Ha csóró vagy, tőle veszel autót

Ernő nem megy külföldre. Azon ő már rég túl van. Itt a ház, az asszony, a két gyerek, három unoka és vagy harminc eladatlan autó a majdnem murvás telepen. Reggel nyolc óta vár ma is. Egyelőre csak az eső veri az autók tetejét, de amikor az időjárás engedi, mindig csinosítgatja valamelyiket. Tűnődünk az eresz alatt, közben becsukódik a háta mögött a fabódé ajtaja, és előbukkan a főnök feliratú rendszámtábla.

Húsz éve Svájcból hordott be kocsikat, mint mindenki. Látatlanban elkelt az összes. Futottak az emberek a tréler után, amikor megérkezett Cinkotára. Nissan Cherryk és Micrák, de még a régi, kockaforma. Kezükben a pénzzel majdnem összeverekedtek. A kapu előtt most is áll egy K10-es Micra. Egyhármas, ötajtós. Nem kell valakinek?

Később mindenhol szalonok emelkednek a semmiből, ezt már akkor sem értette. Tönkre is mentek sorban. Egy ismerős kereskedő Mustanggal járt az aranykorban. Amikor összedőlt a Patyomkin-világ, busszal látogatta meg Ernő kereskedését: bármi jó volt neki, ami olcsó és beindul. Kapott is végül valamit. A márka és a típus ezen a szinten lényegtelen. A Vidám vásár úton a fellendülés előtt is kizárólag olyan darabok jöttek-mentek, amelyek csak a két alapfeltételt teljesítik.

Filléres kocsikat kell pörgetni, erre mindig volt és lesz igény. Minden jöhet, még Suzuki Swift is. Sőt, leginkább az, mert a régi Swifteket azonnal elviszik a debreceni kollégák. Eladás előtt kapnak egy pár ezer forintos gyógymasszázst, és már meg is van a tulajdonos. Ha egy héten ötöt gyűjtenek össze Pesten, öt megy el vidéken, ha tízet, akkor tíz. Mert autózni kell. Amikor Ernő megnyitotta telepét, már tudta, egyszer nagy baj lesz a túlköltekezésből. Látszott, hogy neki még jobban fog menni, amikor bekopogtat a bank a pénztelen újautó-vásárlóknál. Igaza lett.

Nincs saját autója, csak amit eladásra kínál. Hol a felesége banki visszavett Daewoo Tacumáját hajtja, hol valamit a kollekcióból. Mindig másba ül be, élvezi, és így legalább biztosan beindul mind, ha valaki próbakört kér. Most egy Volvo 850-nel jár, mert talált a tankjában negyven liter benzint. Ettől a kedve is sokkal jobb. A vételár 225 ezer forint így, a vagyont érő üzemanyaggal és az üres, de állítólag működőképes gázszettel. Csak a motorháztetőt nem szabad lecsukni. Szakadt a bovden, drága az új. Minden autóhoz tartozik egy-egy apró szabály, tudja is mindet.

Szebb jövőt, szebb jövedelmet, olvasom egy magasra helyezett plakáton a szomszéd telken. A környékén épp ezeknek nincs nyoma, csak két ablakukkal az utcára meredő szomorkás házak mindenhol. Nem érdemelnek több esélyt, írják Ernő birodalmának túlsó végén. Őt az ilyesmi egyáltalán nem érdekli, nem is nézeget felfelé feleslegesen. Onnan soha nem jött kuncsaft. A tipikus vevő azért autózik, mert ezen múlik a megélhetése, és pontosan annyit, hogy hó végén is jusson ételre. 

Ez itt most megint a nyolcvanas évek. Ernőnek az ötvenhét év alatt egyszer már kijutott belőle, van rutinja a kiszámíthatatlansághoz, továbbá van sokzsebes márványfarmerje, Szikora Róbert-jellegű hajjal, és közvetlen, bajtársias beszéddel. Fizetésnap környékén mindenki bizakodóbb, élénkül az érdeklődés. A betérők előadják félénk vágyaikat, majd ügyetlen alkudozás, végül ezresekből és százasokból kirakják a vételárat az öreg íróasztalra, és még lealkudnak kétezret, hogy legyen pénzük benzinre, elvinni a kocsit.

