Mi az, hogy szeretet?

Totalcar: Segíteni rock'n'roll 3.

2015.05.30. 17:48

A gyermekváros kifejezés elsőre úgy hangzik, mint egy romantikus meséből kiragadott helyszín, valami Sohaország a Pán Péterből. De nem, a Fóti Gyermekváros nem az (illetve nem is ez a neve már hivatalosan, de mindenki így ismeri), hanem egy otthon, ahol azok a gyerekek laknak, akiknek nincs hol. Kicsit kalibrálják át most az agyukat, mindenki fújja ki a levegőt és így talán könnyebben megértik, mit jelent itt, ebben a furcsa világban egy mosoly. Vagy bárminemű gesztus, kedvesség.

Biztos voltam benne, hogy nem lesz egyszerű nap és sok gombócot nyelünk majd. Annak idején anyám nővérként dolgozott egy SOS-centrumban, ami kvázi egy állomás a (szándékosan nem írom, hogy a család) pokol és a gyermekotthon között. Több mint húsz éve volt akkor már a szakmában, de nem bírta hat hónapnál tovább. Érző embernek nem való, és nekem is elég volt annyi, hogy mindennap én hoztam haza a munkahelyéről, a kettő-öt éves gyerekek közül. A rosszul összeforrt csontú, cigarettanyomokkal teli hátú apró emberkék közül, akik egy ócska, színes kabátgombokból készített gombfoci-csapatnak vagy filléres nyalókának úgy tudtak örülni, ahogy csak a csodát látó gyerekek tudnak, és anyám lábába kapaszkodtak mindennap, csak maradjon még egy kicsit. Ez a kemény, nem a jobbhorog.

Gyűlöltem a szüleiket, gyűlöltem a sorsot, amely odavetette őket, és gyűlöltem a rendszert, amely ezt lehetővé tette. Két dolgot nem bírok: a gyermek- és az állatkínzást. Ők nem tehetnek semmiről, nem kérték ezt az életet.

És most itt vannak a srácok, akiket a vajszívű Arnold Ricsi ingyen és bérmentve kihozott a csodálatos Ikarusszal a Hungaroringre. Itt lépkednek ki a buszból, szemük gyanakodva villan ide-oda, nem értik, hogy most mi történik velük és hosszú perceknek kell eltelniük, amíg alapvető védekezési reakciójuk lehullik róluk és elhiszik a mesét. Ma versenyeznek egyet, egymással, saját magukkal, egy kicsit talán a múltjukkal is. Sajnos, csak egy pár óra erejéig.

Hiszen mindössze egy százalékuk képes más életet kezdeni, miután némi pénzzel a zsebében útjára eresztik az otthonból. Százból egy, aki képes hátat fordítani azoknak, akik már várják a kapuban, amikor megjelenik a pénzzel és visszarántják abba a közegbe, ahonnan annak idején kivetették, eldobták. A lányok visszamennek strichelni, a fiúk seftelni a nyomorba, ne legyenek illúzióik, a valóság sokkal keményebb, mint azt bármilyen szalagátvágásos fotósorozat vagy polírozott sajtóközlemény, netán beállított újságcikk mutatja. Ezeknek a gyerekeknek nincs sok esélyük.

Egyszer, évekkel ezelőtt, több barátommal együtt már kapcsolatba kerültünk a velencei gyermekotthonnal, ott ismertem meg egy cigány srácot, akinek talán sikerült kertészként elhelyezkednie. Csendes, jól tanuló fiú volt, szemében a világ összes fájdalmával és büszkeségével, de volt célja. Ennyi, ő volt az egyetlen.

Ne gondolják, hogy ez nettó szentimentalizmus, ezek a gondolatok egész nap ott kavarogtak a fejemben, kibogozhatatlan csomó volt az agyam, miközben zsivaj töltötte be a Hungaroring Kart Center takaros portáját. Sokszor összenéztünk napközben mi, szerencsések és zavartan fordítottuk el a fejünket, amikor láttuk, hogyan vetik rá magukat az aznap éjjel behozott afgán srácok a szendvicsekre, miután megtudták, hogy nincs bennük disznóhús. Az ő történetük egy külön sztori, talán megírom egyszer, hogy legyen fogalmunk arról, mi is az a bevándorló, akit manapság illik ütni ostobán. Nettó bullshit az egész.

