Barnulás Izlandon

Mazda MX-5 túra, Reykyavík-Elilsstadir, 2016.

2016.09.13. 06:15

Vezess 160 kilométert, mondja a navi valahol Selfoss térségében, és a felső sávban jelzi a következő teendőt: a körforgalomból hajts ki az első kijáratnál. Mármint 160 kilométer múlva.

Nagy a helyezkedés a tizenhatoson belül, de a zsák végül megtalálja a foltját: a Mazda szinte hazaért Izlandra. Hogy miért épp Izland, ahol szeptemberben már olyan az idő, mint nálunk egy enyhe november, felmerült az eligazításon is. “Mert csodálatos ország gleccserekkel, fjordokkal, vulkánokkal, gejzírekkel, és itt jó autózni, ami az MX 5-ös célközönségének is fontos.” Van ugyan némi autóellenesség, legalábbis mintha egy dán-svájci vegyesbizottság írta volna össze a büntetési tételeket. Tíz százalékos sebességtúllépés 200 euró, húsz százalék a duplája. Ittas vezetésre pedig olyan szinten van zéró tolerancia, hogy az is börtönt jelent, ha a reggeli igazoltatáskor büfizünk egyet a tegnap esti sörökből.

Viszont az MX 5-ös egyik legfontosabb tulajdonsága, hogy gyorshajtás nélkül is jól tudjuk vele érezni magunkat. Nem véletlen, hogy alig fél éve van a piacon, de tudják, mennyit adtak el belőle Izlandon? Na, mit gondolnak? Megmondom: kettőt! 330 ezer ember, két MX 5-ös, ez annyit jelent, hogy Magyarországon úgy hatvanat kéne. És tudják, mi az őrületes humor? A magyar importőr 2016-ra húsz eladott autót tervezett, de már 70-nél tartanak – ennyivel ad ki többet az egyenlet, ha beemeljük a jobb időjárást, és elosztjuk a viszonylagos csóróságunkkal.

Az új MX 5-ös, amit most vezetek először, rettenetesen emlékeztet saját egykori bukólámpás NA-mra. A Mazda büszke rá, milyen széles lett, de érzetre ugyanolyan passzentos. És mintha ez sem lenne túl merev. Az NC, az MX 5-ös kifutó, 3. szériája épp azért volt szinte már túl jó, mert olyan merev, ami már kissé elidegenítő - a szó porschés értelmében véve. (Tényleg, most már a használt NC-k is a megindokolható árú másodautó-kategóriába léptek.) Ebben az ND-ben meg mintha ugyanúgy táncolna a műszerfal, és ugrálna az eleje. Az is nagyon NA-s dolog, hogy a homlokom kicsit kilóg a szélvédőkeret mögül – az utolsó MX 5 – generációban mintha jobb lett volna a szélvédelem, de egy roadsterben azért a szélvédelem ésszerű határok között persze, de olyan dolog, hogy minél rosszabb, annál jobb. A Peugeot 308 CC is érzésre sokkal inkább egy nagyra nőtt napfénytető, mint kabrió.

Gyerekkoromban határozottan éreztem, hogy ha lehetőségem lenne, elmennék a Marsra, vagy valami hasonlóan szar helyre, mert olyan jól néz ki a Galaktika borítóján a sok kő. Na, ha valaki nem nőtte még ki az űrutazás-romantikát, nagyon ajánlom Izlandot: órákig lehet úgy túrázni, hogy életnek sehol semmi jele, és az ember napszálltakor zokogva öleli keblére az első szembejövő fűcsomót. Amikor meglátom az első vízesést egy kopár, szürke vulkanikus hegyoldalban, rögtön beugrik, hogy itt vették fel a Prometheus nyitójelenetét: a kigyúrt földönkívüli ledobja a textilt, DNS-szinten szétkúratja magát valami löttyel, és beugrik a vízesésbe, hogy elindítsa a földi evolúciót. Ezt a jelenetet persze Izlandon szinte bárhol fel lehetne venni. (A Prometheus nyitójelenetét egyébként tényleg Izlandon vették fel, csak célállomásunktól, Elisstadirtól északabbra, a Dettifoss vízesésnél.) Fiatal sziget, ahol nem csak Ridley Scott képzelheti el, milyen volt a Föld az élet kialakulása előtt. Izlandtól közelében egy 1968-as vulkánkitörésből keletkezett a Surtsey-sziget, ahol kifejezetten az élet megtelepedésének megfigyelése a projekt.

