Rulettkerék-Volvo – részletekben fényezve, kompletten polírozva

Az autóbuzi romantikus, elvakult hülye – legalábbis általában. Óriási terveket sző, a használtautó előtt ülve lyukas roncsra álmodik Swarovski-karosszériát, aztán amikor megveszi és találkozik a realitásokkal, inkább pergő rozsdában autózik pár évet, mert túl lassan gyűlnek a garázspolcokon a vadiúj alkatrészek, de abból legalább egyre több van. Aztán, amikor végre csinál valamit, minden elképzelésének talán a felét ha megvalósítja, azt is kisebb háziállatok teljes életét kitevő spinéttel. Az autóbuzi egy hülye. Én legalábbis biztos az vagyok. Hülye is, autóbuzi is. Kilométerekről felismerem a sémákat hasonló cipőben járó társaim életén és nézetein, de mint valami drogos, képtelen vagyok megküzdeni szánalmas saját gyengeségeimmel, akkor sem, amikor valaki ujjal rám mutogat, vonyítva a röhögéstől.

De nekem is van mentségem. Mert éveket játszadozni egy Bianchival, egy Puchhal, egy távlati szemlélettel megvásárolt, foltos állólámpással, az elfér. Egy részükre senkinek nincs szüksége, egy másik részük meg elközlekedik abban az állapotban is, ahogy épp van. De ez a mostani projekt más.

Amikor az ember tudja, hogy tutira kevesebb mint fél éve lesz egy autóval, amit közben használnia is kell is – na, ott már komplikálódnak a dolgok. Ebben az esetben muszáj csinálni, építeni, megvalósítani a beígért terveket, itt nincs sunnyogás, hátradőlés, jaj, most fáradt vagyok, na most meg sörözni mennék, hú a gyerekkel is kellene játszani, oppá!, elmaradtam a cikkeimmel... Nem, amikor kötött a határidő és túl sokan tudnak a projektről, az autó csúnyán az előtérbe erőszakolja magát.

A Vasfog, azaz a totalcaros szolgálati Volvóm kinézetéről próbálok épp beszélni, ha nem vették volna észre. Merthogy Vasfog cseppet sem volt szép, amikor megvettem. A jobb oldali ajtajaiba belement valami suzukis, azokat kicserélték barnás-bordóra – ez a színeltérés volt a legzavaróbb jelenség, amikor a hasznaltauto.hu-s képeken megláttam először a nagy, piros testet. Majd utána is az zavart a legjobban, nem készítettem statisztikát, de szerintem túlnyomó részben vannak azok a Vasfogról, amiket a bal oldaláról készítettem.

De ezen kívül is volt még rajta elég sérülés és idővasfog-nyom. Apropó: vicces, amikor épp vasfog rág Vasfogat, aztán egy jól irányzott képzavarral el is repül felette, kacagva... A jobb első sárvédőn például ugyanaz a húzásnyom folytatódott, ami tönkretette az eredeti ajtókat. Az ajtók alján rozsdafolt – mindkét oldalon.

A hátsó sárvédők ívén régesrég elhidegült egymástól festék és acél, közéjük az oxid idegen teste fészkelte be magát, akiről mint tudjuk, nem való ide. No meg a motorházfedél éle, amellyel felvértezve Vasfog simán elmehetett volna a Jézus Krisztus Szupersztár újkori kiadásába – egy leprás statisztának. És persze az egész Volvo-test szörnyű mattsága. Tényleg ciki volt, ha ilyen autóval hordod a gyerekeket nap mint nap a zuglói iskolába, és mindenki látja őket kiszállni abból a roncsból, előbb-utóbb kinézik őket a bandából az osztálytársak.

