Ferrari Racing Days - 2015.

A Ferrari Racing Days névre keresztelt rendezvényen viszolyogva néztem körbe a paddockban. Egy versenyszéria egyik állomása volt a Hungaroring, Ferrari Challenge-futamokat és más, látványos betétrendezvényeket tartottak. Élőben egy igazi rongyrázós, proccolós dolognak tűnt, amire eljönnek a gazdagok és szépek, pózolnak a paddock melletti parkolóban, a még gazdagabb és még szebbek meg bepattannak a leselejtezett F1-es autóikba, és veretnek a Hungaroringen, mintha nem lenne holnap. Közben meg folyik a pezsgő és a kaviár.

Félreértés ne essék, semmi bajom a gazdagokkal, ha tehetném, én is az lennék, és marhára élvezném. Talán még Ferrarim is lenne – bár ebben nem vagyok biztos. De ezek a ferraristák valahogy annyira felvágósan tudnak seggére verni a pénznek, hogy az már tényleg kihozza az emberből a kispolgárt. Kézzel varrott, bőrből készült bukósisaktartó, minden ruhadarab és kiegészítő eredeti Ferrari-licences (innentől kezdve meg a normál ár szorozva minimum tízzel, de inkább százzal), ha az aznapi alsógatyájukon nincs hologramos Cavallino Rampante, el van rontva az egész. Ahogy az egyik ismerős, akivel kint összefutottam, mondta: körülnézek, és nem látok egy olyan arcot sem, akit szeretném, ha a barátom lenne.

De abban a pillanatban, hogy megláttam az első, versenyben elhasználódott, ütött-kopott Ferkát, odalettek a rút előítéleteim és egy kicsivel jobban éreztem magam. Így már a versenyoverallba öltözött napszemüveges digóra nézve sem a pojáca szó jutott eszembe, hanem, hogy de jó neki, versenyezhet. Ezek az autók itt a ringen azért csak frankó sportkocsik valahol, amik igazán jól a pályán mutatnak, nem a puccos étterem előtt a rokkant parkolóban. És Istenem, de még mennyire jól mutat a La Ferrari a pályán! Mondjuk az a kocsi annyira szép, hogy bárhol jól mutat. Képek alapján nem mozgatott meg bennem semmit, de most, hogy élőben is láthattam, hivatalosan is felkerült a (meglehetősen rövid) na-ez-a-Ferrari-kéne listámra.

Közben Vettel is megjelent a Shell-sátorban, ahol a sok céges alkalmazottól és vendégtől piros-sárgában játszott a horizont. Kötelező mosolygás, válaszolás a kérdésekre, a srác profi, de nem csak ezt érezni rajta. Nekem úgy tűnik, alapból egy kedves ember, már több korábbi megmozdulása után is az volt az érzésem, jó arc. A közönség láthatóan imádja, és ő ezt jól viseli, nem okoz gondot még egy utolsó sapka aláírása, a csak még egy szelfi. Aztán eltűnt, volt sok egyéb dolga is (mint kiderült, azon a hétvégén még egy reklámfilmet is forgatott, méghozzá magyar csapattal).

Én meg ott maradtam egy iPaddel a kezemben, amin egy shelles applikáció futott: eljátszhattad, hogy te vagy a benzint kutyuló szakember, akinek az a célja, hogy a lehető legpotensebb keveréket állítsa össze, de közben figyelni kell az FIA előírásaira is. Hallgattam, mit mond az üzemanyagmérnök, de sajnos nem árulta el a biztos receptúrát, amivel a legnagyobb teljesítményre képes mixet lehet összedobni. A cél az volt, hogy valahol 600 és 610 lóerő közti eredményt érjen el az ember – ezt a 2014-es Ferrari F1 motor paraméterei alapján számolta a gép.

Nem nehéz 600 lóerő feletti értéket rakni a kijelzőre, többször is sikerült, de minden egyes alkalommal felvillant egy kis felkiáltójel: a határértékeknek nem felel meg a dzsúsz. Végül pár perc alatt megvolt a 606 lóerő. Óvatos csúszka-tologatás és szerencse kellett hozzá, de összejött. Négyszer ellenőriztem le a képernyőt, lefotóztam, és óvatosan, hogy véletlenül se érhessek hozzá a displayhez, bemutattam a hoszteszeknek. Még az olajmérnök is elismerően csettintett, de én biztosra akartam menni, még egy kicsit babráltam a csúszkákkal. Végül 606,5 lóerővel bebiztosítottam a győzelmemet. Ez ugye, a játék szabályai alapján azt jelentette, hogy engem visz körbe Vettel egy Ferrari F12-vel. Mamma mia, tényleg én inthetek egy F1-bajnoknak, hogy fiam, csapjon a lovak közé?

Most már csak az volt a feladatom, hogy mindenáron kiharcoljam, hogy bevihessem magammal a kocsiba a biztos-ami-biztos alapon magammal cipelt kamerát. Mert persze az olaszok azt mondták, hogy lesz a fedélzeten GoPro, ne aggódjak, de vannak dolgok, amiket ilyenkor az ember nem hisz el. Amikor már bent ültem a kocsiban, és nem láttam sehol egy fia kamerát sem, áldottam az eszemet, hogy elég erőszakos voltam. Később határozottan állították, hogy de, volt kamera, ennek ellenére a mai napig nem kaptam meg a felvételt. Úgyhogy maradt az én, izgalmamban a sisakra kicsit ferdén felragasztott kamerám anyaga. Mielőtt beszálltam a kocsiba, még rám ripakodott valamelyik ferraris, hogy Vetteltől semmit sem szabad kérdezni.

Mondjuk én, aki talán még sosem nézett végig egy F1 futamot, nem is nagyon tudtam volna mit kérdezni tőle, meg inkább arra koncentráltam, hogy a fejem minél kevésbé billegjen. Nem tudtam, mire számíthatok, kicsit reménykedtem benne, hogy majd egy-két kanyarban elteszi Vettel a kocsi seggét. Fel is emlegettem neki még a boxban a csodálatos reklámját, amiben pocakos szerelőt alakított: remélem furcsán fog viselkedni a kocsi, és csikorogni fognak a kerekei. Csikorogtak. Már az első kanyarban megvolt a drift, és nem volt szívbajos, több másikban is kék füstté alakította a hátsó Pirelliket. Az utolsó előtti kanyarban a pályabírók magukon kívül integettek, annyira tetszett nekik a látvány. És hát, én is kurjongattam, na.

Vittek már gyorsabb kocsiban, az F12 egy utcai autó, a viselkedése nem összevethető se a DTM autókkal, sem a Renault RS01-gyel. Na de az, hogy az embert koppkeresztben kocsikáztatja egy F1 világbajnok, az utánozhatatlan élménnyé tette az egészet. Ha jobban belegondolok, nem hiszem, hogy lesz még egy ilyen lehetőségem az életben. Az biztos, hogy megérte matatni az iPaden, de ha nincs nálam a saját kamerám, soha senki nem hinné el a dolgot. Asszem magamhoz láncolom, hogy mindig velem legyen, tényleg sosem lehet tudni.