Ernőtől megértést kapnak és rendezett papírokat, csak a szegények átíratását, az üzembentartói szerződést (vagyis, amikor a hivatalos átíratási díj töredékéért tartós kölcsönadási megállapodást kötnek a szerződő felek) kérik hiába. Ilyenkor nem ritkán az is kiderül, hogy a két-három éves gyerek nevére lesz a kocsi, mert a szülők tartoznak az adóhatóságnak, és azonnal lefoglalnák, ha a hagyományos megoldást választanák. Hogy mi lenne velük, ha egy huszáros döntéssel betiltanák a régiautózást Magyarországon? Egyértelmű: nem autóznának többé.

Legyen tágas, fogyasszon keveset, legyen büszke, vagy legalább tartson ki, amíg összejön a pénz egy másik hasonló romra. Egy-két év, aztán vissza Vidám vásár utcába. Az asztalon most is fekszik egy ropogós húszezres. Persze nem igazi, csak dísz. Volt egy másik is, de pár hete eltűnt.

Nincs titok, Ernő minden érdeklődőt tájékoztat a hibákról. Rohad a kaszni? Gatya a futómű? Cserélni kell ezt-azt a motorban? Hát persze, a vásárlás után mindenki vigye szerelőhöz, amit vett. Az út szélén maradni drága dolog. Aki a sajátos feltételek ellenére kitart, elég elszánt a vásárláshoz is.

Ha olyasvalaki toppan be, akivel nem szeretne üzletelni, Ernő kicsit sötétebb képet fest, mint másnak. Csapágyas a gép, méregdrága a javítás, a rozsda mindent elnyel a lemezek alatt. Higgye el uram, mondja, és elhiszik neki, általában nem kell rendőrt hívni. A nem kívánatos érdeklődők elmennek, ő megkönnyebbül.

Korábban előfordult, hogy hosszas alkudozás után elvittek tőle egy autót, majd később gyalog jött vissza a vevő, mondván, lerobbant a kocsi, azonnal kéri vissza a vételárat. Ernőnél nincs garancia, de bevillant neki, hogy az efféle vevők csapatosan szoktak elégtételt venni. Kicsit számolgatott, hogy mekkora kára keletkezhet, ha nem elég rugalmas az ügyfélkezelésben, majd fizetett, és elment a trélerrel a lerobbant autóért. Az persze nem állt ott, ahol állítólag hagyták. Nem tett feljelentést.

Hogy váratlan műszaki hibák ne keserítsék az életét, minden szakmunkára van embere, aki ismeri a költséghatékony javítás fogalmát. Ha a kétszázért elpasszolt Nissan Sunnyban tönkremegy a gyújtáselosztó, mégsem vehet hatvanezerért újat. Bontat inkább valami hasonlót. Az sem baj, ha nem stimmel a vezetékek színe. Néhány forrasztás a helyi villanyásznál, és máris megy az autó. Semmire sem szabad túl sokat költeni, mert oda az a kis haszon. Csak a biztonságra figyel, egyszer maga hozatott vissza egy Corsát, amelyben Pécs felé menet széthullott egy kerékcsapágy. A kaland huszonnégyezer forintjába került, ami masszív bukta ebben a nagyságrendben. Csakhogy ő pontosan ennyivel drágábban tette ki újra az autót. El is vitték egy új és három régi kerékcsapággyal.

Az emberek már nem is hiszik, hogy egyszer jobb lesz – magyarázza mélyen a szemembe nézve. Bármit megvesznek, amiből nem esnek ki, és éppen nincs baj a motorjával. A nagy kocsikat is elviszik egy idő után, de jobb a kisebb. Persze nem mindenki gondolkodik így. Aki azzal jön be, hogy tessék mondani, milyen árba van a Vettra, megkaphatja a piros, kétliteres Opel Vectrát százhatvanötért. A többség jobban bízik abban a típusban, amiről már hallott.

A telepen álló autók éppen ezért vagy jópofák, vagy benzingázosak, esetleg sok az ülésük, vagy egyszerűen csak észrevétlen célszerszámnak tűnnek. Mikrobusz is akad néha, Ernő csak felrakja őket a netre és hamarosan jelentkezik egy arab kereskedő, aki áthajóztatja valamelyik afrikai országba. Ezekben az országokban éppen a magyarhoz hasonlóak az igények és a lehetőségek. A márka, a forma és a presztízs éppúgy nem szempont, mint a huszonöt kiló teherbírású bevásárlószatyroknál. Ha mégis felhoznak egy kis jóérzést az ügyfélben, mert messziről még beléjük látja egykor volt álmait, annál jobb. Ilyesmiért nem kell külön fizetni.

