Miért ne várj magadtól harminc órából jogsit?

Egyébként a pályaalkalmassági vizsgálatok szerint meglepően kevesen alkalmatlanok – csak egyre több munkába kerül az, hogy az ember megtanuljon vezetni a mai kihívások közepette, pláne, ha mindezt a harminc, negyven évvel ezelőtti viszonyokhoz hasonlítjuk. Az már csak ráadás, hogy a törvényileg kötelező minimális harminc óra a legtöbbek tudatában úgy él, hogy ezalatt kellene rutinos szintre vinni egy testileg és lelkileg is bonyolult cselekvést, minden más csak "pótóra" és kellemetlen pluszkiadás.

Ez a harminc óra valójában a legritkább esetben elég, és nagyszerű lenne, ha ezt az elterjedt kötelező minimumból kihozást se magától, se a gyerekétől, se az oktatótól nem várná el senki.

Na de hogy is van ez, ma már mindenki béna, régen minden jobb volt? Vagy épp fordítva, manapság egyenesen könnyebb vezetni tanulni, mint régen, amikor műszakilag is sokkal több mindent kellett tudni egy jogsihoz, és nem volt a segítségünkre ennyi automata ketyere? Esetleg össznépileg elhülyültünk? Miért nem átlagos, hogy valaki a minimális harminc órából megtanuljon vezetni? Mi az, ami könnyíthet rajta, és mi nehezíti?

A vezetés az egész személyiséget igénybe vevő és megmozgató feladat, hiszen önállóságot, felelőségvállalást, gyors döntéshozást és érzelemszabályozást igényel egy folyton változó, komplex helyzetben, amiben sokféle külső és belső hatás éri az embert egy kockázatokkal is járó környezetben. Ezeket a hatásokat a vezetőnek mind észlelnie és kezelnie kell, különben csak sodródik a kívülről érkező és saját belső impulzusaival. Az összetett helyzetben való boldoguláshoz még messze nem elég a szabályok ismerete vagy az autó uralásának képessége.

Ugyanennyire fontos a belső állapot uralása is, ide értve a figyelmi folyamatok kontrollját (koncentráció, fókusz), a szorongás, a feszültség és az indulatok szabályozását, a frusztrációtűrést, a komplex helyzetekben való tájékozódást és döntéshozást, valamint a spontán reakciók kezelését. Ahogy a társas kapcsolatokban, úgy a vezetésben is nehézséget okozhat az együttműködéshez való viszony bármelyik szélsősége: az is, ha valaki túlzottan alárendelődő, támaszváró módon van jelen, illetve az is, ha valaki türelmetlenül, gátlástalanul és másokra való tekintet nélkül érvényesíti az akaratát - mondja Tóth Ágnes pszichológus.

És igen, mi, gyakorlott sofőrök sokszor elfelejtjük, hogy milyen rettentő sok mindent kell tudni ahhoz, hogy az ember később a fogmosáshoz hasonló rutinnal, teljesen automatikusan csináljon valamit, ami ennyi mindent kíván tőlünk. Az oktatók más szögből nézik ugyanezt: mindenféle mozdulatokból, hozzáállásból, néhány mondatból is lehet sejteni, ki az, akivel könnyű dolgunk lesz, és ki az, aki több odafigyelést és türelmet fog igényelni.

Régen talán könnyebben ment mindez?

Én nem tudom, mert csak három éve foglalkozom ezzel, és azon belül is főleg olyanokkal, akik eleve nagyon erős szorongással jönnek, ami bár a legtöbbeknél oldható, de alapvetően nem jön jól a közlekedéshez. Másoknak viszont bőven van összehasonlítási alapja, hogy milyen volt mindez jóéhány évvel vagy évtizeddel ezelőtt. 

Pozsgai Szilvia szakoktató például problémának látja azt, hogy a fiatalok csak akkor kezdenek el a közlekedéssel foglalkozni, amikor beiratkoznak az autósiskolába: "Sokuk eleve úgy nőtt föl, hogy mindig autóban ült, de nem figyelt. - mondja. - Ezeket az évek óta elmulasztott lehetőségeket pedig nem lehet néhány hét vagy hónap alatt behozni.

Régebben a szülők általában különböző játékokkal lefoglalták a gyerekeket az autóban a hosszú út alatt (meg kellett számolni a táblákat, megtanultuk útközben a jelentésüket, stb.). Szó esett útközben a közlekedésről, helyzetekről, a jelzőtáblákról, és közben önkéntelenül is megtanultuk figyelni.

Viszont manapság inkább az jellemző, hogy a szülők a nyugodtabb utazás érdekében egész pici kortól mobiltelefont vagy tabletet adnak a gyerekeknek, akik aztán mesét néznek vagy játszanak útközben, nem figyelnek a körülöttük történő dolgokra."

Nem is beszélve arról, hogy az autóban felnőtt fiatalok gyalog is kevesebbet közlekednek, ami legalább egy minimális előtanulmány az egyéb közlekedési módokhoz (az én tanulóim házi feladata szokott lenni a tudatos sétálás: gyalogolj néhány kilométert a városban, és nézd meg rendesen, hány tábla, kereszteződés, értelmezni való dolog van, mielőtt kocsiból, jóval gyorsabban kell mindezt észrevenni.)

Szilvia azt is kiemeli, hogy nehezebb dolga van a szorongó, mindent kontrollálni akaró tanulóknak, mint az elsőre vakmerőnek tűnőknek: utóbbiaknak könnyebb terelni a figyelmét a megfelelő irányba, és kevésbé félnek hibázni, ezért kevésbé is fagynak le, pánikolnak be helyzetekben. Amit szintén fontosnak tart: sokkal könnyebb azoknak megtanulni vezetni, akiknek van bizonyos testtudata, tudja az izmait kontrollálni, a sportoló diákok könnyebben indulnak ebben a versenyszámban is.

