Amikor az autó a túléléshez kell

Széles, magas tömbház. Korai panel a házgyárról elnevezett utca elején. Amikor épült, még volt ipar, munkások, és a munkásoknak biztosan volt otthonuk. A ház még most is áll, de ma inkább szükségmegoldás. A felső két szintet kivéve mindenhol laknak. Nem kedvtelésből jöttek ide, Veszprém peremére hanem, mert nem volt más lehetőség. A városiak keveset tudnak róluk, és ahogy hallom, ez már évtizedes hagyomány. Egy tanya a város szélén.

A volt munkásszállóban most is éppen a munka az, ami összeköti az itt élőket, merthogy mindegyiküknek gondjai vannak vele. Vagy keveset kapnak érte, vagy túl sok időt harap ki az életükből, de még inkább mindkettő, egyszerre. Árufeltöltők, takarítók, kőművesek, közmunkások. Mikor mi. Van, aki nem dolgozik, és bár ennek is ezer oka lehet, Magyarországon sokan úgy határolódnak el a munkanélküliségtől, hogy fennhangon hirdetik: csak az nem dolgozik aki lusta. A tévhit a legszegényebbekkel együtt nyeli le az országot és ez generációkon át sújtja a családokat. Akinek nincs munkája, nem is eszik mindig, és nem eszik a gyereke sem, akkor sem, ha egyszerre négy van neki. És a gyerekek egy olyan arcát ismerik így meg a világnak, amit később nagyon nehéz elfelejteni, majd az egész kezdődik elölről. Minden ezzel ellentétes élmény fontos lehet nekik, hát ezért vagyunk itt mi is.

Az ötödik emeleten fényfüzérekkel díszítettek fel egy teraszt. Itt nem törött a korlát dróthálós üvegezése. Messziről valódi otthonnak tűnik a sok, egyenként tizenhét négyzetméteres, esetleg faláttöréssel duplázott egykori szállószoba közt. Képtelenség eldönteni, hol vannak éppen otthon és hol nem. A villanyfény vagy a sötét néha csupán annyit jelez, hogy a lakók feltöltötték-e az előre fizetős villanyórát vagy együtt kelnek és fekszenek a nappal. 2009-ben 46 millió forint adóssága volt a háznak, amiből elege lett az összes közműcégnek, és sorra kapcsolták le a szolgáltatásokat. Most a kártyás megoldással próbálkoznak, ez működni látszik.

A veszprémi toronyban kétszázötvennyolcan várják a karácsonyt, a boldog új évet, hogy jövőre mindenhol legyen áram, és a nagy hideg beállta előtt fűtés. Várakozunk a Totalcar önkénteseivel, akikkel pár hete arról levelezünk a szerkesztőségi listán, hogy segíteni rock 'n roll. Mivel az Auchan Magyarország mellénk állt, egészséges és a gyerekeknek kedves alapélelmiszerekkel megrakott zacskókat pakoltunk egy hatalmas Renault Master furgonba, magunkhoz vettünk két érdekes autót, egy Peugeot 508-at és egy ötajtós Minit, aztán elindultunk Budapestről.

Ahogy lépdelünk felfelé a második emeleti közösségi szobába, olyan töményen csap meg a szegénység, hogy a kezemben lévő narancsos rekesz majdnem visszanyom a lépcsőn. A zajokból ítélve nagyon vártak a gyerekek, akiknek azt mondták, egy autós újság hoz egy kis karácsonyt mindenkinek. Többségüknek talán ez az eddigi legnagyobb karácsony, pedig már öt éve mindennap itt van velük a Magyar Máltai Szeretetszolgálat, ők is szerveznek közös ünnepet, hamarosan.

Norbi, a helyi máltás főnök a szervezet képviseletében elsőként lépett be a vasalt főbejáraton, 2009 áprilisában. Valaki a folyosón láncra kötve tartotta kutyáját, ezért lett volna oka sarkon fordulni. A kutya mindenkit ismert, aki itt lakik, akit pedig nem, azt egyszerűen nem engedte tovább.

Kilencvenhat szeletre vágja a hatvanszeletes tortát Norbi, miközben nekem meséli, hogyan szelidítették meg egymást és hogyan szelidült mindenki, aki itt él.

A frissen festett apró teremben csecsemők, óvodások, iskoláskorúak és kamaszok is vannak. Összesen hatvan, tizennyolc évnél fiatalabb toronylakó. A tortaosztás rutin az egykori tereprali-versenyzőnek, aki már nem is mesél az autósportról, mert főállású segítőként dolgozik. Itt a munkaidő nem ér véget ötkor, de nem még péntek délután sem. Megszokta. Nem csak a Pokoli torony életét manőverezte ki a gödörből és próbálja kint is tartani kolléganőjével, Eszterrel, de két másik helyre, Tatabányára és Esztergomba is jár.

