Sejtettem, hogy galibát okoz, ha a pénteki esseni indulás előtt még két napra elmegyek egy másik útra is, de sajnos mozdíthatatlanok voltak a programok. Mert amikor csütörtök délután, hazafelé Frankfurtból most a reptéren ezt a posztot írom, a Volvo otthon áll Zuglóban, használhatatlanul. Holnap hajnali ötkor kell felszednem Zách Danit a Kolosy tér mellett, utána vár ránk az 1250 kilométer. Lesz egy estém otthon, az alatt valahogy gatyába kell ráznom a Vasfogat.
A heti programom a következőképpen nézett ki eredetileg – majd némiképp módosult:
– hétfőn értekezlet, délután nekiállok megírni a Kareszéknál történteket, Danival egyeztetünk, ki, mit intéz az út előtt, mit ír ott,
– kedd délelőtt befejezem a kareszes sztorit, majd olajat veszek, hűtőtömítőt, üléshuzatot, megtankolok, elmegyek a Volvóval futóműveshez, délután összerakom képekkel a cikket bent, aztán otthon kicsit pakolok,
– szerdán négykor kelek, megyek Hornbachba repülővel, a francia határ mellé álcázott Opel Astrát tervezni,
– csütörtök délután megjövök, ismét csak repülővel, a Volvón itthon mindent még átnézek, pakolok ruhát, kaját, elektronikát,
– péntek megint négykor kelek, ötre megyek Daniért, irány Essen, este 11-ig megvárnak a recepción a mattersmanni szálláson.
Nos, ez a program kedd délután, a Róna utcai futóművesnél (hogy eltűnjön a húzás a kormányból) kissé megdőlt. Mi ugyanis Karesszal Viszen a motorra/váltóra/elektromosságra koncentráltunk, a futóművet nem éreztem különösen rossznak. Gatya volt, de ezek a merev hidas régi Volvók sose voltak pályaautók. Azért az első kitámasztórudak szilentjeit megrángattuk, ki is cseréltük őket, de erről már írtam a tegnapi jelentésben. A többi kapott egy kézrángatásnyit. Nos, Gyuri, a futóműves nekiment pajszerrel. Az volt a baj.
„Ezzel ti nem juttok messzire, lóg vagy négy millimétert a jobb kormányösszekötő gömbcsuklója, nézd, ha megfeszíted, ide-oda és fel-le is jár az egész. Egy nagyobb gödör és szétugrik, aztán megy az autó mindenfele” – mutatta és elhűltem. Basszus, ezt nem vettük észre. „Az alsó talpasok aránylag jók, a bal oldali összekötővel sincs baj, de például a csapágyak is lógnak. De ezektől még nem húzna túlságosan, itt valami más baj lesz. Mivel a MacPherson futóművön mindent állítani nem lehet, csak összetartást, ezért én a gumira gyanakszom” – jelentette ki, és már forgatta is a kereket.
Aha, fel-le járt az is. Szálszakadás. „Ha a kormányösszekötő nem akad szét, hát ez a gumi durran majd ki, így nemhogy nagyjából sem tudom beállítani a futóművet, de azt mondom, Gödöllőig se induljatok vele” – szólt az ukáz. Lement az agyamból a vér, a délutánomat igazából arra szántam, hogy befejezzem a viszes posztot, korán akartam feküdni, hogy legalább valamennyire magamnál legyek az Astra-úton. Erre ez...
Délután kettőkor leverten indultam útnak a szerkesztőség felé. Pedig olyan jó most a Volvo, olyan szépen megy, már itt az üléshuzat is, arra azért szántam volna még fél órát, hogy feltegyem. Sebtében megcsörgettem Torjay Lacit – „Lacc, nagyon gyorsan szerezz nekem egy kormányösszekötő gömbcsuklót kérlek, még ma kéne, 1984-es Volvo 740 szívódé, ha kell” – hadartam, Laci megnyugtatott, mire este 7-re hazaér Újpestre, nála lesz.
Oké, tehát ugrott az estém, de a gömbcsuklót kicserélem, viszont honnan lesz ilyen hirtelen gumi a kocsira? Újat nem veszek egy efféle vénségre, de ki ad számlát használtról? Honnan lesz időm egyáltalán keresni 185/70 R14-eket?
