Porsche Winter Driving Training – 2013.

Keskenyebb az arcuk, mint a koreaiaknak, halkabbak legalább 12 decibellel, és a kínaiakkal ellentétben a nyugat-európai sztenderd szerint öltözködnek. Egészen konkrétan a londoni hipszter-divat szerint nyomják. Szóval: mit keres itt ennyi japán? Nem is az, hogy japán, hanem fiatal japán pár? Elöljáróban annyit elárulhatok, hogy szex a nyitja mindennek, és mire kiderülne, miért is esnek egymásnak japán fiúk és lányok üvegtetejű kalyibákban, természetesen elmesélem a Porsche téli sofőrtanfolyamát is. Mivel azonban az újságírás alapja állítólag az, hogy nem az a hír, amikor a kutya megharapja a postást, hanem amikor a japánok a mínusz 30 fokban közösülnek, ki-ki a maga üvegburája alatt, azt mondom, az ötszáz lóerős sportautókkal történő csúszkálás, a befagyott finn tavak autóbuzi-nirvánája hadd várjon egy kicsit sorára, maradjunk egy kicsit a felkelő nap országánál.

Merre lehet itt a Porsche vezetéstechnikai központja? Nézem a leszállópályára forduló Finnair gép ablakából, ahogy a lapp táj enyhe dombokkal hullámzik a végtelenbe; legalább ötven tavat látni. A fenyők barnás fényben fürdenek, déli egy óra van, mindjárt lemegy a nap. Az utcák csak néhány száz méteres magasságban válnak kivehetővé, a háromezer lakos nem megszállottja a széles sugárutaknak, elvégre hiába járnak szöges gumin, egy bizonyos szintig azért le kell takarítani az utakat. Patyolattiszta az összes kocsi, de nem is nagyon van más választásuk. Nincs latyak, nincs por, csak a hideg. Mire fotózok kettőt, a kezem úgy fáj a hidegtől, hogy szívem szerint kurjantanék egyet. A kesztyűm a bőröndben maradt, úgyhogy a kezem zsebre vágom, aztán elkezdek pofákat vágni, mert úgy tűnik, a kilélegzett pára azonnal lecsapódott a szakállamon, és össze is fagyott. A buszvezető ráérősen nézelődik a csomagtartó mellett állva, tőle kérdezem, mennyi ez most, mínusz tizenöt? Húsz is megvan, mondja elégedetten. A várakozó taxikon szöges gumi, a hűtőjük műanyag lappal letakarva – ilyenkor errefelé nem kell hűtés, a mínusz 20-25 fok magában is elég hatékonyan hűt.

És a finnek ezt a csontrepesztő hideget használják aranytartalékként, csak ugye megújuló energiaként értékesítik természeti kincsüket. A finnek persze képesek teljesen abszurd dolgokat sikerre vinni, még olyan extrém körülmények között is, mint az eurovíziós dalfesztivál, amelyben a Lordi együttes egyszerűen lekoppintotta az amerikai Gwar űrszörny-imidzsét, és nyert. Vagy itt a Leningrad Cowboys, ami egy 1986-os film fiktív karaktere volt, de még ma is rommá turnézzák magukat, jellemzően Japánban. Itt a híres finn ordító kórus, a kortárs zene kiválóan eladható nagyágyúja. És a viccesen hülye ötletek miriádja a telefonhajító versenytől a feleségcipelésig. A finnek nagymesterek abban, hogy látszólag értéktelen dolgokat adjanak el jó pénzért, ami nem is az átverés kategóriája, inkább a menedzsertanfolyamokon oly' gyakran megénekelt pozícionálás minősített esete.

Van például egy nagy, igen hideg országuk, amit Télapó lakóhelyeként óriási sikerrel értékesítenek turistáknak. Fiktív karakter születési helyének mutogatásában van némi gyakorlata a görögöknek is, akik azonban annyira lelketlenül adják elő Kréta szigetén Zeusz szülőbarlangját, hogy már attól lehervadok, hogy egyáltalán eszembe jutott. Finnország leghidegebb részére, a Lappföldre tehát egyfelől jönnek a Mikulás/Joulupukki-turisták, akik aztán jellemzően legalább másfél millió forint elköltése táján találkoznak egy ugyanolyan Mikulással, amelyik bármelyik óvodában előfordulhat december 6-a körül.

A finnek zsenialitásához össznemzeti szinten nem fér kétség. Minden magyarnak üvöltve kéne zokognia, ha számba vennénk, számarányukat tekintve (is) mennyivel több a világhírű finn. 5,4 millióan vannak. Raliversenyzők. Forma 1-sztárok, nem Baugmartner Zsoltik, ugye, hanem Hakkinenek, Mika Salók, Kovalainenek, Raikkönenek. És persze az iparban sem gyengék. Vodka? Oké, hogy nincs benne truváj, egyszerűen csak nem kell elkúrni, és kész, de miért pont a Finlandia a világhírű? Miért finn találta ki a geekek szent Grálját, a Linuxot, és miért Finnországban fejlesztették az Angry Birds-öt?

Na de az olvasó teljes joggal kérdi, mit húzom én itt az időt, mire akarok kilyukadni, de főleg hogyan kapcsolódik mindez a vad orgazmusban egyesülő japán testekhez? Rendben van, én sem vagyok teljesen szívtelen, elmondom hát: a sarki fény a lényeg. A finnek csodálatra méltó emberek, ezt tudja mindenki, aki látta már halszagú atyafiságunkat a bárpultnál alkoholt fogyasztani: isznak, isznak, nem beszélnek, nem balhéznak, sör, whisky, esetleg összeöntve. Ha ketten vannak, létezik köztük valami transzcendens, nonverbális kapcsolat, amikor együtt emelik poharuk, de tósztot nem mondanak, még a sportkocsma plazmatévéjén zajló armageddont sem kommentálják.