Izland főútja, az 1-es kanyargósan kerüli meg a szigetet, de nincs benne olyan kacskaringó, amitől egy kicsit is megbillenne az MX-5-ös. Van pár döngölt, kavicsos út, ahol meg lehet ficánkoltatni az autót, de a defekt gyorsabban elérkezik, mint az őszi napforduló. A kavicsok gyakran élesek, hiszen gleccserek gyalulták, azok pedig senkit nem simogatnak, ráadásul rengeteg a kátyú. Két dolog Izlandon biztosan nincs: autópálya és vasút. Nyilván egyikre sincs égető szükségük. A szigetet a Mazda két turnussal autóztatja körbe, az enyém a Reykyavík-Egilsstadir, a többieket belföldi légijárattal hozzák Egilsstadirba, ők fejezik be a kört az északi és a nyugati parton. Kabriózni viszont mindnyájunk meglepetésére egész nap lehet. Az időjárás még a Google Weathernek is feladja a leckét. Tök hülyeségeket írnak, de minden napra. Nem azt mondom, hogy tutira az ellenkezője jön be, lehet belőle bármi: az orosz rulettnél sem feltétlenül lőjük fejbe magunkat, épp ez adja a varázsát. Érdemes úgy készülni, hogy bármi lehet, leégéstől bőrig ázáson át a fagyhalálig.

Útitársam, Jörg egy zürichi sajtóügynökség autós szakírója. Megdicsérem neki a svájci honvédelmi doktrinát, melynek értelmében minden svájci férfinál van otthon egy géppisztoly, vagyis bocsi, gépkarabély, cserébe elmondja, hogy nála például a sztenderd Sig Sauer SG 550. És ha Svájcot netalán támadás érné, akkor egy pillanat alatt Afganisztán biturbóvá tud változni. Mindenkinél azért nincs fegyver, harmincvalahány éves korban le lehet adni, de ő sem adta le. Kérdem, évente mennyi halálos baleset van az otthoni fegyvertartásból, azt mondja, egyáltalán nincs, csak öngyilkosságok. Közben keressük Bobby Fischer sírját, ami abból áll, hogy amint Selfossban áthajtottunk egy hídon, rögtön jobbra fordulunk, mert meglátunk egy fehér templomot. Jó előre kinéztem magamnak, hogy Bobby Fischer egy fehér templom melletti temetőben, egy fehér kerítés tövében van.

Rémlik Bobby Fischer? Ő volt a sakk Mick Jaggere és Michael Phelps-e egy személyben. Felsorolhatatlanul sok dologgal járult a sakk fejlődéséhez, többek között azt is ő csinálta először, hogy tudatosan edzett: úszott, bokszolt és teniszezett is felkészülésként. Amerikai bajnokként afféle sakk-Rocky történet volt, amikor a hidegháború idején, 1973-ban Reykjavíjkban megmérkőzött a rettegett Borisz Szpasszkijjal a világbajnoki címért. És nyert, 12 ½ – 8 ½ arányban. Fischer korábbi és későbbi élete egyaránt bizarr mix Rejtő Jenő és Ken Follett dramaturgiájából, érdemes utánaolvasni-nézni, de lehet is. Bobby Fisherről szól az Abba két zeneszerzője által írt Sakk című musical, egy tavalyi életrajzi filmben Tobey Maguire (tudod, Pókember) játssza Fischert, Farkasházy Tivadar pedig a budapesti éveiről írt könyvet. Maradjunk annyiban, hogy akár zseni valaki, akár nem, adót fizetni mindig érdemes, sok kellemetlenségtől kímélheti meg magát az ember.

Tudod, Bobby Fischer félig magyar volt, magyarázom Jörgnek, és csak magamban teszem hozzá, hogy mert mi olyan nagylelkű nép vagyunk ám, hogy ha magyar származású vagy, és híres leszel, nem csak zsidó felmenőidet bocsátjuk meg, de akár néger is lehetsz. Tim Howard például az Evertonban védett, és volt egy jó világbajnoksága, de mióta kiszorult a keretből, mi sem baszkuráljuk. Bobby Fischer esetében speciel az antiszemitákat zavarba hozhatja, hogy a világbajnok Hitler nagy rajongója volt, és egy budapesti rádióinterjújában a nemzetközi zsidó összeesküvés áldozatának nevezte magát. Szaniszló Ferenc jól elbeszélgetett volna vele, a végén Áder Jánostól megosztott lovagkeresztet kapnak.

