Így nem vettünk autót

A zempléni Gálszécs történelme az 1320-as évekbe nyúlik vissza, de sajnos a dicsőséges idők elmúltak már. A kora délutáni hideg mar, összehúzzuk magunkat a kabátunkban a köznyelvben csak cigányteszkónak nevezett Fresh parkolójában, itt kell találkoznunk az eladóval. A szétszórt szemetet fújja a szél, egy megvadult Red Bull-os doboz zörögve csalinkázik, mintha nem tudná eldönteni, hogy a boltba, vagy a vele elképesztő céltudatossággal egybeépített játékterembe guruljon-e be. A kis kereszteződésben 100-as Škoda és vadiúj A8-as Audi áll egymás mögött, ez az élet Babolcsai néni itt, a keleti végeken.

Lehet, hogy Gálszécs annak idején tele volt uraságokkal, napsütötte hegyoldalain szőlő és búza termett mindenfelé, de ma reménytelenül lepukkant, Isten háta mögötti vidéki kisváros. Tőketerebes és Kassa közötti Ózd, és ezt csak azért merem kijelenteni ennyire biztosan, mert felvidéki lévén jól ismerem a határ mindkét oldalának keleti reménytelenségét.

A sztoriban már akkor akadt bőven kérdőjel, amikor Kopasz, a Becsületesnepper elküldte a hirdetés linkjét. Ügyfele, Zsolt, aki most itt didereg velünk, tele reményekkel, meglehetősen pontosan specifikálta a keresett autót. Komoly ügyfél, tudja, mi kell neki, azt is, hogy az mennyibe kerül, és egyáltalán: ismeri a típust, ki is tudja fizetni, hoz-visz minket. Kopasz szakért, én fordítok és leszervezem a dolgot, Zsolti fizet és visszük haza az autót.

Zsolt alfás. Megértem, szereti, elégedetten használja első szériás 156-osát. 2.4 JTD, az erős öthengeres. Tudja, mivel jár az Alfa-tartás, elégedett, passzív házak gépészetével foglalkozik, nem egy hebrencs, ideges fajta. Mostanra azonban a 156-os lassan átcsúszik a melósautó státuszba, öreg már, és a több mint 420 ezer hazai kilométer nem múlt el rajta nyomtalanul. Ettől függetlenül a motorja soha nem volt megbontva. Kopó-fogyó alkatrészeket kért, és a mai napig csendesen, kulturáltan jár, erős, szép, öthengeres hanggal. Na, ezzel az 56-ossal indulunk Gödöllőről Szlovákiába. Mert Zsolt egy 159 2.4 JTD 4x4-et szeretne, TI-kivitelt, kézi váltóval, 2008 utánit. Nincs belőle sok, ez pedig képeken szépnek tűnik. Egy megnézést mindenképpen megér.

Így kerültünk több mint háromórányi autózás után ide, ahol találkoznunk kell az eladóval, akinek a története a következő:

- Csehországban vásárolta a kocsit a barátja, valójában ő árulja, csak nincs idehaza, de megjön, mire odaérünk.
- Garantált 159 ezer kilométer volt benne, azóta már kétezerrel több, mert használják, minden kerek és szép, cserélték a vezérlését, minden folyadékát, szóval az autó tip-top állapotban van.

Már a telefonban közöltem vele, hogy jó, ha most vagyunk korrektek egymáshoz, hiszen ne raboljuk egymás idejét. Most meséljen el róla mindent, amit lehet, mert csak makulátlan autó érdekel minket. 8500 euró az 2,7 millió forint. Plusz a forgalomba helyezés, meg a miegymás. Ez azért nem kevés, és ennyiért talán elvárható, hogy egy 2008-as 159-es olyan legyen, amilyennek leírták. Olyan! Minden szuper, menjünk. Előtte elkértem a vázszámot, hogy amit ki lehet, kiderítsünk róla.

Halkan megszólalt a vészcsengő a fejünkben, szinte egyszerre Kopasszal: ha ennyire szuper jó, akkor miért nem tudta még eladni nyár óta? A képek szemlátomást akkor készültek, elmondása szerint is csaknem fél éve vitte be az autót Szlovákiába. És nem rendszámozta be a mai napig.