Igazából már rég neki akartam állni az ajtók lefújásának, de nehezen vettem rá magam, ez egy olyan terep, amire ritkán merészkedek. Amikor régebben az autóimat festettem, azt az elmúlt közel harminc évben szinte mindig szprével, esetleg ecsettel végeztem, s amikor mégis fújtam autót, akkor is valami kölcsönkapott, svájci, rezgőnyelves borzalommal köpködtem telibe például a kék Puchomat a Pálos utca parkolójában. Kompresszorral/pisztollyal csak a Karesznál festettem, kicsiket, amikor ő épp mást művelt, de olyankor ő keverte a festéket, a levegőt, állította be a pisztolyt. És úgy se lett szép a végeredmény. Most én csinálok mindent, előkészítéstől a Lidl-es festékpisztoly felavatásán át, a beállításán keresztül az elpucolásig.

De hiszen ez a Belsőségen a szerelős posztok egyik alapköve: a nemprofi, nemhozzáértő, de a profikat megfizetni nem tudó (akaró, illetve azokban csalódott) magánzó otthon megpróbálja meghekkelni a rendszert. Ha kicsit sikerül, az óriási diadal. Persze, Bandi, Göbi megérkezésével a TC-hez születtek már profi posztok is, de a korai időkben ez még a béna amatőrök fóruma volt, afféle vak vezet világtalant/röhögjünk együtt móka.

Június elejére azonban a naptár szinte rám üvöltött. „Te idióta, mindjárt el kell adnod az autót, ha tovább húzod, egy percet nem jársz majd a Volvóval úgy, hogy nem köp le a nép az utcán!” – így ő. Én meg fülem-farkam behúztam, s megkérdeztem az ilyen dolgokban járatosabb Bandit, hogy hova menjek festékért, csiszolóeszközökért, szilikonmentesítőért. „Messze lesz, de szerintem a V.Systemshez, mert ott minden lesz egyszerre és segítenek összeválogatni a készletet” – látott el tanáccsal.

Annyiból jobb a Volvo, mint a saját Mercim, hogy utóbbit a szabadidőmben szerelem, viszont ha a Vasfoggal foglalkozom, azt munkaidőben tehetem, hiszen céges autó, s tervezetten írok is róla. Ráadásul fentiek miatt a karbantartási anyagok árát nem én, hanem a Totalcar állja. De higgyék el, ez a sok segítség csak kicsit édesíti meg az elkezdés kötelezősége felett érzett kínt, a nagy falat így is mindig a meló.

Végül 12 800 forintot hagytam a boltban, ahol tényleg elképesztően profi a cégvezető csaj, iszonyú gyors az ügymenet. Ezért a zséért vettem négy deci kétkomponensű RAL-festéket, szintetikus hígítót, csiszolószivacsot, szilikonlemosót, ahhoz való kendőt, kétkomponensű kittet, maszkolószalagot, késtapaszt... Sokat kap az ember ennyi pénzért, igaz, Vasfoghoz az olcsóbbik festéket vettem – de ez se rossz minőség. Nehéz szívvel hazaautóztam, péntek volt, sütött a nap, szívesebben mentem volna csatangolni a hegyekbe, enni egy fagyit. Amikor kiesik az ember a napi irodai munka rendszerességéből, és minden fizikai paraméter szerint úgy tűnik, mintha szabadnapos lenne, nehezen hiszi el, hogy most ő épp autófényező – még ha csak egy kontár is.

Otthon felmértem a munkadarabot. Ilyenkor valahogy egész más szemmel néz az ember az autóra, mint mondjuk Essenben, amikor épp megpaskolja az oldalát, hogy nyikkanás nélkül kivitte a távoli messzeségbe. Rozsdafolt rozsdafolt hátán, szerencsére mindenütt fém van, nem lyuk, de a felületek sokasága és összeadott méretük rémisztőnek tűnnek. Vasfog itt fent még egyben van, a lyukas helyeket alul, a csomagtér két oldalsó öblében, a vezető alatti padlórészen és elöl, a jobb doblemeznél kell keresni – szerencsére a tartóelemek egyben vannak, ezért is volt bizalmam a kocsihoz ab ovo, a vásárlásnál.

