Legrosszabb beidegződéseink – kezdőktől a haladókig

Vezetni lehet úgy, hogy egy teljes idegrendszert kívánó, izzasztó feladat legyen, meg úgy is, mintha az ember (eltekintve persze a súlyos vészhelyzetektől) a kanapéján ücsörögne, ami történetesen mozgásban van. De mik azok a mozdulatok, vagy berögződések, amik azt eredményezik, hogy az ember mindig csak azt várja, hogy mikor lehet már végre letudni az utat? Olyan újrakezdő tanulóimon figyeltem meg sok ilyesmit, akik nem nulláról indulnak újra, hanem végülis elvezetnek valahogy, csak bizonytalanul és nem túl nagy örömmel. És bőven akad más természetű úgymaradás igazán rutinosaknál is.

Kuplungolás, ha kell, ha nem

Meglepően sok embernél látni a kuplungmániát, olyanoknál is, akik tulajdonképpen egész tűrhetően elvezetnek. Valószínűleg sokan hozzák magukkal ezt az oktatás elejéről, amikor a rutinpályán nagyon lassan kanyargunk, és szinte minden lassítás kuplungbenyomással jár, hogy le ne fulladjon az autó.

Ez aztán sokaknál berögződik, és úgy is marad: a kuplungot valamiféle segédfékként, sőt, pánikgombként használják. Kezdőknél nagy mumus a lefulladás, amit megpróbálnak minden eszközzel elkerülni, olyankor is, amikor erre semmi szükség. Gyakran látom újrakezdő tanulóimnál, hogy a Váci út piros lámpájánál hatvanról lassításkor egyből a kuplunghoz nyúlnak, illetve reflexszerűen az összes kanyarodáskor, és hegynek lefelé is folyamatosan nyomják. Váltás után is hosszú ideig szorongatják, ahelyett, hogy felengednék, és akkor akár a motorféket is lehetne használni.

Ezzel többek között nem csak az a baj, hogy a túlhasználattól sokkal hamarabb tönkremegy, hanem például az is, hogy teljesen kimarad a motorfék jótékony hatása. Arról nem is beszélve, hogy a nagy sebességről lassításkor (nem vészfékezésre gondolunk most, csak mondjuk egy jól előre látható piros lámpára vagy torlódásra) a kuplung nem fog csinálni semmit, hanem haladunk tovább az addigi lendülettel, lassítás nélkül, utána pedig, messze túl későn jön az ijedt, jó nagy fékezés. Hegynek lefelé ugyancsak rossz ötlet kiiktatni a motorfék hatását. A lefulladást pont elég a fordulatszám leesésekor elkerülni, és nem folyamatosan nyomkodni a kuplungot.

A kormány tologatása

Ez egy igazán nem szép mozdulat, amit szintén sokan ijedtségből, bizonytalanságból csinálnak erős kanyarokban, parkoláskor vagy körforgalomban, vagy olyan helyen, ahol sokat kéne kormányozni, és későn jöttek rá, hogy lassítani kellett volna. Döbbenetesen gyakori. Mutatom:

Ilyenkor azzal a szóhasználattal szoktam élni, hogy a kormányt mindig fentről lefelé húzzuk, és nem tologatjuk (sőt sok oktatótól hallani a "ne fejd a kormányt" kifejezést is). Ez kapcsolódik majd a következő ponthoz is, ugyanis vezetés közben a legjobb mindig a legkönnyebb megoldást választani, és minél kevesebbet dolgozni. A lentről felfelé, erőlködős tologatással nem lehet bevenni egy rendes kanyart, illetve sokkal több testi erőfeszítéssel jár, mint a kényelmes kormányzás. Eleinte összeakadhat az ember keze, és ezért lehet ijesztő a dolog, de hamar bele lehet szokni rendesen. Ugyanis a helyes kormányzás sokkal kisebb meló.