Mert kereskednének a srácok, leginkább azért. Nem kereskedők, ez kitűnt a beszélgetésből. Pár ezres arrafelé már szép pénz, de az Alfára nem vetett jó fényt, hogy ennyire nem kellett eddig senkinek. Osztrák autó volt, élete első három évében futott 90 ezer kilométert, összesen nyolcszor volt márkaszervizben a kötelezőkön kívül. Ez alatt az idő alatt komolyabban törve nem volt. A garanciaidő leteltével kikerült a márkaszervizből, több beírása nincs. Viszont a 160 ezres mostani futásteljesítménnyel kapcsolatban azért támadtak kétségeink. De oda se neki, ha jó.

Ennyi miatt még nem hagyjuk veszni, hiszen lehet egy véletlen, szuper találat, és különben is: az ügyfél szent, menjünk. Már amikor bekanyarodott a parkoló felüljárójára, tudtam, hogy nem fogjuk megvenni. És tudta Kopasz is, de muszáj volt, hogy Zsolt is lássa. Egy halk óbaszdmeget morzsoltam el, ami ilyenkor inkább szól az elcseszett időnek, mintsem a ténynek, hogy ismét teljesen más fogalmaink vannak a hibátlan és szép autóról, mint az eladónak. A szép és hibátlan azt jelenti, hogy a lehető legnagyobb mértékben közelít a gyári állapothoz. Amin egy alapvetően gyönyörű, 159 TI Alfa esetében csak és kizárólag rontani tud mindenki, akit nem Pininfarinának hívnak. Na most: sem ezt a két, Tommy Hilfiger-cuccba és homlokra tolt napszemüvegbe öltözött srácot, sem az autó előző tulajdonosát nem így hívják.

Az első, ami szembetűnt – és ekkor még nem parkoltak le az integető Kopasz mellé – a sofőr herezacskójáig lelógó rózsafüzér volt, alján kereszttel, felette egy Krisztus-wunderbaum-kombóval. A megváltónak volt dolga bőven a védelemmel, hiszen a látómező jelentős szeletét kitakarta az installáció. Körben fekete fólia. De jutott belőle az ajtókeretekre is, amik a B-oszlopot takarják, jajaj. Kis Alfa Romeo matricák a hátsó ajtó háromszögében: no comment. A 8500 euróért árult autó sáros, mocskos, a két fiatal srác kipattan, az idősebbik Hilfiger kezdi a mesét, miközben csodálkozva nézi Kopaszt, aki előveszi a rétegvastagság-mérőt.

– Azt mondod, karban tartottátok az autót. Van valami számlád? Szervizkönyved, akármid róla? Mit csináltatok pontosan? – kérdem, de már inkább csak azért, hogy ne csak álljunk, mint fasz a lagziban.
– Persze, tökre rendbe raktuk, kicseréltük a folyadékokat, váltóolajat is, vezérlést is, mindent, egyedül az ékszíjat nem kellett. Egy haverom csinálta, szervize van, ha kell, ő tud adni számlát mindenről.

(Kicseréltetek mindent, de a filléres ékszíjat nem? Oké, hogy kell a célszerszám, na de ha a haver akkora májer, akkor csak akad, vagy kölcsön lehet kérni. Vagy papucs orrán pamubojt. Na mesélj már még, barátom, számlát én is rajzolok neked, sőt, olyan haverom is van, aki Tupoljev 154-esről is ad számlát, ha kérsz.)

– És miért nem rendszámoztad még be? Na meg miért adod el?
– Berendszámozni nem kell (pedig dehogynem), a barátnőmnek hoztam a kocsit, de közben szakítottunk, így most felesleges lett, alig járok vele.

(Aha, ehhez képest elég takaros kis ganédombot építettél benne, legalább porszívóztad volna ki és törölgetted volna meg belülről. Szóval üzletre hoztad kintről, és nem akartad bevállalni a névre íratás költségeit, azért van már fél éve cseh rendszáma.)

Közben Kopaszra sandítok, még mindig mér, alaposan, fentről lefelé, Zsolt az ajtót nyitja, nézi az ajtókra göcsörtösen felnyalt, ízléstelen fekete fóliát, fejben már valószínűleg azt találja ki, hogyan szedi le onnan...

– Kié volt a kocsi előtte? Nézd, azt tudjuk, hogy osztrák, kilencvenezerig nyolcszor volt szervizben a kötelezőkön kívül, szóval innen folytassuk.
– Csehországban dolgoztam, oda hozta be egy kövérebb, osztrák bácsitól a cseh ismerősöm. Egy kicsit ki is van ülve az ülés, elég nagydarab volt az öreg...
– Ahamm, kicsit körbenézzük, jó?