Sóhajtottam, lemostam, mert úgy lehet nekikezdeni. Még Szabó Gyuri barátomtól kaptam a tavalyi tullni börzén egy négertárcsát, azon még volt valamennyi hús, éppen elég ahhoz, hogy secperc lekapjam az összes rozsdagyanús részt fémig. Szuper az ilyen, villámgyors vele a munka, de vigyázni kell, mert úgy viszi a húst, mint az éhes grizzlymedve – ezt magamtól tudom...

Fémig lementem, aztán ahol kellett, kicsit megdrótkeféztem, majd elővettem a rozsdaátalakítót. Épp Korantot használok egy ideje, a Ferropassit/Fertan által leírt, véres orrú távozással befejeződött, többéves próbálkozások után most ez az, ami az árához képest egész hatásos és könnyen kezelhető. A legjobb a Noverox volt, amiből anno vettem egy dobozzal a Marx téri Shell-Interag boltban (ki emlékszik rá?), de az ma megfizethetetlen. Ecsetelgetés, majd fél óra múlva mindenütt fekete volt a Volvo, ezért ahol kellett, jöhetett a kétkomponensű autókitt, amit az 1863-ban született szakik és a Pál utcai fiúk szent nyomdokain lépdelve mindenki tévesen gittnek hív, gével.

Utálom, sőt, szívből gyűlölöm ezt az anyagot, sosem tudtam bánni vele. Ott kezdődik, hogy egy hatalmas adag cucchoz három százaléknyi edzőt kell tenni – jelentkezzen, kinek van ilyen adagoláshoz szemmértéke? Ha túl keveset teszel bele a rózsaszínből, sose köt meg, ha kicsit többet, a harmadik kenésnél csomósodni kezd, tönkretéve, amit addig felvittél. Akkor is baj van, ha azt a hangyafasznyi rózsaszín edzőt nem kevered el tökéletesen a sok-sok tömőanyaggal, ezért aki olyan aggódós, mint én, az hajlamos alkalmatlan keverőtálban (Rama-fedél), alkalmatlan eszközzel (rossz csavarhúzó), olyan soká kevergetni, hogy már ott, felhordás előtt elkezd megkötni. Pfujjjj.

No meg, felvinni, az sem leányálom. Van vékony alumínium spaklim és van kicsit vastagabb, de rugalmas, műanyag német spaklim. Általában utóbbi válik be jobban (most is így lett), a kocsi jobb oldalával viszonylag hamar végeztem, gyorsan lehúztam a motorházfedél élét is, az idő nagyon múlt. Becsületből azért megkentem a bal oldali ajtók alját is, de akkor már nagyon esteledett, a családom rég otthon volt munkából, suliból, nem húzhattam a dolgot, ráadásul még sok dolgom lett volna, esélyem se volt a fújásra. Egy nap eltelt, a garázsfeljárómon egy szörnyű roncs parkolt. Úristen, mit tettem?

A hétköznap a munkáé, a hétvége magánügy, ezért Vasfoghoz hozzá se nyúltam, inkább bicikliztünk a Rómaira, aztán a Mercibe szereltem hangszórókat, ilyenek. Hétfő délelőtt, a kötelező Totalcar-értekezlet után leléptem az átmenetileg igába hajtott Spacy-vel, érdekel is engem az újságírás, mikor otthon várt a Vasfog...

Úgy döntöttem – ha törik, ha szakad, az árnyékban levő jobb oldalt és a motorházfedelet lefújom még aznap. Megcsiszoltam a kétkomponensű kittes felületeket, elővettem a késtapaszt, ami a finom egyenetlenségek simítására való, kentem felfele, ezzel már jobban szeretek dolgozni, igaz, kitöltésre alkalmatlan az ilyen. Gyors csiszolás 400-as papírral, aztán még nekimentem 800-assal is, láttam, hogy legalább két nap munkába és a teljes idegrendszerem leépülésébe kerülne, hogy igazán tükör legyen a fény – mondtam már, hogy hősként tisztelem a fényezőket?

