Autótolvaj 3: így választ(ott) autót a tolvaj
A bűnözők nem túl lelkizős egyének, ezért ritkán okoz lelkifurdalást számukra, ha valakit megkárosítanak. Ahogy a ragadozó sem gyászolja az elejtett prédát, az autótolvaj sem siránkozik azért, mert valakit megkárosított. Az egyik vesztesége, a másik nyeresége, pont mint a természetben. Az más kérdés, hogy az okozott kár a legtöbb esetben sokszorosa a lopással keresett pénznek, de ha valami ingyen van, az nettó haszon. És egy autót ellopni nem kerül semmibe, legalábbis amíg el nem kapják a tolvajt.
Mindenkinek megvan a maga baja, jelen témában a bruttó veszteség a kocsi volt tulajdonosáé, ez az ő problémája. Ezt tudja minden tolvaj, így az autólopásra szakosodott elkövetői kör is. Magyarán: Mit érdekel engem, hogy okoztam egy ötmilliós kárt valakinek, amikor ezzel kerestem ötszázezret? - teszi fel a kérdést magában, a tolvaj. Leszarom - zárja a gondolatmenetet, mert az öt kiló éppen elég motiváció arra, hogy magasról tegyen a lelki kérdésekre, főleg annak tudatában, hogy a könnyen jött pénz, könnyen el is megy.
Drogok, csajok, divatos ruhák, szórakozás, - nagyjából erre mennek el a megszerzett forintok. Ritka az a tolvaj, aki azért takarékoskodik, hogy ha majd egyszer kiszáll, legyen miből megalapoznia a jövőjét. Nem. Ezek az emberek csupán ösztönlények, a mának élnek, carpe diem, amilyen én is voltam akkoriban.
De térjünk ki az autólopás „művészetére” - már amennyiben ezt etikus művészetként aposztrofálni. Társadalmi alapvetés, hogy az autótolvajok nem túl pozitív karakterek az általánosan elfogadott értékrendek szerint, de ebben a "szakmában" is akadnak szintek. Vannak a totál gátlástalanok, akik nem ismernek sem istent sem embert és vannak akikben maradt még némi emberség, és megnézik, mit és kitől lopnak, mielőtt megteszik. Nem, egyáltalán nem szentek ők sem, de legalább nem lopják el a mentőautót - mint arra pár éve volt példa - vagy ha látják, hogy gyerekülés van a kocsiban, akkor inkább tovább hajtanak. Vagy esetleg nem törnek be a haverjukhoz tudván, hogy az elutazott a családjával és üresen áll a kecó. Sorolhatnám a végtelenségig, hogy milyen undorító tud lenni a gátlástalan tolvaj, de persze a másik sem szent.
Akkor mégis vannak elvei a tolvajnak? Igen, van akinek egy bizonyos szintig vannak. A cikk kérdése pedig, hogy miként választottuk ki az ellopni kívánt verdákat a kilencvenes években?
Ha konkrét megrendelés volt egy típusra, ott addig kellett menni, amíg „színre, szagra” olyat nem találtunk, amit a megrendelő kért, egyébként necces volt, hogy átveszik-e tőlünk. Hiába egyezik a szín és az évjárat, ha más üzemanyag kell bele. Ugyanez a helyzet akkor, amikor valaki vett egy roncsot érvényes papírokkal és ahhoz kellett lopni egy ép autót. Esetleg a színnel tudott játszani, ha kért egy színátírást a forgalmiba. Így lett sok piros autóból egy tollvonással kék, vagy fordítva.
Más volt, ha csak találomra indultunk neki a vadászatnak és véletlenszerűen hoztunk valamit, nem konkrét megrendelésre. Ezek a kocsik vagy mentek egyből a bontóba, vagy biztonságos helyen letároltuk őket, amíg meg nem jött rá a kajfer (kauffer=vevő- a szerk.). Az ilyen portyázások során szem előtt tartottuk, hogy tolvaj szempontból jó helyen álljon az autó. Legyen takarásban, minél kevesebb esély legyen arra, hogy idő előtt kiszúrnak minket és a rendőrökkel kelljen fogócskát játszani.
Az idők során egyre fontosabb szerepet kaptak a különböző védelmi rendszerek, így ezekre nekünk is egyre jobban kellett figyelni. A kilencvenes évek közepéig magam is autótolvaj voltam, tehát ismerem az akkori viszonyokat. A 95-96 utáni típusokba kezdte először a Volkswagen konszern alkalmazni a gyári immobiliser védelmet. Onnantól megszűnt a „könnyű autólopás”. Nem volt elég a zártörés, vagy a kulcs reszelése, mert hiába fordult el a gyújtáskapcsolóban az általunk használt eszköz, a motor nem indult. Ez sok fejtörést okozott a tolvajok számára, végül erre is megtalálták a megoldást.