Sellfossnál átveszem a vezetést, és megkérdezem Jörgöt, tudja-e, melyik motor van az autóban. Professzionálisan nyúl a könyöklő mögötti rekeszbe, és húzza elő a specifikációt: a kétliteres, 160 lovas Skyactive. Tudtam! Sok! Ha ilyen erős autót akarok, amibe beszállni is nehéz, inkább veszek egy Corvette-et, nem igaz? Egyszerűen túl erős, hatodikban 50-ről simán kigyorsít, meg ilyenek. Nem vezettem az 1,5-öst, de látatlanban azt kell megvenni – ennek egyszerűen nem lehet kinyomni a szemét. A fogyasztása is sok, nevetem el magam, persze csak magamban, de a 7,5 ezzel a nagyon kiszámolt, egyenletes 94 km/h-s tempomattal szerintem sok. Hangsúlyozom, nem nekem sok, hanem szerintem.

A csomagtartó is nudli – így, hogy a mazdások a szibériai turné stílusában beraktak még egy húszliteres benzineskannát, még épp bele tudunk nyomorgatni két kisebb hátizsákot, meg a dzsekimet. Meg a két uzsonnászacskót, de a muffinokból inkább fánk lesz, mire elérjük Eyjafjallayökullt, a vulkánt, ami annyi galibát okozott 2010-ben. Ha egy fekete öves konteós meglátná, azonnal gyanút fogna, hogy csak átverés volt az egész, hiszen ha egész Európa légiközlekedését hazavágta ez az izé, miért van itt a tövében ennyi zöld legelő? Mi rosszat tehetne már ez a barátságos, jeges tetű tehénlepény? A baljós óriáspattanások, mint a Vezúv, meg az Etna, azok veszélyes fickók, de ez?! Persze sunyi módon 1651 méter magas, csak nem tűnik fel, mert olyan szélesen terpeszkedik. Kitörésekor apró üvegrészecskék keletkeztek, 20 ezer láb magasban terjedtek szét a levegőben, óriási repülésparát okozva. Nem is volt alaptalan, mert a finn légierő majdnem elvesztett két vadászgépet. Sikerült velük leszállni, de aztán rögtön mentek nagygenerálra.

Abból a szempontból nem hülyeség ez az izlandi kabrióztatás, hogy néha elbújik a nap, a hőmérséklet gyorsan leesik 12-13 fokra, de az országúti 90-100-as tempónál így is tökéletesen vállalható. Nem beszélve arról, hogy a szembejövők bámulnak, mi pedig büszkén gondoljuk, hogy na ügye, mennyire hülyék vagyunk? Közben gyönyörködünk belülről az MX 5-ös orrában is: ennek sem volt még ilyen domború a gépteteje kétoldalt. Mivel raktak rá két élt, mondhatnánk, találkoztak a nagy szellemek, mert a Corvette-nél is a legújabb generációnál fedezték fel a Stingray-örökséget. Egilsstadir előtt egy százassal lekanyarodunk a főútról, és a kacskaringós mellékutakon kattan be elemi erővel, hogy mennyire nagyon tudja az MX 5-ös az autózás esszenciáját, mindent, ami jó benne már vagy egy évszázada. Allergiás vagyok a pátoszra, de sajnos tényleg megható, mennyire jó ez az autó.

Hogy az autózás nem csak a szopás a dugóban, meg a spórolás elsöprő élménye egy trágyaszagú, bégető Prius II-ben, hanem ez: szinte már gruppenszex a gépészettel és a széllel, és milyen az, amikor egy autót kompromisszumok nélkül építenek. Mert bizony az is kompromisszummentesség, hogy a katalógusbúvár idióták kedvéért nem raknak bele túl erős motort, hanem ami pont illik bele. A gimnáziumi tananyagba is beillesztenék vele egy kört, szerintem fontosabb ismerni ezt a vezetési élményt, mint végigszenvedni a A kőszívű ember fiait. Mindkettő megvolt, tudom, mit beszélek. Jókai ehhez képest egy kommersz, demagóg fos.