Az a rengeteg pluszmunka, amit elvégzel

Nemrég egy kedves barátommal egy kocsma teraszán ülve figyeltük meg a kis egyirányú belvárosi utcába csutkagázzal behajtó fekete Audit. Az utca végén az asztaltól is láthatóan egy egyenesen behajtani tilos és egy éles balra kanyar figyelt. Nyomjad neki! – ordítottuk kórusban. Ez az, és most fékezz jó nagyot! – tettük hozzá, és válaszul ki is gyulladtak az Audi dizájnos féklámpái. Most a harmincas táblát hagyjuk is, nem az volt a lényeg, hanem hogy mindezt a rengeteg pedálozást mi a fenének? Ez bőven kapcsolódik a fentiekhez is. Eszméletlen sok fölösleges mozdulatot lehet látni bizonytalan vezetőknél, rutinosaknál pedig rutinosan fölöslegeseket. Sok minden ebből fizikai dolog: a fent emlegetett erőlködős kormányzás, a váltó piszkálása teljesen fölöslegesen, kuplung nyomogatása, amikor nem kéne. A fenti Audi esete pedig eklatáns példája a teljesen értelmetlen gyorsítás-fékezés állandó váltakozásának.

Ha valaki nem veszi fel a forgalom ritmusát, akkor megállás nélkül melózni fog: gáz, fék, gáz, fék. A tanulóimat igen sokat piszkálom ezzel: ne dolgozz már annyit! Nem kell mindig nyomni valamit! A városi forgalomban rengeteg időt el lehet tölteni azzal, hogy az ember nem nyom meg semmit (nem tízzel gurulunk rá a lámpára az Üllőin, persze), nagyon sokszor ki lehetne használni az addig megtermelt lendületet, és sokkal kevesebbet koptatni a féket.

Ha az ember biciklire ül, rögtön kiderül, mennyi pluszmunka is ez valójában: előre nézünk, előre gondolkozunk, és megpróbálunk minél többet vitorlázni úgy, hogy ne kelljen tekerni. Ha valakinek a bringa mindennapos közlekedési eszköze, akkor megpróbálja kihozni az energiamérleget minél takarékosabban: mi a frásznak gyorsítanál rá az előtted álló tömegre, hogy aztán jól meghúzhasd a féket, és indulhass el újra, amikor az elindulás kerül a legtöbbe?

Autóban ez pont ugyanúgy működik, csak nem kalóriában mérjük, hanem forintban, és akkor még annyi haszna sincs, hogy legalább mozogtunk. Rengeteg mozdulat elkerülhető, ha az ember jókor engedi el a gázt: fékezés, visszaváltás, megállás, újraindulás. Nem is beszélve arról, hogy jutalomképpen simán kizöldülhet a lámpa, és a fentiek közül az összes mozdulatot megúsztuk. Nem nagy meló, csak a sok kicsi összeadva már kiad annyit, amennyiért érdemes tanulni egy kis ritmusérzéket.

Előre, mindenáron!

Rengetegen csak az előttük közvetlenül létrejövő helyzetet figyelik (vagy még azt sem, kizárólag az előttük araszoló Octavia hátsó lámpáit), és egyetlen cél lebeg a szemük előtt: hopp, ott lehet előrejutni három centit! Utána megint jöhet a töménytelen pluszmunka és kellemetlenség.

Igazi jó példája a kereszteződésbe ragadó, a dudakoncertben vérmérséklettől függően szégyenkező vagy anyázó közlekedő.

Hú, azon a zöldön még átférek, mit számít, hogy láthatóan áll a sor a lámpa előtt, de haladtunk másfél métert! Hurrá!