A riasztók is megszaporodtak, amiket sokan állítanak, hogy ilyen-olyan módszerekkel kiiktattak, de a valóság az volt, hogy inkább továbbálltunk, ha villogó ledet láttunk, vagy mozgásérzékelőt az autóban. Minek kockáztatni feleslegesen, amikor tíz másikat hozhattunk helyette? - gondoltuk magunkban.
A kormányzárak és egyéb mechanikai eszközök viszont sosem nyújtottak jelentős védelmet. Szinte mindegyiknek volt gyenge pontja, amit a tolvajok hamar kitanultak, majd szájhagyomány útján terjesztettek egymás között, mint ősapáink a népi eposzt. Persze egy kezdőt még elriaszthatott, ám egy profinak csak könnyű ujjgyakorlat volt ezek leszerelése. Mint már említettem az immobiliserek megjelenése okozta a legnagyobb változást az autólopásban. Egy új időszámítás vette kezdetét - számomra legalábbis mindenképp, hiszen öt év után én ekkor hagytam fel az autólopással.
Az immobiliserek megjelenésével olyan műszaki tudásra és olyan felszerelésre lett hirtelen szükség, hogy egy csapásra megszűnt a "buta autótolvaj" fogalma. Már nem volt elég egy csavarhúzó, egy zártörő, vagy egy zárkihúzó és néhány kisebb reszelő a művelethez, hanem a motorvezérlőtől kezdve a jó istent is cserélni kellett, hogy elköthető legyen az autó. Egy kisebb agyműtét lett az egész, és ne felejtsük, hogy ez még mindig csak a kilencvenes évek második fele.
Persze az immo hatására közel sem szűntek meg az autólopások, mert idővel elkezdtek szakosodni a tolvajok. Nem is tehettek volna másképp, hiszen a gyártók egyre komolyabb védelmet építettek az autóikba és így a lopóknak még inkább célzott eszközökre lett szükségük, ami nem két fillérbe került. Ráadásul növelte a kockázatot, hogy ha egy esetleges rendőri ellenőrzéskor megtalálják a lopáshoz használatos eszközöket, lebuknak. Akkoriban ha ilyesmit találtak nálad az autóban, azt azonnal lefoglalták. A jelentős anyagi veszteségen felül három hónap előzetesbe zártak, még akkor is, ha nem tudtak egyetlen konkrét üggyel sem meggyanúsítani. Akkoriban a rendőröket sem kellett félteni, mert minden eszközt megragadtak, hogy kivonják a delikvenst a forgalomból. Legyen az törvényes, vagy épp törvénytelen...
Az autógyártók pedig néhány év alatt eljutottak oda, hogy típuson belül is változtattak a védelmi rendszereken. Minden ugyanolyan volt szemre, csak mondjuk az 1.6-os Škoda motorvezérlőjével nem lehetett elhozni a kétezres dízelt. Vagy 2001 - 2003.06.-ig még működött a computer, de a 2003 hetedik havit már nem indította, hiába nézett ki megszólalásig ugyanúgy a két autó. És egy-egy ilyen „kütyü” háromszázezertől kezdve, akár milliókba is kerülhetett attól függően, hogy milyen autóhoz készült! Ettől fogva a tolvajok márkákra álltak rá. Lettek olyan bandák akik csak Škodát, Opelt, vagy Volkswagent loptak, de ugyanúgy lettek Renault-osok, Mercisek, vagy BMW-sek és még sorolhatnám.
Ahogy sok más, ez a "szakma" is kihalóban van. Mára már ott tartunk, hogy éves szinten 500 darab kocsi tűnik el országosan, míg 2007-ben közel 7600 járműnek veszett nyoma. Sajnos a kilencvenes évekre visszamenőleg nem találtam adatokat, de biztos vagyok benne, hogy minimum kétszeres szorzóval „dolgoztak” a fiúk még a 2007-es évhez viszonyítva is! Ami viszont nem változott, hogy régebben is Budapesten követték el a legtöbb autólopást, az esetek hatvanöt százaléka történt a fővárosban.
Hogy mi szabott végül gátat az autólopás biznisznek? A rendkívül magas büntetési tételek, a külföldi bűnözői körök kiutasítása, a rendőrök eszköztárának és tudásának folyamatos fejlesztése, és a mindent látó kamera hálózat ami ellen oly sokan lázadtak. Ám talán ami a leginkább visszavetette ezt a „foglalkozást” hogy szép lassan kiöregedtek a csibészek. Ötven-hatvan évesen, már senki nem szeretné, hogy a rendőr kergesse az éjszakában, mert nagypapa korban, már nem ugorjuk úgy a kerítést, mint fénykorunkban.
Ha tetszett a cikk, kövesd az Ököljog oldalát Facebookon!
