanat nem csak közúton túllépő Ernst A. Hofmann ült, mellette Solt Tamás, a mostani. Persze ott voltak azok az Opel Hungary-sok, akik már akkor is körbezárt villámmal az öltönyhajtókájukon jártak, közéjük keveredve a szokásos zsibongó úságíróraj, sőt még a Csikós által számtalan folytatásban megénekelt Opel Torpedo és Puppchen tulajdonosai is, a tényleg tündéri Keller László és Kisapáti József.

Velem szemben pedig ott vacsorált Fodor Zsolt, aki ma már az Allisonnál dolgozik olyan magas beosztásban, hogy az ember megszédül tőle; akkor viszont az Opel kormánykapcsolatokért felelős menedzsere volt. Zsoltnak kellett összehozni, hogy a gyáravatón a miniszterelnök is ott legyen, és bizony rezgett neki a léc, erősen és nagy amplitúdóval.

„Antall nem akarta ezt az egészet, nem akart ott lenni a megnyitón” – kezdte Zsolt húsz év után megvilágítani, hogy ami olyan egyszerűnek és természetesnek látszott, korántsem volt az. Utólag persze logikusnak tűnik, hogy a tényleg konzervatív Antall politikusként lehetőleg távol akart maradni a gazdasági dolgoktól – a mai helyzetet ismerve már csak mosolyogni tudunk ezen.

Szóval Antall ellenált, az Opelnél pedig beindult a think tank, hogy hogyan lehetne az ország első embertét becserkészni. „Valakinek eszébe jutott, hogy 1990. október 5-én Helmuth Kohl akkori német kancellár vezette le az első Astrát az eisenachi Opel (korábban Wartburg) gyár szalagjáról” – folytatta Zsolt a sztorizást. A hozzá közelállók jól tudták, hogy Antall nagy tisztelője volt a „rajnai óriásnak” is nevezett CSU politikusnak. Innentől kezdve összeállt a kép. „Alkalomadtán valaki megmutatta Antallnak a tudósításokat a Kohl részvételével lezajlott eisenachi gyáravatóról. A beszámolókat látva megszűnt a magyar miniszterelnök ellenállása, és már semmi nem állhatott a szentgotthárdi szereplés útjában”.

Persze a legtisztábbnak látszó gépezetbe is kerülhet porszem, miért is lett volna éppen itt másképp. „A protokollrendezvények nagyon szigorú időterv és forgatókönyv szerint zajlanak.” – idézte fel Zsolt a két évtizede történteket. „Az első autót alaposan átvizsgálták előző este, és éjszakára állandó őrzés mellett felügyelték. Aztán megérkezett Antall és a kormányőrség. A kormányőrök pedig fél órával a ceremónia előtt kitalálták, hogy ők még egyszer szét akarják szedni a kocsit.” – terebélyesedett a protokollosok rémálmának is nevezhető történet. A szerencsétlen Astrát elkezdték megbontani, aztán összerakni. „Pont annyi időnk maradt még, hogy a gyárudvaron gyorsan ki tudjuk próbálni, hogy egyáltalán menetképes-e. Szerencsére az volt, a többit pedig a korabeli tudósításokból jól ismeri a világ.” – fejezte be Zsolt azt a történetet, amelyet eddig nem ismerhetett a nyilvánosság.

A bennfentes sztorik hangulatától elvarázsolva érkeztem másnap fél tizenegykor a gyárba, ahol Hofmann igazgató rigorózus szelleme még mindig érezhető, habár most már csak vendégként jár itt. Az oszlopok köré friss fehér murvát szórtak, a Hoffman pedantériáján edződött Fodor Zsolt pedig még most is önkéntelenül lehajolt egy lehullott csavarért, ahogy végigsétáltunk a – ma már – motorgyár futószalagja mellett. De előtte még megnéztük a kapunál kiállított fehér Astrát, ez a kocsi az előszériás darabok egyike. Habár húsz éve szabad téren áll, jól tartja magát, a gyári legenda szerint csak azért kell ötévente levenni a helyéről, hogy az alatta levő, pódiumként szolgáló kazánlemezt újrafessék.
Értik, a pódiumot, nem a kocsit.

Bent a csarnokban egy csinos mini múzeumot húzott fel az Opel sajtóosztálya, merthogy ugye nem csak a magyar Astra lett húsz éves, hanem az Opel márka is 150. Ezt az évfordulót egy Opel varrógép és egy sárga Opel versenykerékpár testesítette meg. Aztán van százéves magyar vonatkozása is az Opel történelemnek, hiszen két gyönyörű Opel veterán, a tavaly százéves Torpedo és az idén százéves Puppchen magyar tulajdonban van. A két autó, amely tavaly a mi Csikósunkkal a fedélzetén saját erőből ment haza Budapestről a német anyagyárba, szintén ott sorakozott a színpad előtt, közrefogva a húszéves első magyar Astrát, amelyik ugye saját kerekein jött ide. A jelent pedig a két hete Év Autója díjat nyert és tavasszal a magyar piacon is bemutatkozó elektromos autó, az Opel Ampera testesítette meg.

Aztán jöttek a beszédek, közben a vetítőn pörögtek a régi képek. Astra rendőrautó – már egy darab sincsen belőle. Astra kupás versenyautó – hejj, de jó volt kipróbálni a Hungaroringen. De az igazán megható pillanat mégis az volt, amikor a szentgotthárdi Opel gyár első igazgatója Ernst A. Hofmann lépett a színpadra. Sokan emlékeztek még rá, hiszen a húsz évvel ezelőtti csapatból több, mint százhatvanan még ma is Gotthárdon dolgoznak. Együtt figyelték a húsz évvel ezelőtti Híradó riportot, amelyben „Ernst A. Hofmann igazgató bejelentette, hogy az 1.4-es motorral szerelt Astra alapára 998.500 forint”.  Antall József miniszterelnök pedig az Opel úttörő szerepét méltatva arról beszélt húsz éves felvételen, hogy az „Opel és a General Motors a legkorszerűbb ipari kultúrát hozta el Magyarországra”.

Az elején azt mondtam, a legjobb sztorik mindig a vacsoránál kerülnek elő. Nos, azért ebédre is maradt valami. A tömegből egyszer csak Dömsödi Gábor sodródott mellém, aki ugyanúgy ott volt húsz éve is, mint én. „Viktorkám, szenzációs felfedezésem van!” – bökött oldalba. „Ez nem az a kocsi, amit Antall vezetett, hanem ami a háta mögött volt!” – adta elő összeesküvés-elméletét titokzatos arccal. „Az Autó2 következő számában meg is írom, bizonyítékaim vannak!” – mondta, aztán továbblépett.

Kíváncsian várom.

Kapcsolódó blogposztunkban hozzászólhat!