Itt teljesen összecseng a tapasztalatunk: minden tanulómat azzal piszkálom, hogy biciklizzen, és sokaknál látom (én inkább középiskolásoknál idősebbeket tanítok, akik nagy része nő), hogy a jóga van a legjobb hatással van a vezetés tanulására. Ezek nagyon sokat fejlesztenek a testtudaton, azon, hogy az ember hogyan tudja külön-külön mozgatni a testrészeit, és összehangolni ezeket. A jóga ad egy plusz segítséget a légzéssel, azzal, hogy technikát ad a kezünkbe arra is, hogy hogyan nyugtassuk meg magunkat, és szedjük össze a fókuszt stresszes helyzetben. Bármilyen sportmúlt nagy előny, sőt az is, ha valaki tanult zenét.

Lévai Ferenc szakoktató közel húsz éve tanítja a diákokat vezetni. Szerinte az általánosan bevezetett e-learning Kresz-tanulási rendszer nagyon sokat rontott azon, ahogyan nekiindulnak a vezetésnek.

"Sokan azt hiszik, itt is elég kettessel átcsúszni - mondja - és elég az amúgy is felületes online tanfolyamot épp csak megszagolni. Utána falhozcsapás-szerű sokként éri őket, hogy rengeteg elmélet és gyakorlat van egyszerre, és nincs egy perc idő sem felmérni a helyzetet. Én minden tanulómmal rendesen újraolvastatom a Kresz-könyvet, mielőtt egyáltalán belekezdünk a városi vezetésbe.

De akinek nehéz például a koordináció, annak az alapmozdulatok is sok időt vesznek igénybe: egyre több tanulóval kell a 2-4 karó közötti szlalomot akár a teljes napi foglalkozás idejéig gyakorolni. Sokan alapnak tekintik a jogsit, és úgy akarják megszerezni, hogy még egy biciklin sem ültek soha, de a szomszéd gyereknek is van, nekem is kell. A fiatalabbak többségének eddig semmit nem kellett önállóan megoldani az életben, és rögtön belecsöppenni egy ilyen felelős helyzetbe, mint a vezetés, hatalmas váltás."

Nagyon sok a koncentrációs probléma, a megfelelési kényszer, a szorongás, a tanulási nehézség. Persze ettől még nem biztos, hogy baj lesz, Ferencnek volt olyan diszlexiás tanulója is, aki tökéletesen levizsgázott egy nagyon nehéz útvonalon.

Szinte kivétel nélkül összecseng a tapasztaltabb oktatók véleménye: az 1968-ban bevezetett harminc kötelező óra irreálisan kevés a mai forgalomban, a mai kondíciókkal. Rengeteg a sok impulzust egyre nehezebben kezelő fiatal (ami nem is csoda), az okostelefonnal felnőtt generációknak jóval nehezebben kötődik le a figyelme, és a koncentráció is jóval nehezebben megy. Az általánosan kevesebb mozgás, kevesebb utcán és több virtuális térben töltött idő sincs jó hatással erre az ízig-vérig gyakorlati társasjátékra.

A harminc óra alatt sokan épp csak megtanulnak figyelni, koncentrálni, alapmozdulatokat biztonsággal kivitelezni. A vezetés nagyjából még csak ezután kezdődik. És a legtöbbeknek, akár fiatalok, akár idősebbek, nem is reális elvárás, hogy ennyi tanóra után hibátlanul vezessenek végig ötven percet a bonyolult nagyvárosi forgalomban, tökéletesen kezelve minden felmerülő helyzetet.

Sok más oktatónak is hasonló tapasztalatai vannak ezzel: amióta döntően az egyébként valóban időhatékony és kényelmes online programokban megy a Kresz tanulása, a legtöbben annyira hiányos tudással ülnek először volánhoz, hogy a gyakorlatban szinte mindent újra kell tanulniuk. A személyes jelenlét hiánya már csak azért is érződik, mert a jelenléti tanfolyamokon legalább lehetett kérdezni, volt valamilyen interakció, és nem volt elég csak bemagolni a kérdéseket.

Az iskolai osztályokban és a közbeszédben azért fáradhatatlanul tartja magát a minimális harminc óra, mint etalon, noha még a kötelező 580 kilométert is csak a kivételes tehetségek tudják levezetni ennyi alkalom alatt úgy, hogy minden parkolás elsőre hibátlanul megvan. És persze ez utóbbi sem reális elvárás. Nem mondom, hogy lehetetlen harminc órából jogsit csinálni - de nem alapvető, ez inkább csak a nagyon ügyesek kiváltsága.

Röviden: a vezetés testileg és mentálisan is kihívás. A budapesti forgalmat elnézve az embernek eszébe juthat, hogy ha ez minden hülyének sikerült, akkor nekem/a gyereknek miért ilyen nehéz. Egyrészt nem tudjuk, ki mögött mennyi macera és szenvedés áll, másrészt mindegy is: hacsak nem kivételes tehetségekről van szó, teljesen normális, hogy az ember nem tanul meg egy ilyen bonyolult folyamatot az oktatóval való néhány találkozásból. Bár elsőre hülyén hangzik, de lehet könnyíteni a dolgon jógával, a tudatos figyelem és koncentráció gyakorlásával, na és persze a Kresz rendes, alapos megtanulásával is.