Egy ponton késznek mondtam a dolgot, elővettem a szomszédos napi.hu szemeteséből elcsórt maszkolóújságjaimat. A politikai korrektség jegyében egyformán merítettem jobbos és balos médiumokból, Népszabi hevert Magyar Nemzet hátán, Napi Gazdaság borult össze Világgazdasággal, nálam béke van, a Rulettkerék jelszava ugyanaz, mint Sándor Györgyé: egyenlő pályák, egyenlő esélyek!

Na, a maszkolás, az a másik gyűlöletes dolog. Nem is az ablak és az egyeben kitakarása, hanem hogy a díszlécek mentén mindenhol vissza legyen hajtva a ragszalag, hogy a kilincsek, az indexek, az ajtótömítések mentén mindenhol sikerüljön legalább hellyel-közzel lekövetni az íveket, kiszögelléseket. El lehet vele molyolni egy darabig, én masszívan elcsesztem pár órát. A talajt és a kerekeket régi pokrócokkal, függönyökkel takartam, átdörgöltem a szabadon maradt felületeket dörzsiszivaccsal (hogy megtapadjon az új festék), s elővettem a Lidl-es készletet.

Ekkor vettem észre – szinte sötét van. A családom addigra már meg is vacsorázott, én meg rájöttem – jó lesz belehúzni! Remegő kézzel bontottam ki a festéket – hogy mérem ki az edzőt? Aztán rájöttem – pont annyit kaptam, amennyi kell. Kiöntöttem egy adag pirosat – hopp, nem kéne az összeset, holnap még ott vár pár folt a másik oldalon is, ez kicsit sok lett, de már belelottyant az edző. Ajjaj, most mi legyen, akkor mégis szemre hozzákeverem a nem teljes mennyiségnyi edzőt, úgy, talán jó lesz. Itt már éreztem, hogy az amatőrség vészesen recsegő jegére tévedtem, sőt, biztos voltam benne, hogy be is szakad majd alattam. Ilyenkor az ember már csak azért küzd, hogy lehetőleg minél nagyobb falatnyi munkákat befejezzen tűrhetően, mielőtt összeomlik alatta a rendszer. Ez van, amatőr autó, amatőr felhasználó, amatőr mesterember, vagy mi is.

Kompresszort beállítottam 4 barra, sok-sok levegőt állítottam a pisztolyon és kevés festéket, gondoltam, majd ha jól megy, kicsit változtatok rajta. Brr, mondta Parkside úr tüdeje, meghúztam a ravaszt és finoman pirosodni kezdett a Volvo oldala. Hú, ez baromi jó, tényleg botorság szpréből fújni, ha van profi cucc is. Jó a Lidl-es pisztoly, oldalról is befúj levegőt a festékáramba, így lehet állítani a fújási képet, baromi finoman lehet vele dolgozni, még én is viszonylag egyenletesre festettem az ajtókat. Sajnos sose érzem a határokat, nálam mindig megfolyik a festék, most is megtörtént, az első ajtó keretén elindult egy gonosz csepp lefelé. Mindegy, már volt rajta folyás előtte is...

Súlyos homályban borítottam a motorra a takarót, a motorházfedélre és a tetőre a függönyt, nyomtam az élére padlógázon a pirosat. Azért sötétben ez nem olyan vicces, alig láttam, mit csinálok (az illusztráló képen sokat világosítottunk, hogy legalább az olvasók lássák). A végén még toltam a köténylemezre is belőle, aztán a pisztolyt már a garázs világításában mostam el. Pirosat fújva, köpve, köhögve, piros szegélyes kezekkel tértem meg kicsiny családomhoz – nem is értettem, miért húzódik el tőlem mindenki. Aztán a Norbi elárulta – apa, olyan furcsa szagod van...

Másnap nem mentem melózni, kitalálták. Ahogy megjöttem az iskolai transzportból, azonnal felkentem a Volvo túloldalára a kétkomponensűt. Azt hittem, már megvan a rutinom, nem tököltem annyit az arányokkal. Fogmosás, játszóruha, visszamentem csiszolni, hopp, mi ez, kenődik minden? Nem tettem bele elég edzőt, túrhattam le minden foltot – még jó, hogy az előző napi fényezés úgy-ahogy sikerült.