Az utóbbi években rengeteg helyen elkél a civil segítség, mert a szegénység egyre többeket szippant be Magyarországon. Az épület helyreállításán kívül a fel-felbukkanó személyes ellentéteket is rendezniük kellett valahogyan. Ma már béke van, a beszédes nevű Vertikális Közösség rehabilitációs program bepótolta az állam mulasztását, de egy-egy félmondatból leszűrhető, milyen hosszú út vezetett idáig és ha körülnézünk, látjuk, milyen hosszú az út tovább. 

A korábbi városvezetés egyszerűen lemondott ezekről az emberekről, így ők szépen visszafordultak a középkorba. Ebben a középkorban két és fél kilométerre található a legközelebbi önkormányzati játszótér. Építeni kellett egy másikat a ház tövébe, mert a gyerekek amúgy a folyosókon nevelkedtek. Nincs gyakori tömegközlekedés, és az amúgy jómódú városközpontba tartó autók úgy suhannak el mellettünk a közeli főúton, mintha a bent ülök minél hamarabb túl akarnának lenni ezen a szakaszon. Az óvodákhoz, iskolákhoz is sokat kell utazni, a gyerekek ezért elsősorban gyalogolni tanulnak meg. Autója állítólag több szülőnek is van, de messze nem az összesnek. Mindenféle olcsó vacak az a néhány is, például egy ropogó féltengelyű Swift és egy régi, brit rendszámú, jobbkormányos Renault Scénic, mely éppen velünk együtt érkezett a parkolóba. Üvölt belőle a zene. Aki nem akar eltűnni a térképről, annak közlekednie kell, bármi áron. De hogy hogyan lehet kitörni innen, arra nincs biztos recept.

A munkanélküliség sajátosan hat az emberi logikára. Korábban így tűnt el fokozatosan a közvagyon. A tetőszintről a darabonként tonnás liftmotorok, a földszintről a kazánok, a falakból a gázcsövek. A csatornahálózat megmaradt és a negyedik emelet magasságáig bele is kötött, aminek át kellett volna folynia rajta. Ebben a miliőben kezdte el a Máltai Szeretetszolgálat a munkát, és fordította vissza a hanyatlást. Társasházi közösséggé akarják alakítani a függőleges tanyát, még tíz év kell, aztán el is mennek majd.

Nagyon sok teendőjük van, nemcsak a helyiekkel kapcsolatban, de Veszprémmel is. A tornyot nem lehet betolni a városba, de sokat javíthatna a helyzeten, ha nem éreznék sokan Veszprémben úgy, hogy jobb is a peremvidéken, egy panelházba zárva tárolni a szociális problémát. A mostani polgármester állítólag együttműködik a szervezettel, de látható, hogy ekkora lemaradást ő sem tud egyik napról a másikra ledolgozni. Addigra a körülüttünk kavargó gyerekek már felnőnek, kérdés, hogyan.

Dávid kedvenc pulóverén a csodálatos Pókember épp ugrásra készül. A tortaszeletelés perceiben hárman ácsorgunk az öreg zongoránál. Felnéz rám, aztán amikor Norbi ad neki egy szeletet, meglep, mert nem szalad el, hanem kérdezősködni kezd. Először engem mindenféléről, aztán Csikóst a régi kocsikról. Most jött haza Angliából a szüleivel és három testvérével. Szerencsét próbáltak, de nem volt szerencséjük, viszont ő véletlenül felszedett egy kis nyelvtudást.

Ruben őszinte hároméves gyerek. Kiáll a többiek elé, és már mondja is. Kedvenc autómárkája a Ferrari, a hangját utánozza, mintha gyerekdalt énekelne. Mellé toppan Jázmin, kortársak lehetnek. Együtt neveli őket a ház, és nevelik ők egymást, amikor a szüleik éppen nem érnek rá. Anyjuk tizenkilenc éves, ő is gyerek meg felnőtt is egyszerre.

Mi lesz velük, kérdezzünk magunktól, már hazafelé menet. Nehéz erre válaszolni, amikor az ember egy délutánra kikecmereg az új és régi autókkal, pályanapokkal, szerelésekkel és röhögéssel teli munkanapok közegéből, hogy megnézze, mi történik azon a Magyarországon, ahol négymillióan élnek a veszprémi torony lakóihoz hasonló, vagy rosszabb körülmények közt.

Az élelmiszercsomagokat átadtuk, az olvasónk által felajánlott hatalmas tortából is jutott mindenkinek. Most csak ennyit tehettünk, akár hetente ismételhetnénk. Alapjaiban nem változna semmi, de talán hagytunk nem csomagolható emlékeket a gyerekekben, akik szerda délután a kedvünkért összegyűltek a Házgyári út 1. szám alatt álló magas épület második emeletén. Amikor a szó, a sütemény és a csomagok is elfogytak, Pista és Bandi és Csikós megautóztatta néhányukat. Mire ezzel végeztek, lassan az összes fény kihúnyt az öreg panelházban.

Magyarországon az ENSZ tavalyi felmérése szerint kétszázezer gyerek éhezik időszakosan vagy rendszeresen. Nincs ehhez mit hozzáfűzni, csak segíteni kell, amíg az ember maga is nem szorul mások segítségére. 

Köszönjük a támogatást: