2018.03.27. 07:03
Lisztvjankában reggel hatkor van a reggeli, amiben bioritmusilag az a vicc, hogy ez magyar idő szerint este 11, és hát tegnap jöttünk. De ha reggeli, hát reggeli. Nem rémlik, hogy láttam volna ilyesmit korábban Oroszországban, de reggelire húsleves van. Buljón. Szerencsére nem csak az, adnak mást is, de elbeszélgetnék azzal, aki reggelire húslevest, rendes marhahúslevest kíván.

Autóinkat bemelegítették, az utolsó eligazításon kapunk még egy-egy Győzike mintájú övcsipogásgátló műanyagot, mert a Bajkálon nem csatoljuk be a biztonsági övet. Elmondják, hogy nem kell félni, ha beszakad a jég: az autó elég lassan süllyed el, bőven van idő kijutni. Hahaha! Hát ez nagyon megnyugtató. Prédikálni, úgy értem, másokat megnyugtatni én is nagyon jól tudok: vízbe eséskor csak egy gyors mozdulat kicsattintani az övet, bezzeg ha öv nélkül csapódsz a vízbe, bevered a fejed a kormányba, vagy valamibe. Kontrollálatlanul robban a pofádba a légzsák, elájulsz, és mire felébredsz, meg is fulladtál odalent. Itt viszont nagyon nem akarom elképzelni, milyen, amikor előttem süllyed meg hirtelen a horizont. Sebaj, beülünk az autókba, mindegyikbe raktak pár csokit, rágót, és egy-egy vontatókötelet.

Sokszor mondták el, és később is legalább ötpercenként hangzik el, hogy 25 méteres követési távolságot tartsunk, mert a jég teherbírása szempontjából az a biztonságos. Konvojba rendeződünk, elindulunk, Lisztvjankától pár kilométerre a parttól megállunk. Megvirradt, bár a hegyektől még nem látjuk a napot, de a parton még mindenki kényelmesen elkészítheti az utolsó szelfit. Ami persze csak akkor kerül fel a világhálóra, amikor két hónap múlva a Mir tengeralattjáró csodával határos módon megtalálja a telefont a Bajkál 1664 méter mélyben található fenekén.

A telefont már szinkronizáltam az autóval, indítjuk közös kedvencünket, Venedikt Jerofejev Moszkva-Petuski című kisregényének rádióváltozatát. Fél órát még várunk lent a jégen, késik a Szovjet Szörnyeteg, a háromtengelyes, összkerekes, az embléma, a hűtőrács és a lámpák alapján Lada-alkatrészeket is tartalmazó kétéltű mentőjármű, meg a motoros szános kísérő, mindnyájan a bajkáli mentőszolgálattól. Fotózgatjuk az autókat, és hagyjuk járni a motort, hátha felolvasztja a 60 centis jeget (nem).

Gondolom a szervezők nem hallottak még a híres magyar hummeres retardáltakról, de a Bajkálon nyilván vannak különbek is. A jég ránézésre stabilnak tűnik, gondolom, a környező temetőkben külön parcella van azoknak, akiknek ezek voltak az utolsó szavai. Megjön a szörny, indulunk. A Szörny amúgy nem tapossa nekünk az utat, inkább mutatja. Van pár kijárt ösvény a part közelében, de hamar szűz jégre kanyarodunk, és mint később kiderül, a mentőjárműnek olyan kicsi a talajnyomása, hogy gyakorlatilag semmit sem tud letaposni. Beleléptem például a keréknyomába, és hát na, nekem sokkal nagyobb a talajnyomásom.

Hogy mit figyelnek az oroszok a kakasülőről, legyen az ő titkuk, de nagyon nem egyenes úton megyünk. Erről is volt szó az eligazításon: senki ne vágja le a kanyarokat, mert nem véletlenül megyünk arra, amerre. Vonatozunk fegyelmezetten. Még a törökök is! Vajon van köztük bujkáló gülenista? Vagy mind hithű erdogános? Ők meg nyilván azt gondolják rólunk, hogy na ott jönnek a buzi orbánisták. Most már mindegy, remélhetőleg nem kerülünk közös hullámsírba a demokrácia ellenségeivel. Vagy legalább Putyin beengedi a svéd mentőcsapatot, majd úgy július magasságában. Amikor enyhül a nemzetközi helyzet.