Nehéz megérteni, miért is lakik valaki Izland túlsó felén; úgy képzelem, azok a punkok költöztek ide, akiknek Reykjavík túl dekadens volt. Egilsstadir összlakossága 2500 fő, nálunk a társasházban laknak majdnem ennyien, Egilsstadirnak viszont van saját repülőtere. Biztonsági ellenőrzés nincs, hiszen mégis mit csinálsz, rátörsz a pilótára, hogy „vigye ezt a gépet Selfossba”? Egilsstadirnak, bár a Wikipedia-szócikkhez csatolt fotón alig látszik a város a zöldben, és még a központban sem maradna éhen egy birkanyáj, nem csak olimpiai bajnoka, de világsztárja is van. Emlékeznek az erősember-világbajnokság aranykorára, amikor még Fekete „zéró oxigén dengjú” Laci is pakolta a kőgolyókat? Az egyik legnagyobb sztár, Magnus Ver Magnusson, az izlandi óriás itt született Egilsstadirban. Lehet, hogy kiskorában beleesett a varázsitalos kondérba, azért lett akkora, mint Obelix, de megeshet, hogy csak a szteroidot tolta a végtelenségig túl, hogy aztán három infarktust követően visszább vegyen az élsportból.

A belföldi repülő reggel szépen visszavisz Reykjavíkba, de szerencsére nem a világ végén szállunk le, hanem a főváros közigazgatási határán belüli kisebb reptéren. Itt vár már rám egy másik MX-5-ös, mert azt kértem a Mazdától, hadd nézzem még meg Izland két leghíresebb nevezetességét, kicsit beljebb a szigeten. A tengerparttól eltávolodva úgy érezhetjük magunkat, mint a Káli-medencében az armageddon harmadnapján: a Művészetek völgyét elvitte egy vulkánkitörés, aztán elmosta a szökőár, de Mártha Istvánné nagyobb kerámiáiból maradt néhány cseréptöredék.

Vannak a világon helyek, ahogy egyszerre állhatunk két kontinensen. A legtöbben talán Isztambul valamelyik tengerhídján élik át az élményt, engem meg érdekes módon már a második ilyen re hoz a Mazda – a múltkor nekem jutott a Hiroshima-Frankfurt turnén az uráli etap. Itt pedig az európai és az amerikai kontinens talapzata távolodik éppen egymástól. A törésvonal igazából egész Izlandon végighúzódik, de itt a leglátványosabb. De hogy miért jöttek ide, Thingvellirbe 50 kilométerre a tengertől, már a 900-as években mindazok az izlandi polgárok, akik akkor is csak ugyanúgy halászok voltak, mint ma, csak néha rablóként is szolgálatba helyezték magukat, én meg nem mondhatom. Talán annak örültek, hogy míg a kínaiaknak egy hasonló képződményért évszázadokig kellett kulizniuk, Izlandra egyszerűen csak idenőtt.

A nagy büdös interkontinentális árok hivatalosan évi két centit távolodik, tehát mióta utoljára itt jártam, vagy Izland negyed métert nőtt. Azóta a népgyűlés óta viszont, amikor az izlandi althing önkéntes alapon felvette a kereszténységet, már két métert is simán tágult az árok, hiszen a nagy eseményt épp Szent István koronázásával hangolták össze. Szép kis párhuzamos történet: nálunk a kereszténység felvétele úgy ment, hogy hogy akinek nem tetszett, az megölték, ha a protokoll megkívánta, akár lovastul ásták el élve. Izlandon viszont a határozat alapján becsületkassza volt: hivatalosan keresztény lett a sziget, de otthon deklaráltan mindenki azt csinált, amit akart. Persze halálos ítéleteket amúgy sem lehetett volna végrehajtani: az althing, a népgyűlés csak törvényhozó, de nem végrehajtó szerv volt, a rendőrséget még nem találták fel. Így a legsúlyosabb ítélet a száműzetés volt, hiszen kiközösíteni rendőrök nélkül is ki lehet valakit. Így járt Vörös Erik is, aki egészen Grönlandig vándorolt, hogy aztán Leif fia eljusson Amerikáig. És hát az izlandi népgyűlés régi épülete azért sem maradt fenn, mert nem volt olyan: épp az volt a transzparens politizálás lényege, hogy aki arra jár, láthatja, mi folyik a parlamentben, és nem úgy kell kiperelni belőlük, ki kapott állandó belépőt.

