Olcsó szállások Angliában

Rögtön az első napon erősen kezdtünk, majdnem sikerült túlszárnyalni a két évvel ezelőtti amerikai utunk legszörnyűbb hoteljét. Ha jobban belegondolok, összejött, simán hozta azt az iszonyatot, amit a Telegraph Road gyomorforgató szállója tudott. Los Angeles-ben és környékén mindegyik szállásunkkal elégedettek voltunk, igaz, Rézmányival közös utunkon is csak annyi volt a szempont, legyen hol aludnunk, fürdenünk. Ami nem valami bonyolult feltételrendszer. És még ezt a szintet sem sikerült megugrani. A negyvenéves telefonon barna foltok éktelenkednek, az ablak alatt egy fedetlen kuka bűzölög, a fürdőszobában még a fogmosás közben is öklendezned kell, ezért eszedbe sem jut lefürdeni. Az azért egy szint, amikor az ágyba is szigorúan csak utcai ruhában, cipőben és a fejedre húzott, szorosan összekötött kapucnival fekszel be éjjel. A Muswell Hill-i National Hotel több szempontból mégis sikerrel alulmúlta az amerikai élményt.

Jártam én már olcsó angliai Bed and Breakfast szálláson, ahol tényleg csak annyit ígérnek, lesz egy ágyad, meg kapsz reggelit. Nem is teljesítették túl, de legalább tiszta volt a szoba, és mivel B&B, nem lepődsz meg rajta, hogy a vécé és a fürdőszoba több szobával közös. De amikor egy hotelben szembesülsz azzal, hogy négy-öt szobára jut egy vécé, amit nem takarítanak, a csésze mellett egy műanyag kukában gyűjtik a csíkos vécépapírt, még attól is elmegy a kedved, amiért eredetileg benyitottál. A szobában a fürdőszoba egyetlen, ötvenszer ötven centis zuhanykabint jelent, konkrétan a szoba sarkában. Annyira szűk, hogy megfordulni nem tudsz anélkül, hogy hozzáérjél a kétes tisztaságú falhoz. A honlapon nem pont így néztek ki a szobák, ekkorát fotosopolni sem lehet, az összes közül a legrosszabbat kaphattuk. Ha jobban megnézi az ember a kínálatot, rögtön kiderül, hogy nem mindegyik szobához jár vécé, de még zuhanyzó sem, éjszakánként ötven fontért ezt kapod.

 És akkor meg is érkeztünk a legáltalánosabb, örökérvényű, minden esetben betartandó tanácsunkhoz: foglalás előtt irány a booking.com, a tripadvisor, vagy bármelyik hasonló honlap. A szállások itt ár, elhelyezkedés, csillagok száma szerint listázhatók, és a felhasználók visszajelzésekben minősítik a hoteleket. Mivel folyamatosan változott a programunk, nem tudtunk előre foglalni, mindig aznap választottunk szállást. Napközben nem volt időnk a keresgélésre, minden szállásunkat itthonról szervezték. Sajnos, aki a foglalást intézte, nem figyelte a fenti oldalak értékeléseit, csak az árat és a megadott célponttól való távolságot nézte a kiválasztáskor. Alapigazság, hogy az egytől tízig tartó skálán a minimum, amit el kell érnie egy szállásnak, az a hetes, az alatt csak kalandorok válasszanak. Figyeljünk, hogy legyen minél több értékelés, ami alapján kijön az érték. Akik szeretnének spórolni, felkereshetik közvetlenül a hotel honlapját, esetleg felhívhatják telefonon, mert gyakran előfordul, hogy így jobb árat adnak, mint amit a közvetítő oldalakon találni.

Gyakorlatilag nem lehet jobb tanácsot adni, mint azt, hogy az ember foglalás előtt nézzen körül a fent említett, vagy azokhoz hasonló szájtokon, végezze el a házi feladatát, és olvasson el minden részletet. Van-e parkoló, ha esetleg pénzbe kerül, mennyibe, milyen szolgáltatásokat nyújtanak, reggeli ára benne van-e a szobaárban, van-e wifi, satöbbi. Fontos, hogy a véleményeket távolságtartással olvassuk, és értelemszerűen az egy-, vagy kétcsillagos helytől senki ne várjon olyan szintet, mint egy drágább hoteltől. Ez elvileg evidens, de az értékelések olvasása közben bőven találunk negatív kritikákat olyanoktól, akik egyszerűen nem a megfelelő kategóriában szálltak meg.