Nem akarom részletezni, megint kétkomponensű, megint késtapasz, várakozás alatt az előző napi maszkolás bontogatása, majd csiszolás orrba-szájba, ráadásul a nap is jött, kíméletlenül, márpedig napon nem lehet fújni. Iszonyatos ez a stressz. Gyorsan maszkoltam (ez volt a kocsi egyszerűbbik oldala), elővettem a festőkészletet, s a maradék, bekeveretlen festéket. Hoppá, ez itt szinte semmi. Nézem az előző napi bekevertet, nem is annyira sűrű, összeöntöttem a kettőt, beletettem egy csomó hígítót. Szinte éreztem a hátamon ezer, profin fényező olvasó szúrós tekintetét, miközben ezt a szörnyűséget műveltem, de nem tudtam mit tenni, már gyűlöltem ezt az egész festékben fürdős, hígítóban órákon át szerszámokat és kezet áztatós, ragadós, elbaszós dolgot.

Poppopppopppoppp... köpködött az előző nap még csodásan permetező, profi pisztoly, s a huszonöt évvel korábbi, kerítésfestő rezgőnyelves Puch-fényezés legszebb pillanatait idéző pöttyökben festékbolygók kerültek fel a lemezre, már-már Manet stílusában. Ha nem autó lenne Vasfog, beajánlanám a Nemzeti Galériának, de így kicsit problémás... Mindegy, a nap rendületlenül közeledett, ez a ronda rész úgyis övvonal alatt volt, majd kicsiszolom, kipolírozom, tudomisén, csak legyen rajta bőven festék. Amit tudtam, rányomtam a köhögő berendezéssel. De éreztem – ezzel a festékadaggal nem tudok már semmi mást lefújni.

Kimosakodtam (ilyenkor pisztolyt, minden egyéb szart is órákig pucolni kell), Spacy-re pattantam, irány Rákoscsaba, a V.Systems. Isteni dolog motorozni a sok vegyszerben fővés után, legszívesebben meg se álltam volna, toltam volna tovább Miskolc felé, a hegyekbe. De a munka kötelez, az olvasó a mi életünk.

Bár záróra előtt estem be, megint iszonyú rendesek voltak, húsz perc alatt kikevertek nekem flakonba festéket – így drágább is (pláne a spéci, kétkomponensű festéket adagoló flakonnal), bénább is, de nem akartam még egyszer elmosogatni a teljes festékszóró-szettet, elegem volt a vegyszerekből. Téptem haza, repült a kezemben a késtapasz, a csiszolóvászon, mattítottam, fújtam a kocsi immár bal oldalát. Egész tűrhető lett.

Ezen felbuzdulva a csomagtér felé vettem az irányt, kezemben a fenyegető szprépalackkal. Éreztem, hogy ennek itt tényleg nem lesz jó vége. Nyomtam a gombot, gyorsan eltűnt egy kittfolt, még nyomtam, a másik is, na jó, akkor már jöjjön az egész, jött. Kicsit túlságosan is. Amikor már a friss fényezésen látszik, hogy nem igazán beszabehu a csillogás, az nem jelent jót a későbbiekre nézve. Kicsit megszáradt, ettől aztán kicsit még rosszabb lett – tiszta narancs az egész. Letojom. Kiparkoltam a ház elől, hosszú napok óta először be tudtam csukni a kertet.

A lemenő nap fényében elég szomorúan festett a Vasfog. Éles maszkolás-vonalak, megfolyások, narancsosodás, matt régi festék – egyáltalán nem láttam jobbnak, mint amikor két és fél napnyi munkával és 21 ezer forinttal gazdagabban nekiálltam. Kellett ez nekem? Mindegy, meglátjuk, mi lesz a polír után...

