Magyarországon valahogy mindig nagy a felhajtás a rendszámok körül, gondoljunk például arra, hányszor került már szóba a segédmotoros kerékpárok hatósági jelzéssel ellátása - majd máig nem történt semmi az ügyben. De akkor sem ment minden simán, mint például a mopedautók, vagy a veteránok esetében, amikor végül mégis sikerült megoldást találni. A hatóságok nehézkessége azonban nem mai találmány, már az autózás őskorában is döcögősen hangolódtak rá a feladatra.
Ahogy mondják, minden kezdet nehéz, de rendszám ügyben az az érdekes, hogy a kezdet nem volt valódi kiindulópont. Ma talán furán hangzik a kijelentés, de a rendszám régebbi dolog, mint az autó. Ha belegondolunk azonban, mindjárt a fejünkre csapunk, hogyan is lehet ez. Bár még autó egy sem közlekedett az utakon, lovas bérkocsi és fiáker annál több. És bizony gyakran előfordult, hogy azok okoztak balesetet, ezért a hatóságok jónak látták őket - időben évekkel az autók megjelenése előtt - azonosító jelzéssel ellátni.
A gépi erővel hajtott jármű azonban újdonság volt a hatóság számára, méghozzá sokkal nagyobb, mint közelmúltunkban a trike, a quad, vagy a mopedautó. Annyira új, hogy legalábbis Magyarországon öt éven keresztül senki nem foglalkozott azzal, hogy lajstromba vegye őket. Igaz, nem is voltak sokan, hiszen az első autó, Hraschek Béla optikus Benz Velója 1896-ban hónapokig egyedüli géperejű járóműként rótta Budapest utcáit, és az elkövetkező években sem lőtt ki rakétaszerűen a számuk. Talán azért sem kapkodtak a hatóságok, mert az első autók sebességét sem lehetett a rakétákéval összevetni, az említett Benz Velo például legfeljebb 20 km/órás sebességgel volt képes száguldani. Tempója jócskán elmaradt a megbokrosodott, vagy akár csak sietős fiákerekétől, a kerékpárosokétól, de még egy gyors futóétól is, így nem jelenthetett komoly veszélyt a járókelőkre.
A fejlődés azonban haladt, az autók egyrészt egyre gyorsabbak lettek, másrészt a számuk is szép lassan növekedésnek indult. Budapest rendőrfőkapitánya az első autó megérkezése után öt esztendővel, 1901-ben döntött úgy, hogy most már valamit tenni kellene. Ekkor már annyi autó közlekedett az utakon, hogy nem lehetett őket egyszerűen a típusuk, kinézetük és gazdájuk alapján megkülönböztetni, és már látszott, hogy a későbbiekben egyre többen lesznek. Az első szabályozás kicsit felemásra sikerült (minden kezdet nehéz), mert csak a budapesti autókat látták el hatósági jelzéssel, a vidékieket nem. Az első hivatalos magyar rendszám a kerületet jelző római számból és három számjegyből állt. Ez bőven elegendőnek látszott akkoriban, hiszen még 1906-ban is csupán 351 volt a legnagyobb kiadott szám.
Apró probléma volt azonban, hogy idő közben egyes vidéki városok is szükségét látták, hogy valamiféle jelzéssel lássák el az autókat, ami a legtöbb esetben teljesen egyedire sikeredett. A helyzet 1910-re vált tarthatatlanná, ekkor látták a hatóságok úgy, hogy elérkezett az országos szabályozás bevezetésének az ideje. Budapest rendszámozásához nem nyúltak hozzá, az ország többi részét azonban 11 járműkerületre (Budapesttel együtt 12-re) osztotta. Ezek mindegyikét egy betű jelölte, amit egy háromjegyű szám követett. Ez ma kissé hajmeresztően hangzik, ha belegondolunk, hogy például a B betűvel jelzett Budapest környéki járműkerület Pest, Heves, Fejér, Jász-Nagykun-Szolnok, Nógrád és Pest-Pilis-Solt-Kiskun megyéket, ezeken belül Kecskemétet és Székesfehérvár városokat tartalmazta. Erre a hatalmas területre tudtak volna mindösszesen 999 rendszámot kiadni. Persze már nem annyira ijesztő a helyzet, ha tudjuk, hogy 1910-ben az egész országban nem közlekedett összesen 1047 rendszámköteles jármű (937 személy- és 110 teherautó).