Thingvellir a két centi távolodást tekintve elég statikus: lehet sétálni a szurdokban, meg a végtelen lávamezőn, egy további 50-essel beljebb viszont igazi geotermikus vidámparkot hozott létre a természet. Geysirben eleve szimpatikus, hogy már a parkolás is ingyenes, meg a gejzírmező meglátogatása is. A látogatókra bízzák, hogy utána vesznek-e gyapjúpulóvert – azt hallottam egyébként, azért van minden nyájban legalább egy fekete bárány, mert annak a gyapjából lesz a minta. A gyapjúcuccokon kívül természetesen mindenféle kőcuccok, meg a szokásos vicces pólók és hűtőmágnesek kaphatók. Izland egyébként legendásan drága, de azért túl lehet élni. A Hotel Borg, az igazoltan legjobb izlandi szálloda bárjában 700 korona egy korsó sör, ami olyan 1500 forint – ha valaki sörözött már mondjuk a Gozsdu udvarban, nem hiszem, hogy beleőszül a megrázkódtatásba.

Szerencsére a gejzírmező tök ingyen van, saját felelősségünkre beledughatjuk az ujjunkat a bazaltárkokban csordogáló vízbe – a figyelmeztető táblák 80-100 fokot írnak, de én csak kellemes meleget tapasztaltam. Szobrozhatunk szelfibottal a gejzírek mellett, hogy meglegyen a kitörés; mostanában könnyebb elkapni egyet-egyet, mint a múlt században, ahol még az is előfordult, hogy a tektonikai mozgás ellustulása miatt szappanreszelékkel tuningolták a gejzíreket. A komolyabb gejzírt arról ismerjük meg, hogy még olaszul is kiírták, hogy pericolo, nyilván tapasztalati alapon lett meg, hogy egy csomó olasznak a DANGER szóra nem kezd csilingelni a fejében a vészcsengő. Az analfabétákra nem gondoltak, halálfejek nincsenek, ami talán arra vezethető vissza, hogy Izland a világ egyetlen olyan országa, ahol nulla az analfabetizmus.

Már szinte el is felejtettem, milyen rövid az MX 5-ös, de minden alkalommal eszembe jut, amikor a tájat nézem, és pillanatok alatt megindulok valamelyik árok felé. AZ évtizedes tehenezés elszoktatott az effajta éberségtől: egy ilyen kicsi autóban tényleg jobb inkább az utat nézni. A változékony időjárás nem gond: az ND teteje továbbra is olyan, hogy akár egy kézzel, menet közben is becsukható, de a kabriózás bizonyos szinten arról is szól, hogy előállítsuk az arcbőr vándorcigányi értelemben vett cserzettségét, és az ahhoz illő Pumukli-frizurát.

Két 3-as generációval ezelőtt az európai bemutatón a tulajdon fülemmel hallottam, hogy a Mazda BMW szeretne lenni. Szép ambíció, de hülyeség, hiszen a BMW rég továbblépett arról a kockáról, ahol akkor épp a Mazda üldözte: a BMW ma már Mercedeseket gyárt. Ilyesmiket viszont, mint a Mazda, szinte senki, MX 5-öst meg aztán végképp. A BMW igazgatótanácsa csupa Dagobert bácsiból áll, azonnal megfúrnak minden tervet, ami nem garantált üzleti siker. Bezzeg a Mazda! Amikor összeül a board, valaki felteszi a kérdést: uraim, melyik modell is volt történelmünk legnagyobb üzleti bukója? Tényleg, a Wankelek, főleg az RX 8-as. Akkor mi is legyen? Ez az, próbáljuk meg még egyszer, hátha sikerül! És csináljunk már egy promútúrát az új roadsterünknek. Oké, de hol? Hol, hol, micsoda hülye kérdés, hát Izlandon! Na ez az a szellemiség, ami nélkül a globális autógyártás egy nyomorult, szomorú iparág lenne. És amúgy sem bírnának annyi autót gyártani, mint a BMW. Meg mikor talál ki a BMW ilyen zseniális promótúrákat?

###

Hirdetésblokkolóval néznéd éppen a Totalcart, és ettől mi éhen halunk.

A TC olvasása ingyen van, de a működtetése nem: szerzőink és családjaik táplálkoznak, és ami fontosabb: rendszeresen tankolnak, pénzért.

Kérjük, engedélyezd a TC-n a hirdetések megjelenítését, vagy ellehetetleníted a működését annak, amit épp olvasni szeretnél.