Volt egy hetem elkérni megint a makitásoktól azt a polírgépet, amit egy éve a Foltosnál használtam, persze azonnal elhozták, így, igaz, egy újabb modellt, aminek csendesebb és jobb a porszigetelése. Kicsit soká kerülgettem utána a polírpaszta kérdéskört, mert a Farécla-főnök, a borzasztó aranyos és mindenkinek segítő Gyöngyössy András idén meghalt, s azóta valahogy ez az egész polírozós dolog sokkal kevésbé romantikus színben tűnik fel a gondolataimban. András óriási lelkesedéssel tudott a témáról magyarázni; amíg élt, mindig úgy éreztem, hogy mögöttem áll, amikor tolom a gépet. Találtam tavalyról maradt tubusos G3-ast, fele majdnem megvan, csak elég lesz...

Kedden megint otthon maradtam, nahát, egészen lételememmé vált a lógás. Csak ne lenne ilyen fárasztó... Ismét lemostam az autót, reggel nyolckor már vettem elő az ezres vízpapírt, mert a nap megint csak vészesen kerülte a házat, márpedig napon nemcsak festeni, de polírozni, sőt, vakszolni sem lehet.

A vízpapír arra kellett, hogy a durva felületeket (az összeköpködött ajtók alját, a motorházfedél éle és vízszintes része közti részt, a teljes csomagtérfedelet, a sárvédőíveket kivétel nélkül) nagyjából simává tegyem, mert a polírozást csak a pici mattság és karcok eltüntetésére alkalmas, pláne ha a G3-ast használom. Az Erát például G6-ossal políroztam, az azért sokkal többet lehozott, de ott is vízpapírozgattam egy-két részt.

Mintha darázsraj kergetett volna, megcsináltam a kocsi elejét és a bal oldali ajtókat, mert mint mondtam, jött erősen a nap. Már rajta voltak az első sugarak a fényszórókon, amikor beizzítottam a Makitát, őrült tempóban spricceltem a vizet, már húztam is a gépet. Ahogy kész voltam, mentem neki az ajtók aljának, meglepő, de egészen simának tűnt a felület. Hasonló brutál tempóban estem neki a tetőnek, de itt már remegett a kezem, hiába, nem vagyok edzésben. A kemény vízpapírozás, a spricni rángatása vagy ezerszer, a víz ki-be hordása (aztán inkább kihoztam a slagot), a nehéz gép kordában tartása nem ványadt irodista izmoknak való. De a lényeget végigpolíroztam délelőtt tízre, ami onnan maradt, az már soká' árnyékban lakott.

A túloldalt komótosabban csináltam végig, azt már rendesebben fotóztam, masszívabban csiszoltam ki a maszkolási nyomokat. Délre kész voltam az egész autóval, de már alig álltam a lábamon, amúgy is minden kiesett a kezemből. Felmentem a házba, elvégeztem a reggeli szertartásaimat, majd már tisztán lementem, hogy az autót is olyanná tegyem. Mosogattam vagy egy órát, de a polírpaszta pora mélyen beeszi magát a festékbe, mindenhogy krétás maradt.

Elugrottam hát az Imóba, átnyomtam egy gépi mosáson, aztán a mosó parkolójában lefotóztam a randa felületeket. Jobb első sárvédő, motorházfedél, kicsit a csomagtérfedél, helyenként a tető, főleg hátul, ezekkel még melózni kell. Le is fényképeztem, hogy emlékezzek.

Elugrottam a mexikói Burgerbe, erre eleredt az eső, aztán a jégeső, egy órát ott dekkoltam, sehova nem lehetett menni, úszott a város. Aztán legyintettem, és kimentem a Volvóhoz. Hiszen polírozáshoz ideálisak a körülmények, nap nincs, vizezni a felületeket ilyenkor nem kell, a gép bírja a nedvességet, hajrá!

Így történt, hogy a keddi égszakadásban Csikós Zsolt a 4/b-ből kint állt a Czobor utcában, egy bazi Makitával a kezében, és miközben a zsebéből szorgosan kapkodta elő a kis Sonyját, hogy lássa, mit kell még polírozni, lassan körbement a Volvón – kicsit káromkodva, lottyadttá ázva ugyan, ez tény.