Ha kicsit is bizalmatlan az ember, tessék csak kinyomtatni a foglalást és a főbb paramétereket, hogy legyen mivel kardozni, ha valami nem stimmelne. Természetesen kell a dologhoz minimális angoltudás, nélküle nehéz lesz, bár ha csak Londonban tervez valaki időt tölteni, vannak magyar nyelvű, magyarokra specializálódott oldalak is. Ilyen például ez, sőt, ha valaki nem csak turistáskodni akar, hanem új életet kezdene, olyan lapokon is körülnézhet, mint ez, ahol nem csak szálláskeresésben tudnak segíteni. Itt gyakorlatilag be is csukhatnám a laptopot, a legfontosabbakat elmondtam, de mások okulására összefoglalom a legérdekesebb hotelekben tapasztaltakat, ilyeneket biztos nem fognak a tripadvisoron olvasni.

A második napon Worcesterbe utaztunk, ahol a zseniális Ye Olde Talbot Hotelben szálltunk meg. Minden Nagy-Britanniával kapcsolatos sztereotípiának megfelelt, sok évszázados falak közt, kellemes szobában alhattunk, és az egész épületnek volt egy kísértetkastély hangulata. Erre még rá is játszottak kicsit, mert a falra kifüggesztett papíron megemlítették, hogy a hotel évszázadokkal korábban, egy temető szomszédságában épült fel, és ez a tény adhat magyarázatot az éjjel hallható furcsa zajokra. Dilinyós angolok. Egy biztos, én még ilyen labirintusban az életben nem jártam, nézzék meg a kis videót, hogyan jutottunk fel az első emeleti szobánkba.

Az ilyen 50-70 fontos szobák gyakran a melósok, utazó ügynökök, területi képviselők szállásai, a legtöbb helyen furgonok és felmatricázott Astrák, Focusok közt parkoltunk. Már ahol volt saját parkoló, de ahol nincs, ott figyeljünk, a gatyánkat is kifizethetjük parkolásra, esetleg büntetésre. Csak felszaladunk a cuccokkal, majd hirtelen el kell intézni valamit, aztán mire leérünk a kocsihoz, ott virít a vaskos bírság. Tudom, mert megtörtént.

Olyan hotelünk, mint a híres Domsjö Express ablaktalan szobájú stockholmi szállása, nem volt, de azért nagyra kerekedett a szemünk az egyik helyen. Még útközben a szállodába telefonáltunk, hogy jelezzük, késünk, megnyugtattak, semmi gond, de tíz után már a Night Clubon keresztül tudunk csak a recepcióra jutni. Már láttuk magunk előtt A Ravasz, az Agy és két füstölgő puskacső összes rosszarcú főszereplőjét, elképzeltük, amint színes, villódzó fények alatt, krómozott rudakon vergődő sztriptíztáncosnők között bukdácsolunk végig a Tibby gurulós bőröndjével, én meg a nagy sporttáskámmal egymás után borítom a viszkis poharakat a stricik ölébe. Oké, hogy keressük a kalandot, de ennyire azért talán mégsem. Mikor az útról nem láttuk a hotel címerét, de a GPS szerint egyértelműen megérkeztünk, már azon gondolkoztunk, vajon milyen lehet az Astra lehajtott ülésein éjszakázni, de aztán kiderült, az egyik legjobb szállásunkra értünk. Kedves recepciós, tökéletes szoba, hibátlan reggeli.

Ó, igen, a reggeli. Sosem fogom megérteni azokat, akik nyavalyognak az igazi Full English Breakfast miatt. Zseniális, tényleg feltölt egész napra, és ha finomak a kolbászkák, jó a bacon meg a rántotta, tökéletes dolog. Oké, a főtt-hámozott paradicsom és a sült bab a magyar szemnek furcsán mutat a tányéron, de mi imádtuk. Mivel komoly mennyiségben fogy a reggeliző helyiségekben a pirítós, több helyen találkoztunk ipari toasterrel, ami egy láncos szállítószalagon továbbítja a kenyérszeleteket a fűtőelemek elé, és mindkét oldalán alaposan megpirítja őket.

A northamptoni szállásunk viccelt meg talán a legjobban. A forgalmas főúton négyszer hajtottunk fel és le, egyértelmű volt a cím, de sehol egy hotel, egy címer, egy felirat. Már egymással ordibáltunk, hogy ennyire nem lehetünk idióták, rossz utcában, városban, országban vagyunk, mert nem igaz, hogy nappali világosban ne találjuk meg az Oscar Lodge-ot. Még a Google Street View-n is megnéztük az utcát, de minden stimmelt, ott voltunk, ahol lennünk kellett. Persze, hiszen Nagy-Britanniában a megadott irányítószámmal házszám-pontosan navigál a GPS. Végső kétségbeesésemben, elgyalogoltam egy utcasaroknyit, hátha így könnyebben észreveszem, amit eddig nem láttunk. És tényleg. Az egyik ablakban printerrel kinyomtatott A4-es lapon ott a keresett szöveg: Oscar Lodge. Megint a legrosszabb forgatókönyvet láttuk magunk előtt, de bent a legtisztább, legfrissebben berendezett szállás és egy kedves, csadorba burkolt recepciós lány fogadott minket.