Eszembe jutott valami. Egy olvasónk, Mohaupt Ferenc még korábban felajánlott egy szett korhű alufelnit a kocsihoz, afféle hozzájárulásként az első Rulettkerék-projekthez. Nem akartam elfogadni, mert pénzt ér az olyan a neten is, de most hirtelen megláttam benne a mentőövet. Hívtam.
Egy perc után tisztáztam, nekem nagy szükségem lenne a szettre, de főleg a gumik miatt, azok milyenek? Kukába valók, jellemezte őket Ferenc, de azért rákérdeztem, miért? Mert hét éve állnak egy fészerben. Van teteje? Van. Amikor lerakta őket, használatban voltak? Persze, még úgy tervezte, hogy vesz egy másik kocka-Volvót azonnal, és arra esetleg átteszi őket, aztán máshogy alakult az élet.
Hét év alatt egy naptól védett guminak nem sok baja lesz, ha levételkor jó volt a szett, feltehetőleg most is jobb annál a Debica Frigo szálszakadásos példányt is tartalmazó garnitúránál, ami a Vasfog alatt van. Elkértem őket, Ferenc bevágta a cuccot a Vectrába, elhozta a Róbert Károly körútra Érdről.
Amíg ő beért a városba, én a szerkesztőségben gyorsan összeraktam a posztot (a tegnap megjelentet), majd a parkolóházban nekiálltam üléshuzatot feltenni. A leggyűlöletesebb dolog a világon, pláne egy ilyen Volvóban, amelyiknél az ülés hajlatában műbőrt varrtak körbe, ezért nem lehet áthúzni a támla és ülőlap között a rögzítő gumipertliket. Az ülések szerkezete pedig az, amire balesetvédelmileg nem sok gondot fordítanak a gyártók: mindenütt élesen elvágott lemezek, kiálló, hegyes rugóvégek, megannyi kéznyúzó, vért mérgező szörnyűség rettentő szűk helyen. Fél óra és némi vérveszteség után fent volt a két első, úgy döntöttem, ennyi most elég lesz, a hátsókat kihagyom.
A kollégák röhögő fejcsóválásától kísérve leléptem a Totalcartól, hazafelé megkaptam a felniket, Ferenc még egy adag gumiápolót is adott hozzájuk – „megígértem magamnak, hogy amikor felszerelem őket, ezzel fogom leápolni, hát most rád marad.” Egy-két jó ember csodásan meg tudja édesíteni az ember napját, még ha az egy pöttyet stresszes is. Csak sajnos ezek a gumik is túl vannak életük delén, kábé annyira, mint Kirk Douglas.
Otthon két perc alatt átvedlettem játszóruhába, rángattam ki a szerszámokat az utcára, vettem le a kereket (a Volvóé tőcsavarosan rögzített, ezért könnyen lejöttek az anyák, s azzal sem kell kínlódnom majd, hogy az alufelnikhez hosszabb csavarokat vadásszak, ez legalább csupa jó hír). Amikor be akartam üzemelni kedvenc ütvecsavar-leszedőmet, akkor derült ki, hogy a Volvo szivargyújtója nem működik. A rohadt mindenit, ez nagy baj.
Telefonok. Számítógépek. Navi. A Bose Soundlink, hogy legyen zenénk. Miegymás. Minden áramról működik, pénteken pedig egyfolytában autóban ülünk majd, s vannak fogalmaim arról, milyen iszonyatos szükség van egy jó szivargyújtóra, ha az ember messzire megy Európában és közben posztolni, navigálni, zenét hallgatni akar. De nincs az az isten, hogy én most, a nem létező kevés időmben még ennek is nekiessek. Lesz annyi áramunk, amennyi az akkukban, oszt csá', majd beosztjuk valahogy. Vissza a futóműhöz.
A gömbcsukló kúposan illeszkedik a tengelycsonk kis karjába, ezért nem is esik ki, ha esetleg lecsavarodik róla az anya. Bombabiztos. Csak szétszedni nem öröm, pláne, ha az embernek nincs gömbcsuklóprése. Ilyenkor az a menet, hogy a kis kar egyik felére, a gömbcsukló nyaka melletti részhez odateszel egy nagy, nehéz kalapácsot, a másik irányból pedig irdatlan ütést mérsz egy még nagyobbal rá. Csakhogy itt útban volt a fékalaplap, azt se jó szétverni, ráadásul sehogy nem tudtam elég nagy sallert lekeverni neki.