Az alacsony autósűrűség miatt a rendszámrendszer jól működött volna vélhetően még sokáig, ám a történelem közbeszólt. A nálunk trianoni békediktátumként ismert esemény (amit amúgy a világon mindenütt máshol Versailles-i Békeszerződésként tartanak nyilván, ezért a külföldiek elég bambán tudnak nézni, amikor mi Trianont emlegetjük), átrajzolta az ország térképét és ezzel együtt a járműkerületeket. A hatóság 1920-ban reagált a változásra. Meghagyták a területi jelleget, de a járműkerület a nagyvárosainkhoz kötődött. A rendszámban az illető város kezdőbetűjét (például Pécset a P, Debrecent a D betű jelezte) követték a számok, a Fortepanon fellelt fényképek tanúsága szerint általában öt darab. Szintén a fényképekről feltűnő megoldás, hogy a város betűjelét cserélhetőre képezték ki, ami arra utal, hogy ha a tulajdonos másik városba költözött, akkor nem kellett az egész rendszámot, csak a város betűjelét lecserélnie.
Ahogy múltak az évek, újabb városok kezdőbetűje került fel a rendszámokra. Ez megsokszorozta a rendszámokkal lefedhető járművek számát, így ez a rendszer akár évtizedekig is kitarthatott volna. Csakhogy már 1929-ben, Párizsban összeültek Európa közlekedésügyesei és megegyeztek egy egységesebb rendszám formátumban, aminek hazai hatóságaink 1933-ra tudtak eleget tenni. A négy éves átfutási időre mentségül szolgál, hogy épp a megállapodás évében tört ki a nagy világválság, aminek következtében összeomlottak a járműeladások és egyébként is számos más probléma megoldása vált égetővé. (Például a munkanélküliségé, a nincstelenek élelmezéséé és egyáltalán a gazdaság újraindításáé.)
Az új, 1933-ban bevezetett rendszámrendszer annyira bevált, hogy logikáját tekintve ma is azt használjuk. Búcsút intett ugyanis az addig használatos területi kötődésnek és időrendivé változott. Ennek megfelelően a jelrendszer is átalakult, két betűből és három számból állt, a betűk az a betűtől kezdve az idővel és a járművek számával haladtak előre az abc-ben. Mivel az ékezetes és a kettős betűk nélkül 26 betű marad (bár Q-val és W-vel nem nagyon kezdődtek és kezdődnek rendszámok), így a két betű, három szám összes kombinációja közel 676 ezer kiadható rendszámot jelent. Ez bőségesen elegendőnek látszott az 1930-ban még csak 30 305, de még 1940-ben, a visszaszerzett területeken futókkal együtt sem több, mint 47 276 darab gépjármű (ebből 27 199 személygépkocsi, 4 818 teherautó, 13 529 motorkerékpár, és 1730 egyéb jármű) számára. (A trianoni területen ugyanabban az évben 35 045 rendszámköteles járművet tartottak nyilván, ebből 18 896 személyautó, 4 818 teherautó, 13 529 motorkerékpár és 1 509 egyéb jármű.)
Az 1940-ben forgalomban lévőknél sokkal több rendszámra utána évtizedekig nem volt szükség. Először a második világháború tizedelte meg a járműállományt, de nem használt a gyarapodásnak az utána következő időszak sem. Főként a három éves demokráciát követő, Rákosi Mátyás nevével fémjelzett diktatúra nem, amelyben magánszemélyek egyáltalán nem vásárolhattak és tarthattak autót. Erre csak a kivételezetteknek (párt és állami vezetők, állami vállalatok vezetői) és néhány kiemelt foglalkozású személynek, orvosoknak, állatorvosoknak, színészeknek nyílt lehetőségük. Ebből következően a járműpark rendszám-igényének fedezésére nemhogy a Horthy korszakból megörökölt és továbbvitt két betűs három számos rendszámrendszer lett volna bőségesen elegendő, de talán egy betűt, vagy egy számot el is lehetett volna belőle hagyni. De azért mégis egyszerűbb volt nem hozzányúlni a már bevált szisztémához.