A jég legalább olyan változatos, mint a sivatag. Van tükörsima, ahol egy pillanat alatt gerincre vágod magad, ha kiszállsz, porcukor-szerűen tapadós hóval fedett, aztán mindenféle ropogós, késpenge-erdő formációra fagyott, meg emberfejnyi jégtömbökkel kombinált akadálypályák. Szöges Hakkapeliitta-gumijainkból eléggé elfogyott a szög, mármint lekopott; erős fékre úgy csúszunk, mintha sima téli gumi lenne az autón. Négy turnus volt, mi vagyunk a negyedik, egyben utolsó, és elég sokat országutaztak az autókkal. Mindegyikkel megvolt az Irkutszk-Lisztvjanka, meg a Tanhoj-Ulan Ude 230 kilométere, oda-vissza. A CX5-ös nem egy magas SUV, de viszonylag ritkán koppan fel, pedig időnként elég magas bakhátakat közölünk meg – valamiért az utóvédbe osztottak minket. Talán ez volt a bosszú, amiért nem kellett nekünk egyik Kodo-bordó tesztautó sem.

Ahogy délnek haladunk, egyre hidegebb lesz, mínusz 5-ről indultunk, és már 8-nál tartunk. Északi szél fúj, ami azt jelenti, a szél alatti, nekünk jobb oldali ablakot nem jó lehúzni, mert bejön a hó. Pedig lehúznánk, mert az első megálló után úgy döntünk, maradunk az orosz bundában, amit az útra kaptunk, nem öltözködünk minden egyes megállónál. Megállóból amúgy nincs sok, csak úgy két óra elteltével, de akkor elég hosszasan. Lett itt egy kis rianás, de akkora, hogy a Szörny sem tud átmenni rajta. Akkora feszültség keletkezett a jégben, hogy nem csak végigrepedt keresztben, de olyan fél-egy méternyi sánc is keletkezett. Megállunk, csak a gülenisták nem tartják a 25 métert, az oroszok kiszállnak, és csákányozni-lapátolni kezdenek, még a snowmobile-os is beszáll.

Egy fertályóra után nekirugaszkodnak a Szörnyeteggel, aztán vissza, még egy kis lapátolás. Végül a Szörny átjut, tolatgat kicsit, bár nincs sok értelme, hiszen a mocsárjáró gumikkal alig fejt ki nyomást. Végül leszedik az oldaláról a fapallókat, és tovább kapirgálnak, egészen míg az egyik kísérő CX9-es át nem tud evickélni a rögtönzött hídon. Egyesével, óvatosan kelnek át a CX5-ösök, aki nem vezet, az kiszáll, bár nem tudom, van-e ennek jelentősége, vagy csak ugyanolyan show-elem, mint tegnap az Uaz-mentés.

A rianás túloldalán kicsit más a jég. Mintha itt szelesebb lenne, a késpengék mögött hosszú rézsűben hordja össze a havat a szél. Egyre közelebb autózunk a Bajkál déli partjához, de majdnem párhuzamosan. Időnként feltesszük a teoretikus kérdést, vajon innen kiúsznánk-e már, de hát nyilván még az Andamán-tenger 30 fokos vizéből sem bírnék kiúszni 1-2 kilométerre. Nem is értem, a tengeri úszók hogy a fenébe csinálják, amikor még szélcsendben is méteresek a hullámok. Hogy is mondta a prímás? Hosszú Katinka ügyesen tempózik, de asztalnál meghalna.