Ha a kereskedésben landoló tizenöt-huszonöt éves autók még nem ütik meg az eladhatóság minimumát, akkor majd fogják, mint a vontatókötelét a lábam elé lógató Volvo S40. Talán a legautószerűbb darab itt, a csapágyas motort leszámítva. Akár az udvaron is ki lehet cserélni a csapágysort, bizonygatja Ernő én pedig biztos vagyok benne, hogy ez hamarosan meg is történik.

A legszegényebbek százezerért akarnak vásárolni. Velük kicsit nehezebb, de akad megoldás. Ebben a borzalmas időben szinte bármibe jó bekucorodni. Garantált, hogy senki nem fogja irigyelni őket, ha a nevükre kerül egy Daewoo Tico, vagy a kilencvenkilencezer-kilencszázkilencvenkilenc forintért kapható automata váltós Hyundai Pony, amilyenért éppen húsz éve egy Kodaj Bence nevű srác tíz adáson át küzdött Vágó István vetélkedőjében.

Így üldögél naphosszat Ernő mérsékelten fűtött házikójában, és a továbbiakon töpreng. Életét tökéletesen a körülményekhez igazította: ez már kész. Ha mégis továbbfejlesztené az üzletet, talán a négyszázas árszintig nyújtózna. Ezzel most még vár. Asztala mellett szocreál kredenc áll, az üveg mögött oszlopokba rendezett autórádiók. A netről vadássza őket. Valamit hallgatni kell, a beszerelést maga intézi. Balján lejárt unixos-csajos naptár, háta mögött családi képek. Valahogy eltelik az idő, ha épp nem jön senki.

Tréningnadrágos férfi lép közénk a kérdéssel: milyen műszaki baja van a Mitsubishi Space Wagonnak? Erre magunk sem számítottunk. A bordó egyterű szintén nem mai sütés, 1993-as. Kettő is van belőle, de a másik előző generációs, szögletes. Egyformán tökéletesen eladhatatlannak tűnnek a kétliteres benzinmotorjukkal. A férfi mondatai tétovák, hosszú szüneteket illeszt közéjük. Ezzel mondja a legtöbbet, akarja az autót. Amikor baráti hangon szólnak hozzá, szinte megnyílik.

Megkapja a kulcsot, hogy egyedül nézhesse át vén Mitsut. Hosszan marad távol, majd visszatér. Kicsit határozottabban tárgyal. Hát, elég kutya állapotban van. Ernő kontráz: az egyik oldalablakot plexilappal helyettesítették, viszont ott a hét ülés, mind kivehető, és ablak is akad valahol egy bontóban, ha valóban olyan fontos, hogy üvegből legyen.

A Space Wagon vizsgás, de minden irányból zabálja a rozsda. Ernő derűs marad, amikor a férfi sokallja az árat. – A kettőhúsz, az kettőhúsz, kevesebb nem lesz. Ami ezek közül tényleg jó, azt öregen is félmillióért hirdetik. Miért ide jött az illúzióival? A másik példány nem érdekli, túl szögletes. Az 1992-es, vagyis csak egy évvel idősebb. – Ez viszont maximum két évig lesz még autó, utána mehet a vasba.   – Igaz, de ott is adnak majd érte negyvenezret. Miután mindketten ellőtték töltényeiket, nagy csend lesz az irodában. A férfi bámulja egy kicsit a nőket a falon, majd szinte szó nélkül távozik.

A Dalai Láma üzenete a kis alkatrészboltok, bontók és kipufogószervizek szórólapjaiból kirakott faliújságon lóg. Azokról szól, akik feláldozzák az egészségüket a pénzért, majd a pénzt az egészségükért. Ezek az emberek olyan izgatottak a jövőjükkel kapcsolatban, hogy elfelejtik élvezni a jelent. Ernő már ezeken a stációkon is túl van. Megszokta a jövőtlenséget, semmin sem bánkódik, amin úgy sem tud változtatni. Túlél. Minden tavasszal vesz magának egy sportkocsit. Az idei már meg is van, egy Nissan 100NX, egyötös motorral. Rohad ez is szépen, de megy mint a villám. Egy koppanásmentes autó. Elég drága darab, Ernő nem nagyon enged majd a kétszázhatvanötezer forintból, ha egyszer jelentkezik rá valaki.

Kapcsolódó blogposztunkban hozzászólhat!