Vagy nézzük például ezt a helyzetet itt:

Igen, a jobb oldali sávban van még hely, lehetne haladni néhány métert, de nézzünk csak előrébb: érdemes? Mit is lehet látni a kereszteződésen túl? Nem lehet, hogy utána már megint lesz egy kínos pluszfeladat? Mindezekhez bizony nem árt felemelni a tekintetünket, és mint a jó sakkozó, két – három lépést előre gondolkodva rengeteg energiát és idegsejtet spórolni. Könnyen lehet, hogy a végén még időt is. Ha nagyon hajt a tűz, hogy menni, menni, nyomni, csak még pár métert, akkor ezt jobb a bokszteremben levezetni.

Budajenőn tudok vezetni, Tatabányán nem

Hányszor hallom! Tudok én vezetni, de csak a faluban. A városba be nem megyek, azt se tudom, mi, hol, merre. Most szigorú leszek: akkor nem tudsz. Ezzel egyébként nincsen semmi baj, a városok valóban sokkal bonyolultabbak, viszont a Kresz Bázakerettyétől Baktalórántházáig pontosan ugyanaz. Az igazából nem vezetni tudás, hogy a gyakran használt útvonalakon megjegyeztük, hogy hol van behajtani tilos. Abból lesz a "tavaly se volt tábla" típusú baleset. Egy tanítványom egyszer azt mondta magára, nagyon komoly kritikai érzékkel: technikailag tudok vezetni, de olyan kötöttpályás vagyok, csak otthonról az oviba.

A technikai tudás jó kezdet, de valójában a vezetés nem csak a technika meg a szabályok ismerete, hanem egy stratégiai játék, több lépés előre gondolkodással, ugye. Persze, nyilván mindenki jobban kiismeri magát ott, ahol sokat jár, ez szükségszerű. De találkozni bőven sok emberrel, aki tulajdonképpen nem tudja, mi az a jobbkezes utca, csak azt, hogy a József Attila utcán valamiért szoktak jobbról jönni, és be kell nézni, ugyanez máshol már nem menne, illetve az sem, hogy mitől jobbkezes egy utca. Vagy hogy a Petőfi Sándor utcán a bal sávba kell állni, ha egyenesen akar menni, de hogy legközelebb honnan derül ki, hogy melyik sáv merre megy, az már feladja a leckét. Ez könnyen edzhető, ha az ember hajlandó rá, hogy egy kis kihívás elé állítsa magát, de meglepően tüzetesen kell újraolvasni hozzá a Kresz-könyvet, főleg annak, aki évtizedek óta be van állva néhány útvonalra, de komolyan megizzasztják az ismeretlen terepek.

Lassan menjünk, az a biztos

Ez is klasszikus, csak a nyélgáz-satufék váltakozással vezető sofőrök ellentéte, a bizonytalanok fegyvere: mindenhol sokkal lassabban, mint mindenki más. Mondhatnánk, hogy a tötymörgésbe még senki sem halt bele, de ez nem egészen igaz.

Aki nem tudja felvenni a forgalom ritmusát, mert fél a sebességtől, az majdnem ugyanúgy veszélyben lesz, mint az eszelős gyorshajtók. Illetve nem ez a biztosra menés legjobb eszköze. Ha valahol mindenki hetvennel megy, a bizonytalan sofőr pedig harminccal, akkor még jobban fog félni a többiektől, akik hozzá képest iszonyú sebességgel nyomják. Ugyanezt a belső sávban is elő lehet adni, de akkor még ijesztőbb lesz, amint a többiek letolják, és jobbról előzik. Általában aki fél, annak amúgyis beszűkül a látása, az érzékelése, és egyáltalán nem fogja tudni jobban megfigyelni a környezetét, mint az, aki felveszi a ritmust. Ez nem jelenti azt, hogy ötvenes táblánál hajts kilencvennel, és jó, ha tudod, meddig terjednek a határaid, de ha odáig már nem, hogy egy általános, normális városi sebességgel rendben legyél, akkor ezt inkább már szakszerű segítséggel érdemes gyakorolni.

