Vasfog letérdel. Most először igazán
Rulettkerék: Elromlott a Volvo!
Van ilyen, öreg autó, olcsó autó, tehát meghibásodik. 4200 kilométer után igazán elnézek neki egy kis jajgatást.
Múlt héten született egy bizakodó riport Vasfogról, abban azt írtam, a hétvégén beletolok ezer kilométert, mert megyünk családostól Viszre, aztán másnap irány a tullni börze, ami ugye, Ausztria. Nem így lett.
Pedig tényleg rákészültem.
Bizják Gabi, aki civilben zenész, mellesleg a Vasfog-projekt egyik óriási drukkere – lévén neki is kocka-Volvója van 1991 óta (ráadásul ugyanabban a példányban ült végig) – felajánlotta, hogy mire kettőt pislogok, szerez nekem övcsatot a rakoncátlankodó jobb oldali helyére, hiszen utóbbi elem a nevéből már csak a hangutánzó szót tudta hozni, a lényegi funkciót egyre kevésbé.
Tényleg így lett, csütörtök este, amikor egyszerre álltam neki fékbetétet cserélni a Foltoson (az állólámpás Mercim), mert már nagyon ideje volt, s végre tudtam egy biztos pótautót a hátam mögött, illetve áthívtam a sógoromat, hogy nyárira cseréljük a gumikat a Fabiáján, Gábor egyszer csak beállított a meggypiros 240-essel. Miközben megbeszéltük a Stromberg CD175-ös karburátor létjogosultságát a Volvókban és lét-nem-jogosultságát a Mercedesekben, illetve hogy minden volvós úgy gondol a 200-as, 700-as, 900-as szériákra, mint a traktorságuk ellenére bájos, szerethető tehenekre. Mire a megnyitott témák végére értünk, a hátsó fékekkel kész lettem (pedig jól berohadtak a betétrögzítő stiftek), az elsőkről kiderült, hogy egy mérettel kisebbek kellenek, Torjay Laci másnapra ígérte a cserét. Két rongy volt a csat, másnap reggel, munkába indulás előtt kicseréltem, csak a kartámaszos konzolt kellett kiszerelnem hozzá, tíz perc alatt megvolt. Jé, most már egyforma mindkettő!
Szombat délelőtt szerszámokat készítettem össze, lámpákat néztem, ellenőriztem megint a motorolaj, a hűtőfolyadék és a féklé szintjét, de ahogy az elmúlt két hónapban mindig, most se kellett utánatölteni semminek, a Vasfog tényleg csak gázolajat és némi ablakmosót fogyaszt.
Karesz mondta még anno az esseni út előtt, hogy a váltóból szivárog az olaj, akkor után is töltöttünk egy bő litert, s azt kaptam tanácsul, hogy később azért nézzem meg én is, otthon, nem illant-e el az egész. Váltóolaj-szintet nem olyan egyszerű nézni, mint mást, mert itt nincs nívópálca, kémlelőablak, átlátszó tartály, itt bemegy az ember a kocsi alá, kicsavarja a leeresztőt, ha elég az olaj, a szemébe folyik, ha nem elég, akkor előveszi a fecskendőt, olajbetöltő-pisztolyt, vagy amije van, és addig teszi be az újabb deciket, amíg tényleg a szemébe nem folyik.
Amikor Vasfog Viszen járt, ott oszlopos emelőn szereltük, s mivel a váltóház vasöntvény, a csavar pedig acél, Karesz jó alaposan megtépte, ránehezedve a súlyával, nehogy csepegjen. Barátom, akkor ezt oldd ki fekve, lábaddal kint a Czobor utcában, ahol az összes agyatlan baromállatok (érdekes módon nem is a BMW-sek és az ültetett Corsa B-t hajtó csávók, hanem családanyának és kultúrembernek látszó zombik, normál autókkal) kilencvennel bőgetnek végig, holott az egész körzet pihenőövezet, tele fekvőrendőrökkel. Hogy feküdne ott a földön az összes idióta gyorshajtó gúzsba kötve, amikor a hasonló haverja arra túrázgat, gondolod általában, de ilyenkor még félsz is, mert épp te vagy, aki ott fekszel.
