2018.06.04. 14:22

Lukomirból valamivel reggel kilenc után indultunk, és ugyanúgy megvolt a 12 kilométer egy óra alatt, ugyanazzal az érzéssel, hogy még sosem voltunk ennyire a semmi közepén. A cél Banja Luka volt, régiós sport- és kulturális központ, zárásként itt akartunk még egy jót bringázni. Közben beesett egy Facebook-üzenet az itt állomásozó magyar EUFOR katonáktól, hogy Dobojban megnézhetünk pár elhagyott harckocsit, ezúton is köszönjük a tippet.

Furcsa emlékmű ez, még a tábláját sem gondolták túl: csak kiraktak két harckocsit és egy könnyű páncélos csapatszállítót abban az állapotában, ahogy elhozták a csatatérről. A csapatszállítón a legkönnyebb megfejteni, mi történt, a 10 milliméter vastag acélt úgy nyitotta fel a találat, mintha papírból lenne. A motor oldalából most egy kis fa nő ki, az egykori körülményekről sokat elárul, hogy a szelepfedél elolvadt, és belefolyt a hengerfejbe meg az adagolóba.

A szálláson megfejtettük, OTM-60-as volt, Jugoszlávia első sorozatgyártású páncélos csapatszállítója. 150 lóerős turbódízel, ezzel 45-ös tempóra volt képes, én inkább örülök, hogy kimaradt az élmény.

A két T-55-ös sorsát is tippelgettük, elsőre azt gondoltuk, a jobb leső lánckerék kapott találatot, így lett mozgásképtelen, aztán észrevettük a cirka másfél centi átmérőjű bemeneti nyílást a lövegtornyon. Ezt valószínűleg kumulatív lövedék hagyta, ne tévesszen meg senkit a viszonylag apró nyílás: az ilyen lövedékekben a becsapódáskor a robbanóanyag megfolyat egy rézmagot, aztán az iszonyatosan nagy nyomású fémet tulajdonképpen átspricceli az acélon, és minden máson is, ami az útjába kerül. Egy komolyabb kalibernek akár 500 milliméternyi acél sem akadály.

A V12-es turbódízelek még a helyükön vannak, a kiszereléshez nemcsak szakember, de minimum egy daru is kéne. A másik T-55-ös lövegtornyán látszik, milyen, amikor a 20 centis páncélzat megfogja a lövedéket. Mindkét jármű belsejében hőtől meggörbült lemezek mesélnek arról, mi történt odabent, kijózanító mementó, még így, sörös dobozokkal, szeméttel teleszórva is.

Banja Lukában zártuk a napot, minket a Banja Brdo hegy érdekelt, elég jó bringás ösvényei vannak. Mielőtt kipakoltuk volna a bringákat, 532 kilométer kilométer után tankoltunk. Ebben benne volt a szarajevói városi használat, a vidéki utazások, a lukomiri terepezés és némi autópálya is, ezúttal tetőre rakott bringák nélkül. Rátankolás alapján 7,25 litert kért a benzines autó, 7,32-őt a dízel. Annyira kicsi az eltérés, hogy ezt már hibahatáron belül van, ráadásul most a benzines autó ment elöl, hiszen az is számít, hogy tartani kell, vagy diktálni a tempót. Csináltunk egy rugalmassági tesztet is az üres autópályán, 3-ban gyorsultunk 80-ról 120-ra: amikor a mutató átlendült a célsebességen, a dízel kocsi csak fél autóhosszal vezetett.

Banja Lukában azonnal összeakadtunk két helyi bringással, Sasával és Georggal, két huszonéves sráccal. Ők vittek fel minket a Banja Brdón lévő emlékműhöz, sokat meséltek az országról, a helyi mentalitásról. A fiatalok már állítólag egész jól megvannak, mindegy, ki szerb, ki horvát, de az idősebbek nehezen felejtik a régi beidegződéseket.  Egy sör mellett fejtettük meg az életet, aztán úgy döntünk el, mint egy liszteszsák, hosszú volt ez a négy nap.

Még cirka 500 kilométer van hazáig, aztán szétpakolás, takarítás. Arról, hogy az autók milyenek voltak, külön anyag szól hamarosan, de most sem egyértelmű, hogy a drágább, erősebb szükségszerűen jobb is. Egy biztos, ilyen alaposan rég sikerült kipróbálni autót. 

Hirdetésblokkolóval néznéd éppen a Totalcart, és ettől mi éhen halunk.

A TC olvasása ingyen van, de a működtetése nem: szerzőink és családjaik táplálkoznak, és ami fontosabb: rendszeresen tankolnak, pénzért.

Kérjük, engedélyezd a TC-n a hirdetések megjelenítését, vagy ellehetetleníted a működését annak, amit épp olvasni szeretnél.