Jött a harmadik módszer, ami a legkevésbé szokott célra vezetni, ha összerohad a cucc: egy nagy csavarhúzóval befeszítesz a gömbcsukló alá, és szemből ráütsz egy óriásit a kis karra, amiben ő szorul. Némi püfölés, anyázás, további püfölés után szét is ugrott – ez volt az a mozzanat, amitől féltem, hogy esetleg nem sikerül, itt megnyugodtam. Gyűlölök gömbcsuklót kiszedni, szívtam már ilyennel eleget, most viszont könnyen ment, talán köszönhetően a jó minőségű futóműalkatrészeknek.
Csakhogy a kormányösszekötőről nem bírtam lecsavarni a menetes részt, arra rettenetesen rárohadt a kontraanya. El is felejtettem, de még a jó múltkorában eltörtem a kiváló 22-es villáskulcsomat, amikor valami óriási áttétellel rángatni kezdtem, ezért mostanra csak egy ősöreg, rövid kulcsom maradt, ami minduntalan lefordult az anyáról. Melegítettem, ütögettem kalapáccsal, hogy engedjen, de végül nem maradt más, addig vertem vésővel, amíg le nem sikerült forgatnom. Ezzel azért elment bő félóra, már esteledett.
Még azért megmértem tolómérővel, hol állt eredetileg, hogy az új csuklót legalább nagyjából jó helyre tudjam visszatenni, mert volt egy olyan félelmem, hogy csütörtökön, amikor az Opel-útról megjövök délután, már nem lesz futóműves. Akkor pedig egy nagyjábóli beállítás is aranyat ér majd.
Rohantam Torjay Lacihoz Újpestre a frissen összerakott Spacyvel – már csak azért is, mert negyed óra múlva a donor Spacyért jöttek utánfutóval a házunkhoz, hogy végre eltakarodjon onnan, és legalább moccanni lehessen a garázsban. 2500 forint volt, nem nagy deal, hazatéptem, a Spacyt átadtam, felmentem, buksit simogattam, fektettem, elbúcsúztam a kölköktől vagy hat napra.
Újra játszóruha, újra az utca, immár a villanyfény derengésében. Ez lett hát a lidles oszlop-szerelőlámpám főpróbája, csodás cucc, majdnem mintha nappal dolgoznál mellette. Nem volt egészen félóra, míg összeraktam, minden a rögtönzött vészforgatókönyv szerint, viszonylag simán ment. Fel a házba, pakolás, éjfélre ágyban voltam, reggel fél hatkor már Ferihegyen, kicsit álmosan, kicsit olajos kézzel tettem meg a jelenésemet az Opelnál, de legalább senki nem illethetett a váddal, hogy kikent-kifent piperkőcként utaztam volna el a szigorúan titkos (és egy darabig még embargós), Év Autója Astra-bemutatóra.
-----------------------------------------------------------------------------------
Közben (most repülök épp haza, már a gépen írom e sorokat) sokat törtem a fejem, hogy még mi vár rám abban az alig pár órában, amennyim lesz Magyarországon. Például mi lesz, ha kiderül, hogy a Ferenctől kapott gumik sem jók? Harakiri. Mi lesz, ha a futóműves már nem fogad? Szeppuku.
Ráadásul a füstcsavart még mindig nem sikerült jól beállítanom (utólag is elnézést kérek azoktól, akiknek az autóját hétfő-kedd során kicsit leaszfaltoztam a Vasfog kipufogójából, már javul a helyzet). Vissza kell szerelnem az ecetben kifőzött, de a kiszedés közben eltört ablakmosófúvókát is (remélem, közben megragadt az epoxi), s a Bianchiból ki kell fűznöm a szivargyújtó-applikációt, amivel tavaly az olasz utat végigcsináltuk, s valahogy bele kell fonnom a Volvo belébe. Van dolgom elég.