Frissen felújított lépcsőház, folyosók, szobák, a fa szerkezet egy nyikkanást nem hallatott, a fürdőszobában üvegmozaik, ledes lámpák mindenhol, pazar.  Egyetlen dolog miatt kellett reklamálni, valószínűleg már foglaláskor lett elrontva. Én minden kollégámat nagyon kedvelem, a Tibbyt is, de annyira azért egyikhez sem szeretnék közel kerülni, hogy egy szűk franciaágyban aludjak velük, ragaszkodtam a kétágyas szobához. Az ágyakkal aztán máshol is volt probléma.

Warwick csodás város, az Avon (igen, mint a gumiabroncs) folyó  mellett fekszik, Warwickshire megyeszékhelye, történelme bő ezeréves, a mindenkori Warwick grófja pedig évszázadokon át az egyik legbefolyásosabb angol nemes volt. Itt a nagyon jól hangzó nevű Lord Leycester hotelben szálltunk meg. Csodálatos, régi épület, tipikus ódon, fagerendás szerkezetű ház, alapjául az 1500-as években felépített Jury Street House szolgál. Ez a félméteres falvastagságú kőépület állította meg az 1694-es nagy Warwick-i tűz terjedését. Ezután újjáépítették, először magánházként, majd fogadóként használták. A huszadik század elejétől hívják Lord Leycester Hotelnek. Nem egy frissen felhúzott épület, na, van történelme, és hát a régi építésnek köszönhetően nemcsak, hogy minden lépésnél nyikorog a padló, de lejt is, mint a fene. Mikor beléptünk a szobánkba, majdnem elszédültünk, a nagyjából tíz négyzetméteres helyiség padlója szemmel láthatóan nem volt vízszintes.

Imádni valóak ezek a régi épületek, nincs olyan fal, ami egyenes lenne, sehol egy derékszög, egy függőleges, vagy vízszintes felület, minden vetemedett már az évszázadok alatt. Ettől még a berendezés lehetne modern, de nem az. Harminc-negyven éves szövetnadrág-vasaló berendezés a falon, műbőrrel borított, hasonlóan idős ágykeret, a fürdőszobában ősöreg csaptelepek. Épp a fürdőszobában ügyintéztem, amikor hallom, hogy Tibby szólongat. Nem értettem, nem csak azért, mert süket vagyok, hanem mert az ajtó csukva, a lámpa felkapcsolásakor felpörgő, csapágyas ventilátor meg zúg mint a fene. És a Tibbynek is olyan más a hangja: Sipiúr, hmfmmmahma az ágy mmmhabmamffmhammaa.

 Nem gondoltam én semmire, de amikor kiléptem az ajtón, lefagytam. Csak egy pillanatra, mert aztán olyan röhögőgörcs tört rám, hogy éreztem, a fejem egyre vörösebb, a falat csapkodtam, mutogattam a Tibbyre, az ágyára, megint a Tibbyre, és vonyítottam. Alig bírtam abbahagyni. Ugyanis Tibby alatt beszakadt az ágy, de ebből csak azt lehetett látni, hogy a süppedős ágybetétben egy szinte kétrét hajtogatott alak feküdt, kezében újsággal, és egyáltalán nem őszintén mosolygott. Tudom, nem szép dolog más kínján röhögni, de van az úgy, hogy nem lehet megállni.

Mivel éjfél volt, nem akartam nekiállni, hadakozni a recepción, aztán összepakolni, áthurcolkodni. Vagy egy órát vesztegetnénk el az értékes alvóidőből, alternatív, instant megoldás kellett.

Látszott, az ágykeret léceit tartó csavarok kiszakadtak a lécekből. Szerencsre a szobaszekrény fiókjai pont megfelelő magasaknak bizonyultak, azokkal kiékeltem Tibby fekhelyét (aki menet közben megpróbálta einstandolni az én ágyamat, de határozottan ellenálltam). Aztán én ágyamról is kiderült, hogy törött. De a szekrény összes fiókja Tibby alatt volt. Mivel az éjjeliszekrényekben is volt egy-egy fiók, azokat építettem az ágyamba. Még a Bibliákat is bennük hagytam, szellemjárás esetén csak ér valamit, ha csak közvetve is, de a szent könyveken fekszem. Másnap direkt nem szóltunk a recepción, hátha a furcsa fejlemények miatt elgondolkoznak, mi nem stimmelhetett a szobában.

Hogy mindezekből mi a tanulság? Kis szerencsével Angliában már a hotelünk is lehet turisztikai látványosság, ami felettébb szórakoztató is tud lenni, de nem árt, ha az ember az olcsó szállásra kalandforrásként is tekint, akkor tényleg nem lehet baj.