Véletlenül éppen megúszások

Ez sok rutinos ember napi gyakorlata is: dzsungelharc, túlélőtúra. Ha mindig éppen csak szerencséd van, akkor érdemes elgondolkodni azon, hogy a sikersorozat valószínűleg véletlen, illetve mások segítenek kiküszöbölni a töméntelen vészhelyzetet. Ennek is általában az előre nem látás, nem gondolkodás az oka. A nagyon egyszerű helyzetekben gyakori hirtelen mozdulatokra kényszerülés azt jelenti, hogy az ember nem figyel rendesen maga köré, és nem tudja felmérni, mi fog történni. Vannak valóban meglepetésszerű őrültek, de meglepően kevesen. Ha az ember tényleg tudja, hogy mit csinál, nem fog naponta többször ilyenbe futni (bár az általános közúti idegállapot valóban sokat romlott).

Nagyon fontos például, hogy ha az ember nem tart rendes követési távolságot, ami az alapja lenne majdnem mindennek, akkor állandóan meglepetések fogják érni, mindig épp csak nem csúszik bele az előtte lévőbe, vagy állandóan hirtelen kell fékeznie az előtte haladó kanyarodása miatt. Az is lehet, hogy az előttünk haladó nem indexelt, ami nagyon kellemetlen, de ha tartottunk egészséges távolságot, akkor ennek is csak egy kisebb káromkodás a vége. Továbbá aki huzamosan nem néz tükörbe, az ijedten rántja el a kormányt az oldalról közeledő biciklis vagy motoros hirtelen megpillantásakor. Aki nem néz messzire, több autónyi történésre előre, az megintcsak hirtelen reakciókra kényszerül.

Aki viszont rendesen felmér (majdnem) mindent, ami történhet, annak még arra is marad energiája, hogy más ember hülyeségét előre lássa, például a mozgásból fél szemmel következtessen arra, hogy a szomszéd sávból mindjárt index nélkül kiválik valaki, és elé vág. Bosszantó persze, de aki sokat közlekedik, nem bosszankodhat egész nap, vagyis de, csak rámegy a hangulata, és unalmas puffogással fogja tölteni az est hátralévő részét. Amivel el is érkeztünk az utolsó ponthoz.

"Sok a hülye az utakon"

Sok hát. Szörnyen unalmas közhely. De ahányan mondják ezt, ha azok mind előrelátóak és körültekintőek lennének, akkor mindjárt nem lenne annyi. Egy jó barátom mondta egyszer: „te, van ez a kollégám, valahogy körülötte mindenki mindig gyökér. De az nem lehet, hogy aki körül mindenki gyökér, akkor valójában ő maga a gyökér?". És de, lehet, sőt biztos. Ez is egy rossz berögződés, bár nem a fizikai rossz mozdulat kategóriából: az állandó hőbörgés, puffogás, kommentálás, káromkodás, és az arról való teljes meggyőződés, hogy sajnos mindenki hülye.

Töménytelen energia elpocsékolása figyelés helyett, és máris feszült hangulat lengi be az utasteret valami jó zene vagy beszélgetés helyett (ami persze, csak a gyakorlottaknak javasolt). Számomra például a legkellemetlenebb sofőrök azok, akik ugyan technikailag lehetnek akár feddhetetlenek is, az embernek mégis az az érzése mellettük, hogy pankrációmeccsre fizetett be.

Aki sokat járja a várost, bizony látja, hogy tényleg nagyon sokan figyelmetlenek, okoznak mindenféle fennakadást, de amikor autózásra adtuk a fejünket, akkor ezt sejtettük, és tudomásul vehetjük, mint valóságot. Ez van, és mindig lesznek hülyék, az egyetlen fegyverünk az, hogy látjuk őket, és az esetek jó részében előre látjuk és ki tudjuk küszöbölni őket. Jókedvvel, bőséggel. Persze, naponta egyszer mondjuk elgurulhat a gyógyszerünk, de ez mint alapvetés?... És akkor nyilván vannak kivételek és súlyos veszélyeztetők, és mindannyiunknak van is még mit tanulni.