De a finnek nem állnak meg itt. Ők is olvasták Finnország eposzi jelzőjét, és kis gondolkodást követően értékesítették is az ezer tó országénak számos tavát több autógyártó nagyhatalomnak, akik az októberi befagyástól a májusi olvadásig zavartalanul tesztelhetnek ABS-t és összkerékhajtást. Az autógyárak mellett rengeteg az ún. incentive tour, ami az angolban eredetileg jutalomutat jelent, de rafinált cégvezetők igen gyakran magukat és kollégáikat jutalmazzák meg vele, és bár rengeteg helyre mehetnének, gyakran az szól Skandinávia mellett, hogy itt még senki nem járt. Nem véletlenül: ez itt irtózatosan drága. Miközben e sorokat gépelem az ivalói reptéren, egy 1500 forintos, háromdecis Lapin Kulta sört iszogatok, egyébként semmi különös, nagyjából mint egy Kőbányai Világos, amit fél órára a napon felejtettek, aztán visszarakták a hűtőbe.

Tehát drága, elit és érdekes. Azt nem is említem, hogy a Lappföld valami földöntúli módon szép. Nem egy Grand Canyon persze, de a szelíd, végtelenbe vesző dombság a vastag, puha hó alatt rogyadozó fenyvesekkel, a mély csend, amit esetleg mi magunk törhetünk meg egy repedtfazék hangú snowmobillal, a bárgyún a szemünkbe néző rénszarvasok, és a ferdén tűző nap a végtelenbe nyúló naplementékkel mind-mind olyan élmény, amit sosem feledünk, és gyakran mesélünk el, hiszen másnak ritkán volt benne része. A domboldalban megülő pára, a fáradtan az ég felé törő szürke szivárvány, és persze a sarki fény, hogy mielőtt szót ejtenénk a Nordic Safari finnek által tökélyre fejlesztett műfajáról, visszatérjünk egy kicsit a japánokra.

Láttam tehát mindenféle nációt, amikor például kicsekkoltunk a szállodából, jött egy busznyi orosz, olyan véralkohol-szinttel, hogy már a tekintet jelezte, senki nincs itthon, de a kétségek eloszlatása végett a gurulós bőrönddel is sikerült felborulni abban az igen kritikus tíz méteres célegyenesben a recepció előtt. A japánok, legalábbis a fiatal párok a sarki fényre jönnek. Sarki fény késő ősztől kora tavaszig várható, ez tehát a japánszezon. Sarki fény van a Déli-Sarkon is, annak is megvan a maga földi infrastruktúrája, de a japánok inkább az északit részesítik előnyben, az aurora borealist. A sarki fényt a napból érkező töltéssel rendelkező részecskék okozzák, melyeket a Föld mágneses erőtere alapban távol tart, de a pólusoknál az erőtér ugyanúgy behorpad, mint a vasreszelék a mágnesrúd két végén. Jönnek tehát a részecskék, és a különböző földi atomokkal, elsősorban oxigénekkel érintkezve annyira felizgulnak, hogy zöldes fényt bocsátanak ki magukból.

Engem is kecsegtettek sarki fénnyel, de tudtam jól, hogy nem lehet ilyen szerencsém, egyébként is hajnal hármat rebesgettek, márpedig nem csak a hajnali felkelésre tartom magam korlátozottan alkalmasnak, de a szabadban időzésre is. A lett kolléga iPhone-alkalmazása holnapra jelez mágneses vihart, vagyis emelt naptevékenységet, ami egyébként 11 éves ciklusokban amúgy is jellemző, és idén épp ilyen ciklusban vagyunk. Én történetesen már az első este látok sarki fényt, amikor bebújok a sötétben a paplan alá, mert még nem találtam meg az olvasólámpa kapcsolóját. Alighanem a vastag műszálas ágytakaró tehet róla, amit határozott mozdulattal rántottam le az ágyról, az pedig feltöltötte a műszálas paplant, így amikor magamra húztam a sötétben, úgy szikrázott az egész, mint egy Star Wars-nagyjelenet.

Arjeplog, a legészakibb pont, ameddig korábban lappföldön eljutottam, közel hatszáz kilométernyire van, ebből ötszáz déli irányban. Arjeplogban, a svéd lappföldön a BMW sarki tesztközpontját hét évvel ezelőtt látogathattuk meg. Akkor is jó sokat csúszkálhattunk befagyott tavakon, de az az út a BMW akkor még viszonylag új összkerékhajtási rendszerét promótálta, és bár mindenki tudta, hogy az újságíró akkor kurjongat magáról megfeledkezve, ha csúszkálhat egy autóval, igazából azt kellett éreznünk, mennyire irányítható marad egy összkerekes BMW a jégen.

Ezzel szemben a Porsche Winter Driving Training oktatója, Nick Edwards, aki egyébként bár brit származású, Miamiban él és az amerikai ralibajnokságban versenyez, időnként Ken Block ellentétben, szóval Nick a Boxster S-sel megtett negyedik kör előtt olyan sokszor mondja bele az adóvevőbe, hogy „több kontroll”, „finomabban”, „a bójákat viszonyítási alapnak raktam ki, nem azért, hogy elvigyétek”, meg ilyenek, hogy amikor a startvonalra állok, lehúzom az ablakot, és megkérdezem tőle: ezek szerint most csúszás nélkül kell végigmenni a szlalomon? Nick mélyen a szemembe néz, ő is tudja, hogy ez egy fontos pillanat, ami (bennem) örökre megmarad:

- Azt akarjuk, hogy MINDIG keresztbe menjetek. Csak most egy kicsit több legyen a koncentráció.