Odalépek a kinyitott ajtóhoz, látom bent a szemetet, a néhai csodás, fekete bőrbelső romjait, a fényesre kopott kormány néhai perforálásait, a laposra ült ülés oldalán a lyukat, ami persze a hirdetés képeiről éppen csak lemaradt, nem. Ez az autó nem ennyit futott, ebben több mint kétszázezer van, és ennyire igénytelen csak egy amatőr lehet, aki várja a madarat, aki rábukik a fekete fóliára, meg a nagy kerékre. És a mesére a makulátlan autóról.

Kopaszra nézek. Nem szól semmit, csak felém fordítja a műszert, miközben az első sárvédőhöz érinti. Valami négyszáz mikront mutat.

– A bal hátulját már fújták, de jó minőségben, talán gyári technológiával, mert alig 150 mikron körül van és sehol nem megy sokkal feljebb, de ez gané, nézd, itt ez a sárvédő, az A oszlop, az ajtó, küszöb... ezt itt csúnyán megütötték és rátaknyoltak, nyittasd ki a géptetőt, nézzük már meg ott is.

Mindeközben a Hilfiger fivérek egymással pusmognak az autó mögött, szemmel láthatóan nem erre számítottak, megkérem az eladót, hogy indítsa be a motort és nyissa ki a géptetőt.

Beröffen a nagy olajkályha, ezúttal Zsolttal nézünk össze: az öreg 156-os, amely 420 ezer kilométerrel az órájában ide hozott, finomabban, kiegyensúlyozottabban jár. Nem kifejezetten ronda ez a 2.4-es JTD sem, de kihallani belőle valami nem odavaló csörgést, és finoman ingadozik az alapjárata, pedig meleg a motor. Nemrég állították le, ráadásul idegesen remeg a motortartó bakokon, nem tudnám pontosan megmondani mi miatt, de nem jó érzés. Valami nem kerek.

Több kérdés nincs is, minden világos lesz, amint Kopasz rámutat a bal sárvédőre- és a doblemezre.

– Nézd, ide akasztottak valami bontott sárvédőt, de ennyire igénytelenül, hogy veri fel a rozsda az egészet már, hasonlítsd össze a másik oldalival. Na meg nézd már meg innen azt a doblemezt.

Látszik, nem kell hozzá éles szem. Végig a sárvédő pereme alól is messzire világít a rozsda, a doblemez néhai hegesztési varrata mentén is rozsda mindenütt, a csavarfejek, a testkábel, mind rozsdás. Tipikus, elhanyagolt osztrák autó. A srácok megtalálták, és gondolták, keresnek némi pénzt. Hogy ők javíttatták vagy sem, mindegy is.

Sajnos ez nem megy, így, ahogy van pláne nem. Lelakott beltérrel, mocskosan, koszosan, szemetesen, igénytelenül fóliázva, rozsdaverte sárvédővel, kehes motorral. Kár érte, mert ha szépen megcsinálták volna, ha az autó úgy nézne ki, és olyan állapotra hozták volna fel, ahogy a hirdetésben állt, most eladhatták volna nekünk.

De így ez nem kell. Nézzük még fél percig, meredünk magunk elé üveges szemmel, hallgatjuk a motort, aztán odasúgom Kopasznak, hogy menjünk, ennek itt nincs értelme. Most. Zsolt is látja már, menne ő is, messze van Budapest.

Nem marasztalnak nagyon az eladók sem. Látják, hogy tudjuk, mi a helyzet, nincs mit nagyon magyarázni, mi egy makulátlan, szép autóra jöttünk és ez nem az. Elköszönés közben csak annyit mondok a srác napszemüvegének, hogy próbálja megcsináltatni rendesen a bal elejét, mert így csak a vak nem látja, hogy a lemez alatt rohad mindenütt. Ez így gáz. Hazafelé hamar túltesszük magunkat az egészen. Zsolt nem adja fel, Kopasz felhajtja a következő autót, akad kettő Németországban, talán az olaszoknál is, nem kell aggódni. Csak egy kicsit tovább tart.

Többek között az ilyenek miatt is, akik azt hiszik, hogy az autókereskedés- és eladás csak ennyi. Hát nem. Ez szakma, érteni kell hozzá. És talán lassan eljutunk oda is, hogy a szart már nem lehet elsózni Kelet-Európában sem. Átlagos sztori, tipikus felállásban. Mert bizonyos esetekben nemcsak a használtautó-vásárló hülye, hanem az eladó is.