Mire a Moszkva-Petuskiban Venyicska újra eljut a Kurszki-pályaudvarhoz, mi is partot érünk. Különösebb pátosz nélkül felkaptatunk a... igazából nem is tudom, hol, mert onnan még autózunk egy csomót vissza, nyugat felé, hogy megnézzünk egy igen nyomorult kiállítást a tankhoji Bajkál-múzeumban. A múzeum szép és új, de teljesen olyan, mintha Tiborcz István építette volna, és nem azzal a céllal, hogy lenyűgözze a látogatókat. Hanem hogy minél több EU-pénzt kúrjon el felesleges hülyeségekre, mint például LCD-kijelző. Annyi átkozott LCD van, hogyha mind migráns lenne, kerítést kéne építeni ellenük. Nincs persze bajom az érintőképernyőkkel, csak az interaktivitás nem azt jelenti, hogy videókat indítok el.

Még egy kitömött fóka sincs, csak egy bronz fókaszobor, odakint. Dave, a Mazda hivatalos fotósa tizenkét napja van itt, de életnek, mármint wildlife-ilag még nem látta nyomát. Igaz, se tengeralattjáróval nem készült, sem infracsapdákkal. A Bajkál-múzeumban kérdezem az egyik csajt, hol vannak ilyenkor a fókák, de csak olyan hülyeségeket tud mondani, hogy elbújtak. Oké, mondom, hová? A jég alá. És a levegőt ki szállítja nekik? Ja, tényleg... Na, ő már látott egyszer fókát, de nyáron, a rozsomák pedig nem tudja, mi. Bár lehet, hogy csak nem érti a wolverine-t angolul, pedig még Hugh Jackmant is előadom neki, de attól tartok, azzal csak rontok a helyzeten.

Tanhojtól Ulan-Udéig egyénileg autózunk, mármint Földes Attilával ketten a már jól bevált acélkék CX-5-ösben, ami mindig is jól összerakott autónak tűnt, de most végleg kiderül, hogy megalapozott volt a benyomás. Mindig sírunk, hogy rosszak a magyar utak, amit változatlanul aláírok, de az orosz közútkezelés nagyon más világ. Jó, az M1-es állapotával kezdünk mi is felzárkózni keleti szövetségesünkhöz, de van még mit javítani. A Bajkál jegén voltak durva egyenetlenségek, de ott max 50-60-nal jöttünk. Itt meg nem egyszer 10-20 kilométernyi sima aszfaltos altatás után jön egy-egy olyan mély gödör, hogy nem az a kérdés, defektet kaptunk-e, hanem megvan-e még mind a négy kerekünk.

Egyszer letérünk a főútról, mert a Google valami rendszerhiba folytán azt hiszi, lesz arra egy Sberbank és egy ATM, vennénk ki egy kis rubelt, de csak húszcentis, mocskos hólé és nyomorúságos állapotok várnak. Derékig érő hótorlaszok az utcán, két gyerek, akiket kiküldtek levegőzni a magyar falvakból is ismert rettenetes, mérgező füstbe, egy-egy jégcsapot nyalogat. ATM természetesen nincs, a jelzett utcáról messziről látszik, hogy normális ember csak gumicsizmában merészkedik oda.

Az országúton aztán látunk még pár csodát, például kamiont félrebillent vontatmánnyal,amin messziről is látszik, hogy a nyerges félpót hátsó kerekeinek hiányzik a fele, én legalábbis ilyen virsligumis kamiont még nem láttam. Előzés közben aztán a kamerát is előkapom, mert ezt úgyse hinné el senki: a másik két tengelyen csak a fékdobokat mozgatja a menetszél. Így aztán egyetlen lendülettel tesszük meg a maradék százötven kilométert Ulan-Udéig. 

Hogy milyen az élet Ulan-Udében, a Burját fővárosban, láttam-e Uaz Patriotot, és milyen a burját száraz autómosás, legközelebb mesélem el.

tovabbi epizodok

Száraz autómosás Szibéria szívében
Rondák az autók és szépek a nők, ráadásul Ulan-Ude nem csak a transszibériai vasútról szól.
Mazdával a Bajkál-tó jegén át
A Mazdánál egyszerűen ez a szokás, így rázzák fel az alvó újságírót. Nem túl kíméletes, de hatékony.