Megvan az első Rulettkerék-szponzor!
A múltkori posztban hangot adtam erősödő aggályaimnak, hogy a Rulettkerék-projekt lehúzhatja a rolót, ha rövidesen nem lesznek szponzorok, mert a Vasfog-session ugyan nagyjából ki van fizetve, de a következő kocsit már nem tudjuk megvenni az eladása után, ha nem jönnek támogatók. Kár lenne, óriásiak a terveink.
Volt, aki felfigyelt, s rögtön a tettek mezejére lépett – üdvözöljék a Franco & Stefano konyhabútorok és teljes konyhainstallációk gyártóját, tervezőjét és forgalmazóját, egyben a régi Mercedesek rajongóját, Soós Istvánt, aki betette az első paklit a projekt jövőjébe. Érdemes belekattintani a fenti linkbe, mert István eltalálta, hol kell hirdetni – az ott látható formák megdöbbentő hasonlóságot mutatnak a Volvón alkalmazottakkal, ritka az ilyen egybeesés két távoli iparág irányzatai között.
A Rulettkerék-rajongók kissé ereszthetnek hát a deréktáji izomtónusokon, de azért még ne dőljenek hátra, mert azért szükség van még néhány szponzorra, hogy július táján megismerjék, a következő TC-tag milyen autóba vágja a fejszéjét. Egy újabb szerződés is kilátásban van közben, ezért majd figyeljék a cikk végi linkek, illetve a matricák szaporodását a Volvón, s ha szponzorként nem is áll módjukban fellépni, kattintsanak – jó ügyet szolgál az a kis klikk, bébifókák menekülnek meg a biztos éhhaláltól. Vagy mi.
Végül meg kellett emelnem a Volvót krokodillal, mert semmiféle hosszabbítással nem volt elég nagy az erőkar, hogy megmozdítsam a csavart, ám mivel hátrafelé dőlt az autó, így fel voltam készülve, hogy a hátralöttyedő olaj miatt üresnek látom majd a házat, holott van benne. Kár volt aggódnom, így is sokkal több olaj volt a váltóban a kelleténél, azonnal buggyant kifele. Ezek szerint nem szivárog, valószínűleg visszapuhultak a használatban a szimeringek.
Délután bevágódtunk a családdal (hihetetlen, de először mentünk messzebbre a Vasfoggal, így együtt), eltéptünk a földvári telekre kinyitni a vizet, megnézni, mi van a házzal, majd át Kareszékhoz Viszre, Gergő keresztfiam szülinapját ünnepelni.
Nagy hírek vannak a nagyobbik fiú, Máté körül autós vonalon, de erről szerintem majd külön írok, mert megérdemel egy saját posztot, no meg kész lett az Aprilia krosszmotorja is, amit fillérekért vett, használt egy évig, aztán amikor a motorja már rettenetesen csörömpölt, és kiderült, hogy csak anyagárban lenne vagy százötvenezer forint felújítani, Károly inkább vett bele egy kéthengeres, ősrégi Suzuki GS 400 blokkot (lehet vagy negyven éves) és csodásan beleműtötte. Egész fura karaktere lett, megy mint állat, de közben sima is, hátul a jellemzően vidéki stílusban üresre berhelt dobon át persze zajos mintaállat, de mivel kéthengeres, inkább olyan öreg csühögő hangja van, mint agykalapáló hentes-enduro.
Egy órával később indultunk Viszről a kelleténél, fél tizenegyre értünk haza, kissé tartottam attól, hogy bírom majd a másnapot, mert fél hatkor kellett kelni a tullni túra miatt és még volt dolgom bőven. Igen ám, de a Rákóczi úti késő esti dugóban feltűnt – a motor alig pislákol alapjáraton, lehetett vagy 350 a fordulat. Az utcánkba letekert ablakkal hajtottunk be, mert ilyenkor csodás az akácfaillat, de helyette inkább Szergej-mozdonyszag dőlt be a nyílásokon. Leparkoláskor végképp terjengeni kezdett a bűz, masszívan.