Aztán persze, ilyenkor jön a feleség telefonja, hogy a férj – aki napok óta otthon teszi a semmit, tehát könnyen mozgó, szabad gyök – menjen már a gyerekekért, akik ott várnák az anyjukat a suliportán, de az az anyjuk a Kacsóh Pongrác úti dugóba ragadva kapja épp az agyvérzést.

Nekem viszont mindenképpen le kellett megint mosatnom a polírpasztát, mert ha reggel megkapja a napot, úgy belekühed a fényezésbe, hogy tízszeres szívás lesz lepucolni. Oké, rohanás a purdékért, be a Volvóba, irány a mosó. Szakadó esőben...

Rég láttam ennyire vizes és vidám embereket, mint akkor az imós fiúkat. Már pucolták el a gépeket, amikor begurultam a Volvóval, kikönyörögtem belőlük még egy takarítást, csak fogták a fejüket, bár értették. Végignyomtuk a Vasfogat a rendszeren, persze beáztunk az üvegtetőn át, sikoltoztunk, röhögtünk, fiúgyerekkel az autómosó remek móka, pláne, ha odakint tombol a világvége.

Haza végül másfél órás kerülővel jutottunk, kvázi Fót érintésével, holott normálisan öt percre lakunk a Vágány utcai Imótól. Jobb lett volna, ha az anyjuk megy értük, de így talán erősebben megmarad mégis az élmény...

Másnap reggel szemrevételezés: még mindig matt a motorházfedél. Basszus, ez sose lesz kész? Úgy, ahogy voltam, ahogyan megjöttem a gyerektranszport után, nekiálltam, políroztam megint egy órát, dögölj meg, ha a fémig lenyomom a festéket, akkor legfeljebb lelocsolom színtelen akrillal és kikiáltom acélorrú melós bakancsnak. Grrrrr...

Aztán még sebtében felnyaltam az oldalára a díszléceket, a Franco & Stefano szponzori matricákat, a leesett Volvo-feliratot, kicsit kijavítottam Hammerite-tal a küszöb feketéjét. Talán lesz belőle valami.

Újra Imo, kértem egy durván alapos mosást, befizettem a legnanóbb, legviaszosabb programra, nehogy már a munkám kárba vesszen... És..., khm. Mit mondjak, nem tökéletes, de azért előállt, amit vártam, igazából sose gondoltam, hogy ha kimaxolom a tudásomat, ennél jobb lehetne valaha. Egészen csillog a gép, egészen piros, persze, látszanak a maszkolási nyomok, de egységes végre. Előző este a motortéren is végigmentem egy brigéciolos takarítással, az se néz ki rosszul. Hoppá, kész lennék?

Péntek délelőtt elmentem további szponzorációkat intézni, utam Veresegyházra is vitt, beestem a Dézi kávéházba, ahol mellesleg igazi marhahús-burger és szuper szusigyártás is folyik, bájdövéj, de én csak egy lattét nyomtam Gergővel, a tulajjal, aki mellesleg megint régi Mercit akar venni, mert jön a gyerek és csak furgon van a családban... Szóval nem volt rossz a program.

A világ csodásan kerek, a Volvo pedig (mondjuk) szép, legalábbis nem látom a környező autósok és gyalogosok arcán azt a megvetést, amit eddig a foltos gúnya kiváltott belőlük. Már nincs egészen egy hónap az együttlétünkből, mert a Totalcarra rövidesen megy ki a Vasfog-licit. Lettek szponzorok is, jöhet hát a következő Rulettkerék-autó, amit már más visz majd tovább. Már tudok róla egyet s mást, még sokkal érdekesebb lesz, mint a Vasfog-saga. Teszem hozzá: néha lehet, hogy reménytelennek látszik a helyzet, de a végén, kellő munkával minden szépen összeáll.

Bár minden nap ilyen csodás lenne, mint ez a mai volt. De jó lesz azért a Vasfog utáni idő is – ülhetek vissza motorra!