Korszakos változás következett be Magyarországon autó- és rendszámügyben egyaránt az 1956-os forradalom után két évvel, 1958-ban. Egyrészt mindenki számára – legalábbis elméletileg – lehetővé vált az autóvásárlás és autóhasználat, és egyben új rendszámrendszer látott napvilágot. A logika nem változott, sőt a két betű sem, de immár négyre nőtt a számok száma. Az alkotók nyilván a jövőben gyarapodásnak induló járműparkra gondolva szorozták meg tízzel a korábbi kombinációk mennyiségét. Ha már ilyen sok volt, akkor azonban mindjárt vissza is vettek a lehetőségek számából, mert minden a magánhasználattól eltérő jármű saját betűt kapott. Így például az A és a B betűt az állami autók, a H-t a honvédség, a J-t a taxik, a G-t a buszok, az R-t a Rendőrség, a T-t a tűzoltók kapták meg, de külön betűjük volt például a teherautóknak (F), az utánfutóknak (X) vagy a motorkerékpároknak (N, O) is.
Ha bő másfél évtizeddel később is, mint Nyugat-Európában, de Magyarországon is bekövetkezett az, amire az 1958-as rendelet alkotói számítottak, a motorizáció ugrásszerű fejlődésnek indult. Ennek kézzelfogható jele volt, hogy míg a C-s rendszámok kitartottak tíz éven keresztül, azaz a hatvanas évek végéig, a következő évtizedben már rohamosan kezdtek fogyni a betűk. Ez végül odáig fajult, hogy belső átalakításra volt szükség. A buszoktól például elvették a G, a tűzoltóktól a T betűt, és odaadták a magánautósoknak. A buszoknak a B, a tűzoltóknak az F betűvel kellett vigasztalódniuk. Ezek az intézkedések azonban csak átmenetileg enyhítették a problémát, amire egy újabb történelmi eseménnyel egy időben sikerült megoldást találni.
Igen, közelmúltunk legnagyobb horderejű eseménye, a rendszerváltás után egy évvel, azaz 1990-ben mutatkozott be az új rendszám formátum. A karakterek száma nem változott, maradt hat, csakhogy egy számot egy betűre cseréltek, így a két betű, négy számból három betű, három szám kombináció jött létre. Számból, a nullát is figyelembe véve csupán 10-félét tartunk nyilván, ellenben betűből 26-féle áll rendelkezésre, ami talán érezteti, hogy mindjárt egy nagyságrenddel több kombinációt lehet kiosztani. Szám szerint 17 576 000 darabot, ami olyan soknak tűnt akkor, hogy a rendszer alkotói azt állították, egy tízmilliós országban ennyire sohasem lesz szükség.
Más kérdés, hogy a korábbi elhatározással szemben az új rendszámból is lefoglaltak bizonyos járműfajtáknak bizonyos betűket, azok darabszámától függetlenül (X utánfutó, Y lassú jármű, U motorkerékpár, stb.), holott időközben még további megoldások is megszülettek a speciális célú, vagy képességű járművek elkülönítésére. Ilyen például a taxik sárga, a konnektorról tölthető hibridek és elektromos járművek zöld, vagy a diplomáciai testületek autóinak kék rendszáma – igaz, utóbbiaknak a betűjele is speciális (korábban DT, majd CD). Tovább szűkítette a kiadható kezdőbetűk számát, hogy bizonyos betűket speciális célra tartottak fenn, míg másokat az összetéveszthetőség miatt hagytak ki (például az O és a Q betűt), így az A-tól kezdve T-ig összesen 17 betűvel kezdődhettek személyautó, busz és teherautó rendszámok.
Akárhonnan is nézzük, a vége az lett, hogy az örökké tartónak gondolt, több mint 17 milliós kombinációszám körülbelül ötmillió járműnél (a Statisztikai Hivatal 2021 december 31-ével 4 885 598-at tartott nyilván) lényegében kifújt. Szerencsére az illetékesek előre észlelték a problémát, és mielőtt még baj lett volna belőle, 2022 július elsejével bevezették a legújabb rendszámot, amely immár eggyel több, azaz négy betűt számlál a három szám előtt. Ez mindjárt százmilliós magasságokba emeli a szóba jöhető variációk számát. Mindent beszámítva (a Q-t és a W-t is) csaknem 457 millió (pontosan 456 976 000) a kombinációk száma, aminek már valóban elegendőnek kellene lennie. Még akkor is, ha egy két kezdőbetűt lefoglalnak valamilyen magasabb rendű célra.