Szurkoljanak, mert most tényleg kicsit hajszálon lóg a terv, s ha nem sikerül eljutnunk Essenbe, a Volvo sok pénzt elbukik, nekünk meg ég majd a pofánk rettenetesen – az egyéb következményekre inkább nem is gondolok.
Ráadásul rossz hír is jött: Ausztriában új divat van a rendőröknél: kiszednek minden gyanús, öreg, külföldi autót és ott helyben, az autópálya-parkolóban műszaki vizsgának vetik alá. Állítólag 80%-nál ugril a rendszám. A Volvo öreg is, a két barna ajtóval feltűnő is, nem hiszem, hogy valamit ne találnának vele...
Gyáva vagyok, módosítom inkább az útitervet, nem Bécs-Linz-Passau felé megyünk, hanem Prágának vesszük az irányt, és Drezda, majd Lipcse érintésével fordulunk Essennek. Két órával hosszabb az út, Prágáig pedig a szörnyű, a régi M7-esre emlékeztető, dobálós beton az út (csak szét ne essen rajta a Vasfog) pedig még a sima úton is kissé szoros volt, hogy elérjük-e a recepciót a szállodában. Komplikálódik...
----------------------------------------------------------------------------
Egyet most megint ugorjunk, azóta eltelt újabb öt óra. Hazaérve a reptérről kipakoltam a bungit a veranda alatt, találtam néhány Merci-kereket, hátha valamelyik segít, ha a gyanús gumik az alufelniken nem ütik meg a mércét. Rohantam a Róna utcába, a gumis/futóműves központba. Hirtelen jött a nyári hőség, ilyenkor mindenki azt hiszi, hogy a téli gumija három kilométer alatt tükörré kopik, óriási volt a tumultus.
Ennek ellenére kaptam egy srácot, Tamást, akivel nagy nehezen kitaláltuk mi legyen. A Ferenctől kapott alufelnik gumijai menthetetlenek voltak, amilyen jó volt a szándék, annyira elvásott a kaucsuk. Ezért felment két használt gumi (nem pont az a méret, ami az első, de még belefér a tűrésbe) hátra, a hátsó felnik kompletten előre mentek, majd állhattam be a futóműves állásra. Egész jól sikerült a felrakás, csak keveset kellett állítani, de most, hogy Gyuri már rendesen mérni tudott, kiderült, hogy picivel hátrébb van a jobb oldali futómű, nem sokkal, de 31 év az 31 év és mindig a jobb egy kapja a legnagyobb pofonokat.
Amikor kész voltam, elrohantam az Imo mosóba, mert kultúrországba nem megyek balkáni kosszal az autón, nem akarom rossz hírünket kelteni, elég szakadt szegény Volvo így is, de ha tiszta, akkor lehet, hogy buliautónak nézik. Mert voltaképpen... az is.
Itthon még elbíbelődtem vele másfél órát, azt hiszem, negyedszerre egész jól eltaláltam a füstcsavar helyét, de utána kellett menni az alapjárattal, mert állandóan lefulladt a motor. Lebontottam a műszerfal alját, bevezettem a szivargyújtó aljzatot. Ellenőriztem a szinteket. Feldobtam a dísztárcsákat. Lehúztam és középre tettem azt a hátsó Totalcar-matricát, amit két napja vaksötétben, féloldalasan nyaltam fel.
Beraktam emelőt, szerszámos ládát, crovakészletet, töltőt, bikakábelt, kézmosó és desztillált vizet, akkutöltőt, izzókat válogattam, két rollert is betettem, mert Essen hatalmasnak ígérkezik, és nagyon is tisztán emlékszem, milyen jól jön például Imolában egy bármilyen rozoga, guruló akármi, amire rá lehet állni, ülni, amikor az ember ólomlábai már nem tudják átvinni az utoljára észrevett, rettentő izgalmas szekcióba. Legfeljebb a Volvóban maradnak, a csomagtartó így is egy barlang.
Úgy tűnik, most csütörtök este kilencre pontot tettem a készülődés végére. Már csak aludni kell egyet és megyünk. Ez a poszt holnap délelőtt (az olvasóknak ma) kimegy, de remélem, hogy nem sokkal később már az útról küldjük a zaftos írásokat. Maradjanak velünk, szükség van ilyenkor a háttérország biztatására. Kösz.