Szeretet. Anya. Apa. Simogatás, fricska, viccelődés, gyerekkor, játék. Képzeljék el az életüket ezek nélkül. Volt itt értelmi fogyatékos, akit kidobtak az otthon elé, volt itt olyan, aki elveszítette a szüleit és olyan, akit úgy emeltek ki a mocsokból. Kemények, kérgesek és agresszívek, mert muszáj nekik. Aztán amikor megfeledkeznek a pózról, akkor gyerekek: szájtátva hallgatnak, önfeledten nevetnek és csodálkoznak el dolgokon, melyek nekünk mindennaposak. Nem értik pontosan a szeretetet és a törődést, de érzik, hogy ez jó. És ne cigányozzon itt senki, mert ez a történet nem csak róluk szól.

Jelenleg nincs komplex program, amely elősegítené ezen fiatalok beilleszkedését a társadalomba. Sokat, nagyon sokat beszélgettem a nevelőkkel és nem lettem boldogabb attól, amit megtudtam tőlük. Valószínűleg ez az, amiről nem olvasnak máshol az emberek, és ez az, ami miatt megüthetik a bokájukat ők, akik tényleg ott vannak és látják a problémát.

Idehaza a közösség és a rendszer egyszerűen nem törődik ezekkel a gyerekekkel. Megadják a minimumot, mert muszáj, de nem létezik semmi metódus vagy megoldás, nincs segítség. És ha most levelet kapunk majd valakitől, aki megmagyarázza, hogy miért NEM lehet, akkor spórolja meg nyugodtan, mert saját kudarcunk indoka végtelen, azt sorolni bárki tudja. Akik itt dolgoznak, azok szélmalomharcot vívnak, sok-sok évnyi (nem ritkán tanító-)munkájuk, szeretetük apró morzsái foszlanak semmivé egy pillanat alatt.

Nem egyszer, ezerszer. Ez mindenkit felőröl, nem irigylem őket a munkájukért.

Százból egynek lesz normális élete. Vajon közülük ki lesz az?

Az angol rendszer nyomkövetőt ad a frissen kikerültre és figyelik, konzultációra hívják: szerzett-e már munkát, mutassa a szerződést, hol lakik és mit csinál? Aztán – ha egyenesbe került – elengedik a kezét. Ez sem hibátlan megoldás és sokba is kerül ott és akkor, na de hosszútávon?

Pedig ezek a gyerekek megérdemelnék az esélyt, még akkor is, ha nehéz belőlük kinevelni a helyet, ahonnan jöttek. Ezt látták, ebben nőttek fel, nekik a rossz példa volt a jó, más nem volt. Értsék meg ezt és soha ne ítéljék el őket. Gyerekek ezek, akik nem kellettek, vagy ami még rosszabb: ez volt szüleik számára a jobb megoldás, így lett jobb nekik.

Most itt vannak, isszák az üdítőt, élénken vitatják meg az egyes kanyarokat, játszanak, jópofák, csibészek, de meglepően pontosan követnek minden utasítást, semmi gond nincs velük. A nap elindult már lefelé, amikor egy szemüveges, vékony, sápadt, 12-13 éves forma kisfiú odajött hozzám és megkérdezte: mi kell ahhoz, hogy autóversenyző lehessek?

Elnéztem valahová Ricsi barna busza fölé a semmibe, majd a kíváncsi, barna szemekbe a celluxszal megragasztott szemüvegkeret mögött: sokat, nagyon sokat kell tanulnod és egyetemre menned.

Komolyan bólintott, megköszönte, majd visszament a többiek közé és az a rohadt nagy gombóc a torkomból csak az öreg Ikarusszal együtt ment el. Elvitte őket, haza. Ha van nekik olyan. Köszönjük mindenkinek, aki segített. Ez jót tett a lelkünknek, barátaink. És külön köszönjük, hogy partnereink voltatok az emberségben, hozáállásban.

Hirdetésblokkolóval néznéd éppen a Totalcart, és ettől mi éhen halunk.

A TC olvasása ingyen van, de a működtetése nem: szerzőink és családjaik táplálkoznak, és ami fontosabb: rendszeresen tankolnak, pénzért.

Kérjük, engedélyezd a TC-n a hirdetések megjelenítését, vagy ellehetetleníted a működését annak, amit épp olvasni szeretnél.