2018.06.03. 12:49

Tegnap a vihar elmosta a romnézésünket Igmanban, és mivel ma hét ágra sütött a nap, visszamentünk. Tudtuk, hogy jégesőben úgy csúsznánk le az elhagyott jégpályán, hogy az rekord lenne, csak nem lécen, hanem seggen. Ma viszont megtámadtuk a magasabbik sáncot. Tegnap a kicsin hittük azt, hogy félelmetes, de ez más szint, ennek a legalsó indító-állása magasabb volt, mint a kis-sánc.

A legfelső szintre mentünk, nyilván innen is mindent elvittek, ami mozdítható, csak a háború nyomai maradtak. Remekül látszott az összes komolyabb gránát becsapódása, a fal egyik oldalán lyuk, a túloldalán viszont a rózsa-szerűen szétnyílt betonvasak, a szembe falon repeszek. Van valami betegesen disszonáns az épület eredeti célja és a jelenlegi állapota között.

Ugyanígy visszamentünk a hotelbe, aminek az állapotáról sokat elmond, hogy a födémen átszivárgó víz mesterséges cseppköveket hozott létre. Most paintball pálya üzemel benne, illetve valakik poénból feljárhatnak, de azt a lyukat, amin simán átférnék, valószínűleg nem festékgolyó csinálta. A mélygarázsba is lenéztünk, az többszintes, berobbantották. Érdekes, ahogy egyre többet sétálgattunk az épületben, úgy jöttünk rá, melyik helységnek mi volt az eredeti célja. A plafonról csöpögő víz hangja kellően para volt ahhoz, hogy nyomasztva érezzük magunkat, amikor meg a nyakunkba hullott egy-egy csepp, az végképp hidegrázós volt.

Mivel teljesen belemerültünk a jugoszláv érába, mindenképp meg akartuk nézni Tito bunkerét is. Épp arra tartottunk, amikor a Grandlandjaink közé vágott egy rendőrautó, és az elöl menő Rolandékat kiintette. Ment a pingvinezés hevesen, a nyelvi korlátok áthidalása érdekében közbeléptem hamar. Amikor angolul indítottam, a közeg úgy nézett rám, mintha a Holdról jöttem volna, ezért elővette a telefonját, és a Google Translate-be kezdte beütni, hogy pontosan mi is fáj neki. 

Mint kiderült Roland egy kereszteződésben átlépte a záróvonalat, de még csak a kereszteződést sem tudta felidézni. Mi ebből a vitából csak vesztesen jöhetünk volna ki, ezért már vettem elő a cirka 50 eurónyi helyi valutát, amit ráadásul nem is a helyszínen, hanem a 20 kilométerre lévő őrsön kellett volna befizetni. Ezen a ponton a rendőr megkérdezte (Google Traslate-tel) hogy merre tartunk, mondtuk neki, hogy Tito bunkerébe, ekkor derült ki, hogy az szombaton valami felfoghatatlan okból kettő órát van nyitva. Tíztől, délig. Mindezt délután egykor derült ki.

Amikor ez a döbbenet kiült az arcunkra, elkezdték sejteni, hogy nem egészen tudjuk, merre vagyunk arccal, így elengedtek. Bár lehet, hogy az adatfelvétel is problémás lett volna a köztünk húzódó bábeli zavarral. Így indultunk neki Lukomirnak.

Ez a Balkán egyik utolsó olyan települése, ahová nem visz aszfalt, terepjáróval vagyunk (nem) így egy ilyen ziccer nem maradhat ki. Mindössze 40 kilométer Szarajevótól, de az utolsó 12, na azzal tátott szájjal szaladtunk a pénisz erdőbe. Sziklás, helyenként murvás, amúgy csak simán tré földút, amin 8 km/órás sebesség fölé nem tudtunk gyorsulni. Már a fullos dízel Grandlanddal, aminek 19-es kerekei vannak, peres gumival. Az 1,2-es benzines a ballonos 17-esein oly békésen csurgott, minden pillanatban irigyeltük, és rettegtünk, nehogy defektet kapjunk, mert a pótkerék helyén egy mélynyomó van. Amúgy beraktuk a bringákat, nem akartuk a bunker előtt a tetőn hagyni, így most legalább lesz egy másmilyen fogyasztási adatunk.

Sokszor bebizonyosodott már, hogy egy hobbiterepjáróba nem feltétlen kell összkerékhajtás, sokkal fontosabb a hasmagasság. Ezzel nem is volt problémánk, bár ha a felhők nem csak gyülekeztek volna, hanem kitör a vihar, nem hiszem, hogy a kifényesedett sziklás úton felment volna, ha még vizes is. A Grandlandot sokan kritizálták, hogy egyáltalán nincs összkerekes változata, (majd hamarosan, ha érkezik a plug-in hibrid) viszont a célközönséget elnézve, nem valószínű, hogy akár csak ennyire kemény terepre merészkednének, mint a Lukomir-highway. 

Öt után értünk Lukomirba, a faluban pont minden lakosra jut vagy 20 birka, úgy, hogy legfeljebb 80-an laknak itt. Éppen kellemes bégetésben sörözgetünk, esszük a spenótos pitét, amit a szemünk láttára vettek ki a kemencéből. Körben 1600 méter magas hegyek, megvan a hangulata, na. Április és december között élhető a környék, amikor beáll a kemény idő, a lakók leköltöznek pár száz méterrel lejjebb. Holnap jön az utolsó napunk, megyünk át Banja Lukába, egy epikus bringázással zárunk, de ha a sors is úgy akarja, valami nagy és nehéz járművet azért még beszúrunk.

Hirdetésblokkolóval néznéd éppen a Totalcart, és ettől mi éhen halunk.

A TC olvasása ingyen van, de a működtetése nem: szerzőink és családjaik táplálkoznak, és ami fontosabb: rendszeresen tankolnak, pénzért.

Kérjük, engedélyezd a TC-n a hirdetések megjelenítését, vagy ellehetetleníted a működését annak, amit épp olvasni szeretnél.