Nyitom az elejét, a pocsék zuglói utcai lámpafénynél is látom: önműködő motormosó-berendezést installált magának a Volvo a Play áruházból. Naja, nem kellett volna annyit piszkálni a motortérben, úgy tűnik, elrepedt a hatos henger nyomócsöve. Pontosabban, nem úgy tűnik, hanem elrepedt, pont.
Igen ám, de a Kati 190-esét nem vihettem el, mert neki is elég a dolga másnap, a Foltos pedig amióta megvan, most először használhatatlan, hiszen még nincs benne első fékbetét. Ilyenkor jön jól a gyakorlat – egy szál lidles szerelőlámpa mellett, mellőzve a kompresszor és az ütvekulcs megszokott segítségét, beszereltem az összes betétet negyed óra alatt – de hisz' csak 23 éve csinálom ezt ilyen autón. Épp felértem a gyerekekhez a kissé megcsúszott fektetésre.
Így lett, hogy ismét az örök munkagép Foltossal utaztunk Tullnba, akárcsak tavaly. Zuglóban még elég pocsékul fogott a nyolc friss betét, de mire a BAH-csomóponthoz értünk, már elkezdett beülni a szett, most, így hazaérve pedig már egész jó. Még az a terv, hogy kicserélem a folyadékot, mert az három és fél éve biztosan nem volt, aztán remélem, a fékpedál viszonylagos puhasága is elmúlik.
Vissza Foltosról Vasfogra: ma este ismét várom Bizják Gabit, aki szegény, Volvo-alkatrészes gumikecske szerepében megint megkapta a feladatot a nyomócsővel. Épp húsz perce hívott – megvan a cucc, három rongy lesz. Erre ismét csak azt tudom mondani: még a 140 ezres árhoz képest is bagatell összeg.
4270 kilométer ment a Volvóba alig másfél hónap alatt – most először dobta be a törölközőt. Úgy vélem, ennyi bőven belefér, mer itt valaki ellenkezni? Merjen csak...
-------------------------------------------------------------------------------------------------
Közben eltelt egy nap, Gábor meghozta az adagolócsövet, én meg, miután az erdei táborba induló Bálintot leejtettem a Keleti pályaudvaron a Foltossal, otthon nekiálltam kicserélni az alkatrészt. Hiszen ha a Volvo a nyúzandó tesztautó, aminek bizonyítania kell, mégsem használhatom nyakra-főre az öreg állólámpást, ugye?
Nem is öltöztem át, gondoltam, két perc lesz a művelet, leveszem a csöveket összekötő szorítót, a két végén megoldom a hollandereket, beteszem az új (bontott) csövet, mindent visszahúzok, kész.
Aha, csak a kapott cső formája legfeljebb nyomokban emlékeztetett a frissen kivettre, pedig azon egy foknyit nem görbítettem, nagyon vigyáztam. Nem is volt merőleges egymásra a két csővég, pedig az mindent elmond, s amikor betettem, a fékszervó-szivattyú házától végképp elállt.
Meghúztam a porlasztócsúcs felőli végét, s felmértem a helyzetet. Két kunkort kell belehajlítanom, a végeket pedig rendesen merőlegesbe húzni. Vagy tizenötször kivettem és visszaraktam, mire minden klappolt, igaz, a fékszervó-szivattyú mögötti közösítőbe így se tudtam befogni az új csövet, de sose mondtam, hogy Michelangelo lennék.
Hat hengerrel jött a pöcröff, a Vasfog tehát ismét útra készen áll. Csütörtökön indulok munka után Bálintért az erdei iskolába Egyházaskozárra, onnan tépünk Tatára, mert péntek hajnalban startol velünk onnan a faros Ikarus Ornbauba, az idei Mercedes-találkozóra, amire két év után ismét elmegyünk - ketten, háromnapos apa-fiú buli (plusz a veterános barátok a buszban persze), ahogy már kétszer megtörtént. Szuper lesz!
